A választási eredményeket követően politikusok, elemzők, újságírók, és úgy általában minden más, politika iránt érdeklődő ember levonta a következtetést: mást gondolnak budapesti szavazók, mint az ország szinte bármely más pontján lakó választók.
Ez a következtetés két szempontból is magától értetődő: egyrészt a választási térképre nézve könnyen lehet látni, hogy Budapesten kívül az ellenzéknek szinte esélye sem volt, másrészt Budapest és a vidék politikai irányultsága mindig eltért egymástól. Nem csak 1990 után, hanem már a dualizmus, majd a Horthy-koraszak idején is. Ezenfelül a fővárosi vízfej ellentétes irányba szavazását más országokban is megfigyelhettük akár az elmúlt hónapokban is (Brexit-szavazás – London, osztrák választások – Bécs, stb.). Nincs tehát új a nap alatt.
Azaz mégiscsak van. Nem véletlen, hogy a szokásosnál kicsit nagyobb hangsúly helyeződött a Budapest-vidék megosztottságra, ugyanis egy szempontból unikum volt ez a választás az újkori magyar politikatörténetben: a tendenciák mások vidéken és Budapesten. Azt mindig is tudtuk, hogy a főváros baloldalibb-liberálisabb, mint a vidék, és egyébként minden régiónak, megyének, választókerületnek megvolt a beállítottsága, Északkelet-Magyarország pl. baloldalibb, mint Nyugat-Magyarország, stb. Ezek a beállítódások alapvetően sosem változtak meg egymáshoz képest: hiába nyert szinte minden körzetet pl. 1994-ben az MSZP, Nyugat-Magyarországon szorosabb győzelmeket aratott, mint Kelet-Magyarországon, és hiába nyert két kivétellel mindenhol a Fidesz 2010-ben, Kelet-Magyarország jóval szorosabb volt, mint Nyugat-Magyarország.
A beállítódástól függetlenül azonban szinte minden magyar választókerület, minden egyes választáson egy irányba mozdult. 1994-ben minden választókerület (kicsit vagy nagyon) baloldalibb lett, mint 1990-ben volt. 1998-ban minden kerület jobboldali irányba mozdult, majd az erőviszonyok körülbelül befagytak 2010-ig, amikor az egész ország a Fidesz felé indult el, és ez 2014-ben is alig-alig változott (kicsit a baloldal irányába lengett át az inga, de ez alig volt érezhető). Amikor az ország jobboldali tendenciávál bírt, a jobboldali kerületeket simán nyerte a jobboldal, a baloldali kerületekben szoros vereséget szenvedett, a szoros kerületeket pedig szűken, de megnyerte. Amikor a baloldal került lendületbe, a baloldali kerületekben fölényes sikert aratott, a jobboldali körzetekben megközelítette a jobboldal támogatottságát, a billegő körzeteket pedig kis fölénnyel hozta el. Az inga az egész országban egy irányba lengett, még akkor is, ha a lengés eredménye más és más volt a körzet beállítódásától függően, de a lengés iránya azonos volt.
Ez 2018-ban nem így alakult. A fővárosban a baloldal erősödött, vidéken pedig a jobboldal nyert szavazókat. Nincs tehát már egyetlen inga, ami a magyar politika tendenciáját leírná: a fővárosi és a vidéki inga ellentétes irányba leng. Ez két szempontból is igen problémás. Egyrészt az elemzőknek, véleményformálóknak megnehezíti a dolgát: korábban a budapesti közhangulat alapján lehetett következtetni az országos közhangulatra, ebből pedig a választási eredményre. Ha Budapesten nagyon kormányellenes volt a hangulat, akkor kormányt is váltott az ország, ha pedig nem volt nagy elégedetlenség a fővárosban, akkor maradt minden a régiben. 2014-ben pl. nem érződött a fővárosban, hogy hihetetlen elégedetlenség lenne a kormánnyal szemben, a kormányerők nyertek is. Idén viszont sokkal erőteljesebb volt a kormányváltást akarók hangja a fővárosban; ez alapján lehetett legalábbis szoros eredményt várni, de a vidéki közhangulat – a modern magyar politikatörténet során először – teljesen más volt, mint a fővárosi, így a fővárosi elemzők megérzésekre alapuló előrejelzései hatalmas tévedésnek bizonyultak (csak a fővárosi kerületekben lettek érvényesek).
A tendenciák eltérésének van egy másik, sokkal súlyosabb következménye is. 1990 és 2014 között, bár a vidék és Budapest egészen eltérő politikai preferenciákkal bírt, alapvetően hasonlóan értékelték a kormány munkáját. Az elkötelezett kormánypártiak persze akkor is a kormányra szavaztak, ha az nem közmegelégedésre működött, de az alapvető megítélés Záhonytól Hegyeshalomig hasonló volt, és ha az elégedetlenség foka elért egy kritikus szintet, akkor bekövetkezett a kormányváltás.
A magyar társadalom a tendenciák szempontjából tehát alapvetően egységes volt, most viszont nem az. Egyre inkább elválik egymástól a két Magyarország, a polarizáció felerősödik, ez pedig egyre inkább megnehezíti azt, hogy a társadalmi kohézió megteremtődjön, és tudjon kommunikálni egymással a két oldal.
Korábban legalább a politikai tendenciában egyetértettek az ország minden pontján, most ez a minimum sincs meg – szinte minden politikai jelenség megítélése homlokegyenest más az egyik Magyarországon, mint a másikon. Egyre kevésbé értjük egymást, így pedig egyre nehezebb lesz együtt élni. Így pedig nagyon nehéz egy demokratikus társadalmat működtetni – hiába tesz olyat a kormány, ami vidéken népszerű, Budapesten a szokásosnál is keményebb ellenállásba ütközik, ha pedig a fővárosi szavazók kedvére tesz, az a vidékieknek nagyon nem tetszik – szinte lehetetlennek tűnik, hogy hidat verjen bármilyen vezetés a két Magyarország közé.
Ez a jelenség persze nem most kezdődött, de a 2018-as választás aggasztó jele annak, hogy az ország jobban kettészakadt, mint 1990 óta bármikor. Ez a kormánynak, az ellenzéknek, az értelmiségnek és úgy általában mindenkinek komoly feladatot ad az elkövetkező időszakra.
Rajnai Gergely
