„A hallgató, pedig ahogy a nevében is benne van, hallgat és tanul”- mondta Devecz Miklós a  szegedi egyetem kancellárja egy interjúban. Ezzel gyakorlatilag summázta a kormányzati vélekedést arról, hogy mi a feladata és szerepe a diákságnak a hazai felszoktatás rendszerében. A passzivitás igénye azonban nem csak ebből, hanem a felsőoktatási törvény tervezett módosításaiból is kiderül. A kormányzat azonban ezzel hibát követ el, ugyanis az egyetemista új ideáltípusa nem ül és hallgat, hanem beszél és kooperál.

A mai magyar iskolarendszert úgy jellemzi a közbeszéd, hogy az „poroszos”, az az lexikális tudást kíván átadni a tanulóknak, egyéni, nem pedig csoportos teljesítményre sarkall és nem problémákat, hanem a rendszer által kreált mesterséges feladatokat kell megoldani a vizsgákon, a tanárok pedig inkább felügyelői a csoportnak, nem pedig moderátorai a beszélgetéseknek.

Korábban írtunk róla, hogy az ideális állampolgár képét újra kell definiálni ahhoz, hogy stabilan működő demokráciát hozhassunk létre. Ehhez pedig elengedhetetlen a nyugati típusú, demokráciára való nevelés tudatosabb bevezetése. A nyugati demokráciák nem utolsó sorban azért is sikeresek, mert állampolgáraik közéletileg aktívak, kooperatívak és kezdeményezők, ez pedig részben annak is köszönhető, hogy a felsőoktatásban is a „beszél és kooperál” elve valósul meg.

A hollandiai Nijemegenben található Radboud University tanítási módszertana is erre az elvre épül. Az egyetem az ország vezető oktatási intézménye, különböző szakjai sorra nyerik az országos díjakat. Ha megvizsgáljuk a politikai kommunikáció, illetve a marketing című kurzust, akkor egyértelművé válik, hogy a módszer nem a tanulás minőségét, csak milyenségét változtatja meg. A két kurzus során a lexikális tudás elsajátítása csak részben órai feladat, nagy hangsúlyt kap az órákon kívüli készülés. Előadásonként más és más konkrét esetek kerülnek feldolgozásra a lexikális ismeretanyag tükrében, és ez csak lexikális tudás és az adott eseményhez kapcsolódó esettanulmányok ismeretében elvégezhető. Az aktuálpolitika szerves része a tananyagnak, segítségével tesztelhető a megtanult elméletek helyessége. A tanultak megkérdőjelezése tehát nem hibája, vagy kisiklása a rendszernek, hanem szerves része, az óra elején ismertetett lexikális tananyag az óra végére akár meg is dőlhet (kétszer is volt példa rá a legutóbbi kurzus során).

Az elvontabb, elméletibb megközelítés és a gyakorlatiasabb, esettanulmány feldolgozás fizikailag is elkülönül az órák során. Bár minden kurzus 90 perces, az oktatók 45+45 percre bontják az órákat 15 perces szünettel. Ennek az órastruktúrának két előnye is van, egyrészt az általános és középiskolában a 45 perces figyelemre kondicionált agyat nem kell újra „kalibrálni”, másrészt a diákok 45 perc után feltehetik a kérdéseiket az oktatónak.

Az egyéni feladatmegoldás leginkább a vizsga során kap szerepet, azonban a tesztben is az oktató olyan a gyakorlati problémákat fogalmaz meg, amik csak a szükséges lexikális tudásanyag ismeretében megoldhatóak, viszont kellőképpen nyitottak ahhoz, hogy többfajta megközelítésből is helyesen válaszolhassunk.

A csoportmunka az értékelésben a politikai kommunikáció, illetve a marketing esetében 25 illetve 30 százalékot tesz ki. A cél olyan 5-7 fős csapatok összeállítása, amelyik egy gyakorlati problémára keresnek megoldást: egy párt, vagy termék egy évet felölelő kommunikációs kampányának az összeállítása, majd prezentálása. De ez esetben is nagy hangsúly van a tanultak gyakorlati alkalmazásán, ugyanis az adott anyag annál jobb értékelésben részesül, minél erősebb az elméleti megalapozottsága és minél több tényadatra hivatkozik.

A hallgatók jelenlegi hazai ideáltípusa tehát meghaladható, ahogy a fenti példa is mutatja, ugyanakkor a Hollandiában sikerrel alkalmazott ,,beszél és kooperál” elvéből nem következik a lexikális anyag elhagyása, amire a magyarországi oktatási intézmények hagyományosan nagy hangsúlyt fektetnek. Ráadásul ez az elv nem utolsó sorban az állampolgári nevelés felsőoktatásban is alkalmazott módszere lehetne, folytatva ezzel is az általános és középiskolában megkezdett folyamatokat. Ugyanakkor megfelelő alapozás nélkül, csak a felsőoktatásban, nehezen bevezethető ez az elv, hiszen közben a vita és kooperáció kultúrája, ahogy a Méltányosság már bemutatta, nem alakult ki az alap és középfokú intézmények falain belül.

Szakács András