Szeretném remélni, hogy nem minősülök szalonképtelennek egyes körökben pusztán amiatt, mert szombat este immár másodszor voltam jelen a Dörner György által vezetett Új Színház (hivatalosan most már: Újszínház) előadásán. A hiszterizált közéletünkre jellemző, hogy a Magyar Narancs úgy nácizta le a színházat, hogy ott – tudomásom szerint – ideáig nem dicsőítették Hitlert, de még Szálasit sem.   Persze, könnyebb másokat címkézni, jó nagyokat mondani, semmint a dolgok mögé nézni, azok komplexitását elfogadni. Ezzel együtt is, meglehet, hogy valóban hibás politikai döntés volt Dörnert az Újszínház élére tenni, vagy esetleg maga a műsorpolitika is elhibázott. A Csurka István Hatodik koporsó című drámájának  tervezett (igaz, később visszavont) bemutatása valóban nem volt például bölcs döntés, nem csak annak akár antiszemitának is minősíthető kitételei, hanem annak gyengécske színvonala miatt is. Ez a mű nagyságrendekkel alatta marad olyan neves Csurka által írt színpadi műveknek, mint a Házmestersirató, vagy a Döglött aknák.

A csípőből való tüzelés helyett talán érdemes volna komolyan szemügyre venni az új színházi vezetés, és a részben kicserélődött társulat tevékenységét. Valóban teljességgel elfogadhatatlan, és felháborító, amit ők csinálnak? Ezt igazán csak akkor lehet korrektül megítélni, ha az ember fogja magát, és beül a színházi előadásokra. Bármennyire banális, de a bevezetőben vázolt légkör miatt kénytelen vagyok azt mondani: jobb tapasztalatok, és ismeretek alapján véleményt mondani.

Szerintem egyáltalán nem problémás egy politizáló színház. Azt a fura beállítást nem tudom elfogadni, hogy a „színház tartózkodjon a politikától”. Amikor a politika intézményrendszere – mindenütt a modern világban – komoly befolyást gyakorol a mindennapokra (pl. adózás, társadalombiztosítás, tömegközlekedés, oktatásügy, kultúra), abszurdnak tartom, hogy a politikáig lehatárolt területtel még szabad foglalkozni, de azt a terrénumot elhagyva viszont vegyen szájkosarat magára a színház, mert a politika az csúnya dolog, a politika és kultúra egyébként is összeférhetetlen… A politika életünk része, az erről való diskurzusról eleve lemondani nem tűnik előremutatónak.

Ebből az alapállásból helyeslem, hogy az Újszínház a magyarság sorskérdéseivel is foglalkozni, vagyis politizálni kíván, még ha ez nem feltétlenül jelent aktuálpolitizálást. Az igazi kérdés az, hogyan teszi ezt a színház? Milyen üzentet közvetít, miként akarja befolyásolni a nézőt?

Pozsgai Zsolt rendező darabja, A szűz és a szörny a rendszerváltozás utáni időszakról szól, vagyis a jelenünkről. A darab egyik fő vonala, hogy egy erdélyi, gyanútlan lány, Kriszta belecsöppen a budapesti világba és ott elzüllik, prostituálttá válik. Pozsgai nem törekedett az árnyaltságra: az erdélyi leányka a darab kezdetén szelíd, erkölcsös fajta, ellenben az összes többi magyarországi (budapesti) figura – a Herceg, a Köcsög, Samu bácsi, Karcsi néni –általában negatív, illetve nevetséges színben van feltüntetve a színműben. Különösen a bűnöző Köcsög az, aki elindítja az eleinte még ábrándos Katit a romlás útjára. A szereplők ki is mondják, mennyire kemény az itteni világ. Egyetlen egy negatív erdélyi szereplő nincs: amikor otthon a család tudomást szerez Kata viselt dolgairól, az apuka levélben megtagadja a lányát, vagyis erkölcscsőszként lép fel.

Bizony, az előadás  szembefordítja a bűnös Budapestet az erkölcsileg tisztábbnak mutatott Erdéllyel, csakhogy ez a toposz kissé ismerős, merthogy Szabó Dezső Az elsodort falu regényének is van hasonló üzenete. Ez az üzenet pedig politikai jellegű is, és ez már a pesti (részben zsidó) liberális értelmiség elleni ellenérzések – e bogbejegyzés kereteit igencsak szétfeszítő – máig nagyon érzékeny kérdésköréhez is elvezethet, vagy akár a sokáig liberális vezetésű főváros kárhoztatásához. Meglehet, Pozsgainak nem volt szándéka ideáig elmenni, ám a magyar modern kultúrtörténet kontextusában, de a mindennapi életben is erőteljesen jelen van a Budapest-vidék szembeállítás, igaz, nem csak a liberális értelmiség kontra népiek vonatkozásában. Budapest nagyon nem jön ki jól ebből a darabból. Egy olyan Budapestet látunk, amelynek az ártatlan leányka áldozatul esett. Lehetettek volna olyan elemek is az előadásban, amelyekben az erdélyi szereplő elve romboló erőt testesít meg, vagyis más elágazása is lehetett volna a történetnek.

Nem hiszem, hogy a bemutatott ábrázolás a véletlen műve, különösen akkor, amikor Budapest – számos gondja-baja mellett – komoly természeti- turisztikai-művészeti értékeket mutat fel. Talán az árnyaltabb ábrázolás jót tett volna a darabnak.

A darab hangulata nyomasztó, kicsengése pesszimista. Feloldás nincs. Meglehet, ez nem probléma. Meglehet, nem is akar minket bármire is megtanítani. Ehelyett vádol. Megvádolja Budapestet.

De hogy mit kezdjünk akkor mégis Budapesttel, ahhoz ez a darab sem tett művészileg hozzá semmit, legfeljebb még érthetőbbé tette a magyar jobboldalban meglévő főváros-ellenesség, vagy legalábbis erősen ambivalens Budapest-kép érzelmi mozgatórugóit.

Lehet gyalázni a másikat (ebben nálunk nincs is hiba), de megérteni a gondolkodását még jobb lenne. Akár az ilyen színházi élményeken keresztül is.

Ne várjon a T. olvasó az iskolaköpenyről divattörténeti áttekintést, és rendes közvélemény-kutatást se. Divatszociológusként mindig a társadalom és egyén lélektani összefüggéseivel foglalkoztam. Történeti szempontból csak arra emlékszem, hogy rondábbnál rondább köpenyeim voltak.

Házi közvélemény-kutatásom (3 gyerek egy anya) pedig az iskolaköpeny elutasításával végződött. Anya azért, mert mindegyiknek három köpenyt kéne venni, ami sok pénzbe kerülne, és köszöni szépen (azt is hozzátéve, hogy miért ne lehetnének a gyerekek egyének), a gyerekek pedig idegenkedtek még az iskola által favorizált egyenruhától is, amit rendre leszavaznak, nem hogy a szürkeségtől, amire a köpeny kényszerítené őket.

Hoffman Rózsa és Pokorni Zoltán sokadszor nem értette meg egymást, ami ugyanis a hölgynek kellemes emlékeket idézett, az az úrnak rosszemlékű volt. (Ld. itt nyilatkozataikat.)

A létező szocializmusban egy nyugati márkás ruha olyan aurát kölcsönzött viselőjének, amelyet ma már alig tudunk felidézni. A minőség a szabadságot, a boldogságot jelentette, aki birtokában volt egy ilyen ruhadarabnak, az birtokolt valamit mindebből. Az első farmernadrágjára minden 50-estől a 70-es évekig született ma is emlékszik. Az enyém történetesen egy Wrangler volt, melyet az Ecseri piacon vettünk. A 80-as évek végén a sportcipők rendelkeztek hasonló varázzsal. Még fiatalos egyetemi oktatók is felvettek Adidas cipőt, legalábbis a legmenőbbek, akik otthonosan mozogtak a külföldi terepen is.

Ma nincs ilyen elementáris vonzereje a nyugati termékeknek, és a márkák birtoklásának. Nem azt állítom, hogy Hoffmann Rózsának nincs igaza abban, hogy a köpeny ma is takarna valamit a társadalmi különbségekből, hanem azt, hogy ezek a különbségek a ruházat terén messze nem olyan nagyok, és hogy a szocializmusban a köpeny ellenére is rendkívüli hatásúak voltak – a cipő kikandikált a köpeny alól -, ilyesformán a köpeny ezt a funkcióját már akkor sem töltötte be.

A köpenynek van a társadalmi különbségek elrejtésén túl egy másik ígérete is, az alatta lévő ruha védelme. Ez sem olyan elementáris horderejű, mert védeni akkor kell valamit, ha az igen értékes, amikor a ruhákat még néhány évig hordták, aztán átadták a tesónak. Ma a bőség idejében a ruhákat idényenként cserélik, ahogy nyugaton is.

Hordanák viszont a köpenyt akkor, ha az elrejtőzés stratégiája a kívánatos. Ha a félelem dominál, és senki sem akarja, hogy felismerjék – mint a legvadabb ötvenes években -, akkor még abban az esetben is a szürkeséget választják az emberek, ha egyébként a háború előttről még ott van a jó minőségű szövet, amiből ruhát varrathatnának maguknak. Inkább viselték a rosszul szabott, és rossz anyagból készült terméket, csak senki ne vegye észre őket.

Ha a központi hatalom rendet szeretne, ha az iskola háttérbe szorítaná az individuumot, azt csak egyféleképpen teheti, ha a félelem légkörét is meghonosítja, másként kikandikál a köpeny alól az ÉN.

A diákok nem részei a társadalmi struktúrának. Öltözetük alapján nem lehet megmondani milyen társadalmi státusúak a szüleik, és ezt a szabadságot a diákok élvezik is. Az iskolaköpeny már egy társadalmi struktúrába való kényszerítés volna: „te diák vagy!”. Ilyen kényszer a multicégek egyenruhája is.

De léteznek kulturális különbségek is. Erős kollektivista hajlamok a formális világban, ami ugyanakkor szabadon engedi az egyént az informálisban. Ilyen a japán társadalom. Hétvégi tobzódás váltogatja egymást a hétközbeni decens kinézettel.

Három szintet érdemes megkülönböztetni, a kollektívet (nemzeti jellemzők, tömegkultúra stb.), a középest (szubkultúrák, irányzatok), és az egyénit (utcai divat, individuális megjelenések). Pezsgő divat nem létezik a középső szint ereje nélkül, de ez a világon mindenütt gyengélkedik. Magyarországon pedig nem erős a másik kettő sem. A gyerekek félnek egyénileg eredetiek lenni, és bátran öltözködni. A divatszociológus szemével nem az a baj, hogy el kéne rejteni a társadalmi különbségeket, hanem sokkal inkább a bátortalanság.

Egy jól működő fejlett polgári társadalmat fel lehet ismerni az emberek öltözködéséről is, a kitűnés és beleolvadás, a szubkultúrák és tömegkultúra egymásra hatása mind dinamikus egyensúlyban van. Az emberek nem szürke maszlagot alkotnak, de nincs is túl sok deviáns megjelenésű, s tisztában vannak azzal is, hogy miként érvényesülhetnek az öltözködés eszközeivel.

Amit elsőként látnia kéne a politikusoknak, hogy mi mások vagyunk, mint a németek, az amerikaiak vagy a japánok. A németeknél ha bevezetnék az iskolaköpenyt, ők a nemzettel való azonosulás miatt talán nem éreznék ezt sértőnek. Az amerikaiak szívesen hordják az iskola speciális egyenruháját. Mi a multicégek egyenruháiban kényelmetlenül feszengünk, a nemzeti egységesítésekben pedig személyiségük elleni támadást, a privát szféránkba történő beavatkozásként éljük meg.

Az iskolaköpeny bevezetése soha nem látott népszerűtlenséget okozott volna a Fidesznek, többet ártott volna, mint a baltás gyilkos kiadatása meg a köztársasági elnök bukása együttvéve. S hogy miért, arra a fentiek alapján már válaszolni lehet. A magyarok bizonytalansága ÉN-jük megmutatásában nem jelenti az egyenruha iránti vonzódást, ez utóbbit kifejezetten utálnák.      

Tizenegy évvel 9/11 után, a megemlékezések történetében először, a szervezők arra kérték a politikusokat, hogy habár jelenlétük megtisztelő, idén ne mondjanak beszédet. Azelőtt nem múlhatott el évforduló az elnök és a helyi politikusok felszólalása nélkül. Most azonban egyre többen gondolják úgy, hogy a kollektív nemzeti gyász véget ért, és különösen a választásokra való tekintettel, idén ne vigyék bele az emléknapba a politikát.

Osama bin Laden tavalyi likvidálásakor minden elemző egy kérdést tett fel, vajon lezárást jelenthet az amerikaiak számára a terrorcselekmény értelmi szerzőjének halála, vagy sem? Ha azt vesszük, hogy az emlékezés visszahúzódni látszik a „magán” szférába, akkor igen. Immár nem a terror elleni harc mozgatórugója, sem a Bush kormány döntéseit elítélő retorika tárgya. Egy évvel ezelőtti bejegyzésünkben a politikai lezárás és lelki megnyugvás szükségességéről írtunk. Vajon a politikusok kiűzetése a hivatalos programokból ennek a továbblépésnek a jelképe?  

Egyesek szerint a politikamentes megemlékezést éppenséggel a politikusok hozták a nyakukra, mivel hosszas huzavona után épp erre a hétre sikerült New York és a szomszédos New Jersey kormányzóságának megállapodni abban a telekvitában, amely miatt előreláthatólag egy évet késik az ikertornyok helyén épülő emlékmúzeum átadása. Sokan úgy gondolják, hogy a szervezők inkább kollektív tilalmat rendeltek el a beszédek felett, mert el akarták kerülni, hogy a felek politikai tőkét kovácsolhassanak belőle. Hatékony érv lehet még az is, hogy kontraproduktív a választási kampány során szeptember 11-re hivatkozni, hiszen sokakat érzékenyen érint a kérdés. New Yorkban lényegében nincs olyan ember, aki ne veszített volna el hozzátartozót vagy ismerőst a tragédiában. Mégis, talán ami a legfőbb magyarázó erő a döntés mögött, hogy a gyásznap kezd belesimulni a többi ünnep és emléknap koreográfiájába, ami – hazánktól eltérően - hangsúlyosan politikamentes. Miközben 9/11 alapjaiban változtatta meg Amerikát, tíz év alatt mégis képesek voltak elvégezni a közelmúlt megértéséhez, feldolgozásához szükséges feladatokat. Az eseménnyel foglalkozó (dokumentum)filmek megrendezését, a könyvek megírását, az újjáépítés és megújulásról szóló viták lefolytatását, az emlékezés és oktatás szerepéről és milyenségéről való gondolkodást, és még sorolhatnánk. 2012-re személyessé vált a megemlékezés. Áldozatokról, és nem elkövetőkről, továbblépésről, nem bosszúról szól.

Paár Ádám MPK-s kollégám egy lényeges szempontra hívta fel a figyelmet, de még inkább egy olyan diskurzus felé nyitott a tömegkommunikációban, melyet magam is szeretnék erősíteni.

 Afelől ne legyenek kétségeink, hogy a szokásos süketek párbeszéde jellemzi majd a magyar-magyar viszonyokat. A kormány „hazaáruló”, „hátba támadó” és ki tudja még milyen jelzőkkel fogja illetni a Millát, Gyurcsány Ferencet, TGM-et és mindazokat akikről úgy érzi, hogy belpolitikai tőkét kívánnak kovácsolni a külföldi lejáratással, az ellenzék pedig úgy véli a baltás gyilkos átadásának (s nem kiadatása!) következményei kompetenciáján kívüli. Józanul ki gondolhatná, hogy egy alattomos, katonához különösképp méltatlan gyáva gyilkosból nemzeti hőst lehet fabrikálni?

Józanésszel ez kizárt, következésképp a kormányunk maga is áldozat, nem pedig tettes, ha pedig áldozat így is kéne viselkednie az ellenzéknek. S amiben kollégám diskurzus javaslatát igen csak szerencsésnek tartanám – mármint, ha megfogadnák minél többen, és erre koncentrálnának nem pedig arra, hogy áldozatok vagyunk-e vagy felelőtlen pénzéhes hazárdjátékosok, hogy a háttérapparátus miért volt ilyen amatőr.

A térséghez nem értő magyar politikusoknak nem kell ismerniük az azeri-örmény kapcsolatok részleteit, ám a minisztériumban lennie kell olyan embernek, avagy fel kell kérni olyan szakértőt, aki viszont ért. Ez elmaradhatott, vagy rossz tanácsot adtak, és arról kéne beszélnünk, hogy ez miért történt. (Nagyon nehéz kommunikációs helyzetben van a kormány, mert ha amellett érvelnek, hogy „átvertek minket az azeriek”, akkor a szakértőink rosszak vagy mellőzöttek, ha meg  a döntéskor számoltak ezzel a lehetőséggel, akkor meg felelőtlenek.)

Paár Ádám arról már nem beszélt, hogy miért nem működik a háttérapparátus, csak hogy ezt kéne számon kérni.  Amit még kifejtett, hogy a kormány most egész biztosan rájön, a magyar érdekeket nem lehet minden elé tolni, és tudomást sem venni a külvilágról. S ez a tapasztalat sok mindent megfordíthat, ami akár jól is jöhet még.

Térjünk azonban vissza a diskurzus megnyitásához. Arról ugyanis azt vélelmezem, hogy szintén általános problémákat takar, elbizonytalanodott szakapparátust, tekintélyüket vesztett, vagy attól megfosztott kormányhivatalnokokat. Ez a strukturális probléma csak az alrendszerek autonómiájának visszaadásával hozható rendbe, máskülönben hibát hibára fogunk halmozni.

Játszunk el azzal a gondolattal, hogy az azeri-örmény konfliktusok szakértői vagyunk, amik persze nem vagyunk. Mi indokolhatja a baltás gyilkos hőssé nyilvánítását hazájában? Ennek mindössze két oka lehet, az egyik morális, a másik racionális, s akár külön, akár együtt. Ha például tudja a szakértő, hogy az azeriek morálisan beszámíthatatlanok, akkor felhívhatta volna a figyelmet az átadás következményeire. (Beugrik az a westernfilmjelenet, amikor az apa maga lövi le a fiát, aki a hőst egy vesztett verekedés után hátba akarja lőni. Itt az apa számára fontosabb a becsület, mint a család, és a fia becstelen. Hiába a nyugati világ erkölcsi ideái…)

A másik egy racionális szempont, az azeri közvélemény ismerete, és a jelenlegi politikai vezetés kiszolgáltatottsága ennek a közvéleménynek, ezekről is mind tudhat a térséggel foglalkozó szakértő. De esetleg azt is tudja, hogy Azerbajdzsán háborút akar provokálni, mert már erősebbnek érzi magát, és ahhoz ez a szabadon eresztés kiváló manőver. Bizton elveszítik ettől az örmények a fejüket – gondolhatják -, kirobban a fegyveres konfliktus, és a cél épp ez. Egy szakértő, vagy a titkosszolgálatunk éppenséggel sejtheti, hogy Azerbajdzsán háborút akar.

Ugyanakkor nem biztos, hogy kideríthető egy háborús szándék, és az sem elvárható, hogy egy szakértő morálisan elítéljen egy népet, vagyis kollégám felvetése, mely szerint szakértői felelősséget kell keresni a háttérben is lehet túl szigorú. Ha azonban nem is alkalmaz a kormány szakértőket – akiknek most már épp a kormány védelmében lassan elő kéne állni – az védhetetlen. Elvégre valószínű egy háború kiújulásának okozói leszünk. (Kollégám interjúja óta a külügy végre megszólalt ld. itt.)