Okkal kíséri kiemelt figyelem az európai politikában a közelgő németországi szövetségi parlamenti (Bundestag) választásokat: Németország továbbra is a világ negyedik, Európának legnagyobb gazdasága, az Európai Unió legnagyobb nettó befizetője. A 2008 -ban kezdődött világgazdasági válságot – ellentétben számos más európai országgal – eddig alapvetően sikeresen vészelte át, tekintélye és befolyása továbbra is meghatározó az európai színtéren, és szavára odafigyelnek a világpolitikában. Mivel tehát ezen ország magatartása számos más szereplőre van kisebb - nagyobb hatással (többek között természetesen Magyarországéra is), a tét nem csak az, hogy ezt a valamivel több, mint 80 millió lakosságú ország kormányát mely politikai pártok alkotják a jövőben, hanem hogy a szeptember 22-i választások után hivatalba lépő végrehajtó hatalom milyen hatással lesz a világ, illetőleg Európa ügyeire.
Elemzésünkben először a választás belpolitikai, majd külpolitikai tétjét vázoljuk, és kitérünk arra is, milyen hatásai lehetnek a választásoknak a magyar - német kapcsolatokra.
Belpolitikai tét
A legfontosabb, a Bundestag - választás által eldöntendő személyi kérdés, hogy maradhat-e szövetségi kancellár Angela Merkel, aki, illetve az általa vezetett kereszténydemokrata CDU (pártszövetségben a bajor CSU-val) 2005 - 2009 között a szociáldemokrata SPD-vel nagykoalícióban, 2009-2013 között pedig a liberális FDP-vel koalícióban kormányzott. Amennyiben az FDP vasárnap bejutna a Bundestagba, akkor az Infratest közvélemény - kutató cég politikai klímát mérő ábrája szerint a mostani kereszténydemokrata - liberális kormány vélhetően tovább folytathatja tevékenységét.
Forrás: Az ARD TV-csatorna által megrendelt, 2013. szeptember 12-én nyilvánosságra hozott közvélemény-kutatás (Deutschlandtrend).
Részletek: http://www.tagesschau.de/inland/deutschlandtrend1870.html
A német belpolitika sajátossága, hogy Angela Merkelnek abban az esetben sem kell feltétlenül búcsút vennie kancellári posztjától, hogy ha a jelenlegi CDU/CSU-FDP koalíció mégsem érné el a kormányalakításhoz szükséges többséget, ami különösen az FDP-nek a szövetségi parlamentből való kiesését eredményező 5 % alatti eredménye esetén következhetne be. Az ellenzékre (SPD, a zöld Grüne, és a szélsőbaloldali Linke) 46% jutna, a kormánykoalícióra pedig 45%. Csakhogy az éles programbeli eltérések miatt valószínütlen – különösen az SPD és a Linke esetében – az ellenzék szinte teljes egészét átfogó összefogás. Az egymással bevallottan is szövetséges szociáldemokraták és zöldek pedig egyelőre még összefogva sem érik el a CDU/CSU arányát. Előadódhat olyan helyzet is, hogy sem a kormányoldalnak, sem az SPD/Grüne párosnak nem lesz többsége a Bundestagban, és ismételten – a Németországi Szövetségi Köztársaság 1949-ben kezdődött története óta immáron harmadszor – nagykoalíciót köt majd egymással a két fő rivális, a CDU és az SPD. A mostani trendek szerint a baloldali szociáldemokrata – zöld (német politikai zsargonban piros - zöld) szövetség nem fog tudni elegendő mandátumot megszerezni a kormányra kerüléshez, így Angela Merkel hatalomban maradása valószínűsíthető, a kérdés inkább az, hogy az általa vezetendő kormánykoalíciót mely pártok alkotják majd. Másképpen megfogalmazva az alternatívát: megmarad - e a jelenlegi CDU/CSU - FDP koalíció, vagy a CDU/CSU az SPD -vel köt-e majd nagykoalíciót.
Kevésbé szokás hangsúlyozni, hogy az adatokat a német választási rendszerre való figyelemmel érdemes értelmezni, amelyben a választópolgár az egyéni választókerületi képviselőre, és pártlistára is szavazhat, tehát az egyéni választókerületekben lévő sajátos erőviszonyok tovább árnyalhatják a közvélemény - kutatások megállapításait. Ebből adódóan is lehetnek kisebb - nagyobb eltérések a közvélemény-kutatási adatok, és a választási eredmények között.
A kancellár tisztségében maradását segíti, hogy a német közvéleményben nem uralkodik kormányváltó, pontosabban Merkelt más kancellárra lecserélni akaró hangulat. Az Infratest, és más közvélemény-kutatások egyaránt azt erősítik meg, hogy a lakosság többsége elégedett Merkel munkájával. A már hivatkozott Deutschlandtrend felmérése szerint az általános hangulat is kedvez a kancellár asszony hatalmon maradásához, a lakosság 65%-a jónak, 6 %-a nagyon jónak ítéli a német gazdaság helyzetét, személyes anyagi helyzetüket szintén sokan, a megkérdezettek 66 %-a ítéli meg jónak, 7% nagyon jónak, és mindössze 19% értékeli rossznak.
A politikában nem gyakori jelenség az, ami a mostani németországi kampányban többször is előfordult, hogy az ellenzék elismerte, hogy a gazdaság jó helyzetben van. A makroadatok bizakodásra adnak okot: a gazdaság folyamatosan növekszik, a munkanélküliségi ráta viszonylag alacsony szinten (kb. 2.28 millió fő) mozog, a foglalkoztatottság szintje magas (41.8 millió fő) – utóbbinak köszönhetően az állam a Merkel - kormány idején növelni tudta az adóbevételeit. A baloldali ellenzék eleve nehéz helyzetben van, hiszen nem pusztán Merkel népszerűségével kell megküzdeniük, hanem arról kellene meggyőzniük a német választókat, hogy a mostani alapvetően jó helyzetből még jobbat tudnának kihozni. Ez vitatatlanul nem könnyű politikai feladat, ám – ha a társadalmi folyamatok mélyére nézünk – nem megoldhatatlan.
Merkel második kormányzati ciklusában több szakértő hívta fel a nyilvánosság figyelmét arra, hogy növekszenek a társadalmi esélyegyenlőtlenségek. A javuló foglalkoztatottsági adatokba azt a mintegy 7.5 millió főt is beleszámolják, akik alacsonyan fizetett, 450-850 euró közötti bérezésben állásokat (ún. Minijobokat) vállalnak pl. magánháztartásokban. A még a szociáldemokrata Schröder - kormány idején bevezetett ún. Hartz - reformok (amelyek elfogadásában – igaz, nem fenntartás nélkül, de – nem mellesleg az akkor még ellenzéki CDU is közreműködött) csökkentették a szociális ellátások szintjét.
Megfigyelhető az időskori szegénység, illetve annak terjedésének a veszélye, a társadalom elöregedése mind nagyobb terhet ró az egészségügyi - és szociális ellátó rendszerre. Kevés a bölcsődei férőhely, a lakhatási költségek (pl. bérleti díj) még az átlagkeresők számára is jelentékeny összeget jelentenek. Az infrastruktúra (pl. autópályák, vasút) jó színvonalon tartása további, és nagy összegű felújításokat igényel. Komoly erőfeszítésekre van, és lesz a jövőben is szükség a bevándorlók, és leszármazottaik (különösen a törökök) német társadalomba való eredményes integrálása érdekében. Tovább kell folytatni a keleti tartományok (volt NDK-s területek) felzárkóztatását, amelyekben a nyugdíjak még mindig valamivel alacsonyabb szinten vannak megállapítva a nyugati tartományokhoz képest. A mindennapi életet olykor bonyolultabbá teszi, hogy az országban tartományonként eltérő egyes szakpolitikák, így a közoktatás szabályozása, ami pl. a nyári szünetek különböző időpontokban való kiadásában testesül meg, függően az érintett diákok lakhelyétől. Így fordulhat elő, hogy 2013-ban Bajorországban július 31. és szeptember 11. között, Berlinben pedig június 19. és augusztus 2. között volt nyári szünet.
A fenti problémahalmaz korántsem kimerítő felsorolásából kitűnik, hogy bár az ország helyzete összességében jónak mondható, az ellenzék számára így is akad mozgástér a fennálló viszonyok, és a kormány kritizálására, valamint egy másfajta alternatíva felvázolására. A német választások további belpolitikai tétje, hogy sikerül-e a baloldali ellenzéknek a maga gazdaság - és társadalompolitikai elképzeléseit kormányzati szintre emelni, amelyeket a társadalmi igazságosság („soziale Gerechtigkeit”) jelszóra fűznek föl a szociáldemokraták, és a zöldek. A kampányban a társadalompolitikában, például az adópolitikában látszottak markáns különbségek a CDU, és baloldali ellenzéke között. Az SPD a 100 ezer euró felett keresők adóját 49 %-ra felemelné, és a legnagyobb értékű ingatlanokra is vagyonadót vetne ki, a zöldek szintén adót kívánnak kivetni a magasabb keresetűekre. Ezzel szemben a CDU, maga Merkel is többször határozottan elutasította az ellenzék adóemelési terveit, azzal érvelve, hogy ezek munkahelyeket veszélyeztetnek, mert megnehezítik a vállalkozók helyzetét, akiknek éppen a munkahelyek létesítésében van fontos szerepük.
A kereszténydemokraták szintén elutasítják az SPD hosszú évek óta hangoztatott azon követelését is, mely szerint a többi európai országhoz hasonlóan be kellene vezetni egy törvényben lefektetett, 8.50 eurótól kezdődő kötelező minimálbért annak érdekében, hogy csökkentsék az alacsony keresetű munkavállalók kiszolgáltatottságát.
A Merkel - kormány azzal érvel, a politikának szabadságot kell adnia a gazdaság szereplőinek, a tarifaautonómia keretében a szakszervezetekre, és a munkaadókra kell bízni az adott ágazatban lévő bérviszonyok kialakítását, mert ők a politikánál jobban értenek a bérrendezéshez. A tarifaautonómia (bérezési autonómia) Németországban kétségtelenül több évtizedes hagyományra nyúlik vissza, a kifinomult ágazati béralkuknak is köszönhető, hogy ritkán kerül sor Németországban sztrájkokra. Angela Merkel ugyanakkor az utóbbi években valamelyest elmozdult korábbi elutasító álláspontjáról, és néhány ágazatban ma már támogatja minimálbér megállapítását, amennyiben a tarifaautonómia szereplői meg tudnak ebben állapodni.
Szakpolitikai szinten választások tétje tehát az is, lesz-e adóemelés, illetve törvényileg garantált minimálbér.
Az ellenzék számára az is ad játékteret, hogy a felmérések szerint a választók kormánnyal jóval kevésbé elégedettek (47%), mint magával Merkellel (68%), akinek népszerűsége jóval meghaladja a maga pártjáét. Nem véletlen, hogy a CDU erőteljesen a kancellár asszony személyére fűzte fel a 2013-as kampányát, a választások tétje az is lesz, hogy sikerül - e a párt népszerűségét a kancelláréhoz jobban közelíteni. Mivel mind az Infratest, mind a Forsa közvélemény - kutatócég 40 % körül méri a CDU teljesítményét, kérdés, sikerül - e jobban összhangba hozni a párt népszerűségét Merkelével.
Európai tét
Az euróválság kezelésének megítélésében az SPD tudatosan igyekezett az ellentéteket minél láthatóbbá tenni, kancellárjelöltjük, Peer Steinbrück a Merkellel vívott 2013. szeptember 1-jei TV - vitáján is megragadta azt az alkalmat, hogy elhibázottnak minősítse a kancellár megszorításokra fókuszáló politikáját. Ha azonban az SPD döntéseire tekintünk, akkor a különbség már nem tűnik olyan nagynak, hiszen az ellenzéki párt a parlamentben megszavazta a Görögországnak jutott mentőcsomagokról szóló kormányoldali előterjesztést, valamint támogatta 2012-ben az Európai Stabilitási Mechanizmusról (ESM) szóló szerződést, és az ún. fiskális paktumot is.
Utóbbi esetben egyetértett azzal, hogy Németország mindegy 80 milliárd euróval vegyen részt a 700 milliárd eurónyi törzstőkéjű ESM-ben, amely a komolyabb pénzügyi nehézségekkel küszködő tagállam megsegítésére szolgál.
Ráadásul az SPD sem követelte a bajba került eurózóna tagállamok (pl. Spanyolország, Görögország) adósságai egy részének egyoldalú elengedését, amiből következik, hogy az ellenzéki párt szerint is szükséges valamiféle költségvetési fegyelem megkövetelése az érintett országoktól annak érdekében, hogy adósságaikat fizetni tudják. Bár az SPD erőteljesen követeli egy európai pénzügyi tranzakciós adó bevezetését, a bonyolult uniós alkudozásokat, és érdekellentéteket figyelembe véve erősen kérdéses e követelés megvalósíthatósága. A szociáldemokrata Bundestag - frakció szavazataiból viszont az látszik, hogy egy európai bankfelügyeletet, az egyes országok költségvetéseinek szorosabb összehangolását, felügyeletét – egyezően a Merkel - kormánnyal – maga is kívánatosnak tartja egy későbbi pénzügyi válság megelőzése érdekében.
A Merkel - kormány eddig a legnagyobb viharok között is váltig ragaszkodott az eurózóna fenntartásához. „ Ha az euró elbukik, elbukik Európa is”, hangoztatta többször is Merkel, és a bukás elkerülése érdekében a CDU/CSU és az FDP közösen terjesztette a Bundestag elé többek között az ESM-ről szóló törvényjavaslatot. Az ő szemszögükből Németország vitális érdeke volt az eurózóna összeomlásának elkerülése, mivel a német exportőrök köztudottan jól jártak az eurózónával az elmúlt évtizedben. Ezzel az érdekkel az SPD sem kívánt szembemenni.
Összegzésül megállapíthatjuk, hogy a két legnagyobb párt euróválsággal kapcsolatos politikájában inkább hangsúlyeltolódások vannak, de ebben a kiemelt fontosságú kérdésben képesek voltak gyorsan megegyezésre jutni.
Sokáig úgy tűnt, hogy a válság minél hatékonyabb kezelése érdekében Merkel meg kívánja erősíteni az Európai Unió kompetenciáit, vagyis egyfajta európai politikai uniót kíván. 2013 nyarán azonban már jelentősen visszalépett, amikor is elvetette további nemzeti hatásköröknek a brüsszeli központnak való leadását (Spiegel 23/2013). AZ SPD - nek nincs ellenére az európai politikának a megerősítése, méghozzá az Európai Parlament súlyának további növelése révén, ezt azzal indokolva, hogy a polgároknak közelebb kell érezniük magukhoz az EU-t. Amennyiben ez a javaslat az EU intézményei közötti hatáskör lényeges átrendeződésével járna, akkor ez az EU szerződésének módosítását igényelheti, ehhez viszont mind a 28 tagállam beleegyezése is szükséges, ez pedig időigényes folyamat lehet.
A baloldali ellenzék eddigi mozgása, főleg leadott szavazatai alapján egy esetleges Steinbrück - kormánytól sem várható nagyon más magatartás kiemelt fontosságú európai ügyekben (lásd euróválság), mint amit eddig a külső szereplők a Merkel - kormány részéről megtapasztalhattak. Hangsúlyeltolódások, részletkérdésekben akár más döntések elképzelhetők, amelyeket a majdani helyzet (pl. Görögország, Olaszország sorsa) is befolyásolna.
A magyar - német kapcsolatok jövője
Bár a második Orbán - kormány nem egy intézkedése megütközést, felzúdulást váltott ki a német nyilvánosságban és politikában, a választási kampányban nem volt téma a magyar belpolitika. A szeptember 22-i választásokat megelőző egy - két hónapban a külpolitikai kérdések általában alárendelt szerepet játszottak a kampányban, bár az amerikai NSA adatgyűjtése, a szíriai helyzet időnként hatottak a küzdelmekre, így a Merkel - Steinbrück TV - vitának is témái voltak. A németországi kampányt belpolitikai, azon belül is társadalompolitikai kérdések dominálták, amelybe a magyarországi helyzet nem tudott beleférni.
Bár az SPD keményebb hangon bírálta az Orbán - kormányt, egy esetleges kormányváltás esetén döntően az fogja meghatározni a magyar - német kapcsolatokat, hogy a mindenkori magyar kormányzat mennyire kíván tekintettel lenni a német politikai - gazdasági érdekekre, és szempontokra (pl. jogállamiság - felfogás). A magyar kormánnyal kapcsolatos hozzáállásban az SPD /Grüne, és a CDU felfogása között inkább hangsúlybeli, mintsem érdemi különbségek vannak. A problémásnak ítélt ügyeket a német fél az elmúlt három évben rendszeresen szóvá tette a magyar politikusokkal folytatott zárt tárgyalásokon, és egy új baloldali német kormánynál is valószínűleg erre lehet számítani, legfeljebb a hangnem volna kissé keményebb (már csak azért is, mert az SPD – ellentétben a CDU-val – nem tartozik a Fidesszel azonos európai jobboldali pártcsaládba).
Korábbi elemzéseinkben már kimutattuk, hogy a német - magyar összeütközések pont a német érdekek, szempontok megsértéséből eredtek, bár azt is leszögeztük, hogy a magyar kormány több német tulajdonú céget hozott kedvezőbb pozícióba, a helyzetet tehát árnyaltan érdemes megítélni. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy a német külpolitika középpontjában értelemszerűen nem Magyarország, hanem az EU, az euróválság, a transzatlanti szövetség, és a feltörekvő hatalmak (különösen Kína) állnak.
Összegzés
Mint láttuk, külpolitikai vonalon akkor sem várható éles fordulat Németország magatartásában, ha Merkel helyett Peer Steinbrück lenne a kancellár, még ha ez a variáció jelen pillanatban nem is tűnik nagyon valószínűnek. A két legnagyobb párt elképzelései ebben a dimenzióban nem kibékíthetetlennek: érdemi hasonlóságokat láthattunk az euróválság kezelésében, az eurózónába tartozó országok pénzügyi - költségvetési együttműködésében. Mindkét párt egyértelműen elkötelezett abban, hogy Németországnak az Európai Unióban a jövőben is aktív, és meghatározó szerepet kell játszania. Mind a CDU, mind az SPD egyaránt az USA-val való együttműködés híve, ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenben az amerikai elnök politikát kívánják követni (a szíriai katonai beavatkozás ötletét mindkét párt erős fenntartásokkal fogadta).
Belpolitikai téren már láthatóbbak a különbségek, de itt is lehetséges a különböző elképzelések összehangolása. Itt nemcsak a német politika alapvetően konszenzuális jellegére érdemes gondolni, hanem arra is, hogy Merkel – pártpolitikai megfontolásokból is – többször váratlan fordulatot volt képes politikájában végrehajtani, „ellopva” ellenfelei politikáját, ötletét. Második ciklusának elején még az atomerőművek élettartamának meghosszabbítása mellett döntött a kormányzat, hogy aztán a 2011-ben bekövetkezett fukusimai atomerőmű - szerencsétlenség hatására hirtelen magáévá tegye a zöldek identitásának egyik fő elemét, és ő maga terjessze elő az atomerőművek 2022-ra bekövetkező leállításáról szóló előterjesztést. A CDU nagyon sokáig ellenezte a hadkötelezettség megszüntetését, ám Merkel második ciklusában ennek eltörlésére is sor került. A kötelező minimálbér kérdésében sem mondható rugalmatlannak Merkel álláspontja, a kormány éppen a választások előtti utolsó ülésén döntött a minimálbér kiterjesztéséről a kőfaragó szakmában, miután ebben a szociális partnerek előzetesen megállapodtak[1]. A CDU és SPD között reális lehetőség egy nagykoalíció, annál is inkább, mert Merkelnek ebben már van gyakorlata, és a választók is nagykoalíciót látnának legszívesebben a választások után.
Végezetül a pártpolitikai összefüggésben szólnunk kell még egy fontos tétről: a németországi liberalizmus sorsáról. Az FDP mára odáig jutott, hogy komolyan tartania kell az 5% alá kerüléstől, azaz a szövetségi parlamentből való kieséstől. Mindezt a koalíciós viták, az adócsökkentéstől való részbeni visszalépés, a párton belüli folyamatos ellentétek okozták.
A főpróba – a szeptember 15-i bajorországi tartományi választások – nagyon rosszul sikerült a liberálisoknak, mert kiestek az ottani parlamentből. Amennyiben a Bundestagba sem jutnak be, az nem csak a német liberalizmusnak lenne súlyos csapás, de az egész európai liberalizmusnak is, hiszen az európai liberálisok egyik legfontosabb szereplője szűnne meg érdemi politikai tényezőként létezni.
További források:
- CDU választási program: Gemeinsam erfolgreich für Deutschland | Regierungsprogramm 2013 – 2017
http://www.cdu.de/regierungsprogramm
- SPD választási program: Das WIR entscheidet. Regierungsprogramm der SPD 2013 - 2017
