Amikor David McCullough ballagási beszédében kimondta, hogy „Nem vagytok különlegesek”, nem mondott mást, mint amit a tanári pályán töltött huszonhat év tapasztalatából, és nem mellesleg négy gyermek felneveléséből tanult. Senki sem különleges, mindenki az. A globális gazdasági válság közepette elbizonytalanodott Egyesült Államokban azonban e kijelentés egy átlagos amerikai kisvárosi középiskolai tanárt a nemzetközi ismertségbe röpített, és egyik napról a másikra a Nobel-díjas Paul Krugman-nel együtt várakozott sorára a CBS reggeli műsorának stúdiójában. Nagyon Amerikai történet. Igen ám, csakhogy beszéde éppen arról szólt, hogy akármennyit is óvták, dicsérték őket, végső soron egyik se különb társainál. A focikupák mit sem számítanak. A szülői nyüstölés, a sok korrepetálás, az érettségi-felvételinek számító SAT-vizsgára felkészítő tanfolyamok feleslegesek. Mint azt McCullough később a Newsweek-ben megírta, a beszéde körüli médiazajra való reakciójában, valószínűleg Paul Krugman sosem járt drága előkészítő táborokba, nem volt heti háromszor különórája magántanárral közgazdaságból, és nem ment be az anyukája az iskolába rábeszélni a tanárt, hogy hadd írja újra a dolgozatot kisfia, ha az éppen nem sikerült jelesre. Ellenkezőleg, Krugman valószínűleg kudarcok és visszautasítások árán jutott oda ahova.

De miért kapott ekkora nyilvánosságot ez a beszéd? McCullough kijelentése élesen szembemegy a 90-es évek gazdasági fellendülése által szült optimizmus gyakorlatával, ami büszkén hirdette, hogy minden gyerek különleges, és mindenki nyer. Csakhogy a gazdasági válság erősen megtépázta az amerikaiak önértékelését. Ha a versenyben a részvétel a fontos minek mérik az időt? - szól az aforizma. És valóban, ha mindig mindenki győztes, elvész a verseny értelme. Mindezt tetézi a globális világrend átalakulása, és az Egyesült Államok nagyhatalmi pozíciójának megrendülése, vagy legalábbis az attól való félelem. Ilyen szempontból a kijelentés az utóbbi években kirobbant oktatási-nevelési vita továbbvitele. Ez még a válság előtti időkben kezdődött, azzal a felismeréssel, hogy egyre gyengébben teljesítenek az amerikai diákok a nemzetközi kompetenciaméréseken. Ezt követte a „Tigris anya” (Tiger mom) vita, amelynek lényege, hogy a keleti teljesítménycentrikus, ám nyugati szemmel sokszor kíméletlen nevelési elvek hatékonyabbak, mint az utóbbi években elterjedt „mindenki különleges” szemlélet, amely sokak szerint az oka annak, hogy az Egyesült Államok veszített versenyképességéből. Ha végiggondoljuk az ázsiai-amerikai édesanyák modellje valóban közelebb áll a hagyományos protestáns munkamorálhoz. Ebbe a sorba áll be McCullough megjegyzésével valahová a két véglet közé, ismételten újraértelmezve a szülök és az oktatás szerepét abban, hogy sikeres felelős, állampolgárokat neveljenek. Abba az eszmecserébe szállt be, amelyik folyamatosan változik az ország helyzetével és közérzetével együtt. Nem pártpolitikai vita ez, mégis nagyon is politikai jellegű, és tanulságos lehet számunkra is. Magyarország vérre menő oktatáspolitikai összecsapásai ugyanis nem arról szólnak, hogy hogyan motiváljuk a diákokat a sikerre, vagy mitől lesznek versenyképesek. Lehet mondani, hogy ez nem Amerika, és, hogy legkisebb gondunk is nagyobb náluk, csakhogy pont ezek azok a viták, amelyekre egy fillért se kell költeni, pusztán némi szellemi tőkét igényelnének.     

Bevallom, időnként szoktam vágyakozni (és ahogy telik az idő, egyre többet) egy pártpolitikailag kevésbé elfogult, színvonalas, a politika összefüggéseit megmutató, de a társadalmat sem elhanyagoló, felkészült magyarországi közszolgálati tömegtájékoztatás után. A kereskedelmi Tv-knek ugyanis megvan a maga népszórakoztató, vagy politikai funkcióik (erre lásd a Hír TV-t, az ATV-t), és különösen a TV2-nél, vagy az RTL Klubnál figyelhető meg, hogy nem sokat törődnek a politikai tömegtájékoztatással.

Itt hárulna komoly feladat a közszolgálati médiára(M1, M2, Duna TV, Magyar Rádió), amelynek  – ha már az ezeket az adókat összefogó MTVA 64 milliárdot kapott 2012-re – elvileg meglenne a lehetősége a korrekt, színvonalas tájékoztatásra. Ehelyett azon veszi észre magát a néző, hogy az M1 híradóiban is elég sok a bűnügyi hír, a Kossuth Rádióban a „lágy hír“ , és a néző alig kap tájékoztatást  a politika mélyebb összefüggéseiről. A tudósítások követőek, a szerkesztők beérik az egyes pártnyilatkozatok utánközlésével.Az ilyen beszámolók egyszerűen unalmasak, és érdektelenek. A külföldön zajló események tálalásának színvonala sem veri éppen az egeket, miután az egyik utolsó hozzáértő külpolitikai újságírót, Benda Lászlót is sikerült eltávolítani a köztévéből. A magyar közszolgálati TV nézőjének alig van esélye arra, hogy megértse, miként függ össze a forint gyengülése/erősödése a görögországi helyzettel, illetve a világgazdasági folyamatokkal. Nem élheti át mélységében, milyen izgalmas politikai folyamatok zajlanak csak Európában.

A mai keserű valóságot figyelve visszaröpítem magam az 1980-as évek második felébe. Persze, az akkori Magyar Televízió politikai műsorainak igazodniuk kellett a szocialista rendszer ideológiai elvárásaihoz, ám ez időtájt már nem volt annyira kemény a pártellenőrzés.Felelősséggel állítom, akármennyire abszurdnak is hangozzék a mai – elvileg cenzúramentes – médiavilágban: az 1980-as évek  közszolgálati tömegtájékoztatás színvonala (különösen a külföldi tudósításoké) meghaladta a mostaniét. Igaz, ezért nem csak az MTVA okolható, hanem az 1990-as évek: akkor zárták be a külföldi tudósítói helyek nagy részét, úgymond takarékosságból. Ma már hihetetlen, de előtte a Magyar Televíziónak és Magyar Rádiónak tudósítója volt Nem Yorkban, Moszkvában, Tokióban, Kairóban, ezenkívül az összes környező országban, ezenfelül Párizsban, Bonnban, és Kelet-Berlinben. Legendás volt Chrudinák Alajos szerkesztette Panoráma is, amelynek egyes filmjeit nyugati TV-adók is megvették. Hol vagyunk ma ettől?

De ne merengjünk sokat a múlton, vessük tekintetünket a jelenbe, akkor sem lesz sokkal jobb az igényes tájékoztatást elváró magyar polgár kedve. A német tömegtájékoztatás magas színvonaláról korábban részletesen írtam. Ehhez most csak annyit, hogy a mai internetes világban furcsa, hogy az MTV mennyire keményen ellenáll a podcasting szolgáltatás bevezetésének, míg ezt a német ARD már évek óta lehetővé teszi egyes anyagainak letölthetőségét. Ízlésemhez közel áll még a BBC tájékoztatáspolitikája, amely során kemény kérdéseket szegeznek a politikusoknak, megvilágítják az összefüggéseket, az egyes pártokon belüli mozgásokat (lásd a BBC Newsnight műsorát). De ne legyünk igazságtalanok, voltak erre tendenciák a magyar tömegtájékoztatásban is 1990 után (lásd pl. Baló György, Betlen János fénykorát), de ezek mára elhaltak.Kedvelem még az amerikai közszolgálati PBS-t, és az NPR-t is, amelyekben nemcsak az amerikai politika, hanem a társadalom folyamatait is sokrétűen bemutatják.

Az itteni választópolgároktól hiába vontak el magyar viszonyokhoz mérten sok pénzt  a közszolgálati médiára, ők nem kapnak ezért cserébe sokoldalú, magas színvonalú tömegtájékoztatást. Akár tudatosan, akár nem, az első számú közszolgálati főadó, az M1 ma már nem elsősorban tájékoztat, hanem szórakoztat. Pedig egy erős demokráciához az is hozzátartozna, hogy minél több tájékozott polgár döntené el a választásokon az ország jövőjét. A jól informált választók kinevelése lenne szerintem a közszolgálati média feladata. Jelenleg viszont úgy látják jónak a Magyar Televízióban, ez nem elsődleges fontosságú. Talán ők tudják, miért.

Csery Péter bejegyzése:

Megindult a globális visszaszámlálás a vasárnapi görög választásokig. Sokak szerint a tét nem kisebb, mint az euró-zóna sorsa, s tágabb értelemben az egész európai integráció jövője.  A G20 országok állítólag közös vészforgatókönyvet készítenek, miközben a bizonytalanság egyre növekszik; a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint a Trojka párti Új Demokrácia fej-fej mellett halad a mentőcsomagot elutasító SYRIZA-val. A már-már apokaliptikusnak ható felfokozott hangulatban azért fontosnak tartom megjegyezni, hogy az európai monetáris integráció egyszer már szembenézett  egy hasonló szituációval.

1992-t írtak, amikor is az 1979-ben létrehozott Európai Monetáris Rendszer (EMR) lényegében széthullott, törést okozva ezzel az integráció egyirányú folyamatában. Az EMR-t a ’73-as kőolajválság, illetve a Bretton Woods-i pénzügyi rendszer összeomlása okozta bizonytalanság kezelésére hozták létre. Az EMR az árfolyam-ingadozások kiküszöbölésére alkalmas monetáris együttműködés volt, amiben a nemzeti valuták 2,25%-os rögzített árfolyamsávon mozoghattak. Az 1992-es pénzügyi válság, a különböző spekulációs manőverek azonban szétzilálták az addig stabilan működő közös árfolyam-mechanizmust. Először az Egyesült Királyság és Olaszország hagyták el a „süllyedő hajót”, majd mivel a valuták között megindult a leértékelési verseny, a bent maradó államok a lebegési sávot 15%-ra szélesítették. Az EMR széthullásával az európai vezetőknek eljött az idő, a döntés ideje: vagy visszafordulnak, vagy előremenekülnek és létrehozzák a monetáris uniót.

A döntésüket már nagyon jól ismerjük; jött Maastricht és a konvergencia-kritériumok, a valutaparitások véglegesítése, az EKB felállítása, s végül az euró kibocsátása. Persze az akkori helyzet rengeteg mindenben különbözik a mostanitól. Ha rosszmájú akarnék lenni, akkor azt lehetne mondani, hogy a legfőbb különbség, hogy az EMR-ből (szemben az euró-zónával) egyedüliként Görögország kimaradt, vagyis akkor még működött a pénzügypolitikai racionalitás az EU-ban. Ráadásul egy sokkal alacsonyabb szinten álló integráció nézett szembe egy közel sem ilyen méretű válsággal. Mindazonáltal meglátásom szerint a görög események hasonló mechanizmusokat indíthatnak el, mint amit az EMR esetében láthattunk. Amennyiben olyan görög kormány alakul, amely elutasítja a mentőcsomagokat, s ezzel valószínűleg kilépteti a helléneket az euró-zónából, megbontva a valutaunió egységét, akkor ez – pontosan, mint az EMR szétesése – egy mélyebb, szorosabb integráció felé lökheti Európát. Ha Európai Egyesült Államokról talán még túlzás beszélni, de az intézményi reformokkal kísért érdemi mélyítése az integrációnak ma valószínűbb forgatókönyvnek tűnik, mint a visszatérés a nemzetek Európájához.

Hogy Magyarország nyugattalan volna?! - kaphatják sokan fel a fejüket a Méltányosság legújabb könyve „A nyugattalan Magyarország” címe hallatán. Talán elírás, s nyugtalanságra gondoltak a szerzők. Vagy éppenséggel helyeslően bólogatnak, hogy bizony-bizony, az utóbbi két évben az Orbán-kormány leradírozta hazánkat Európa térképéről. Csakhogy, amikor nyugattalanságról beszélünk, sokkal mélyebb folyamatokra gondolunk, mint az aktuálpolitikai események. Nyugatosságunk ugyanis nem elveszett, hanem valójában soha nem is létezett. Csak ismétlődő felzárkózási kísérletekkel büszkélkedhetünk, amelyek keretében a nyugatra vágyó kevesek hadakoztak a mozdulatlan, mozdíthatatlan tömegekkel, többnyire eredménytelenül. A követési távolságot Széchenyi óta szigorúan betartjuk. Nem értük utol, nem szakadunk le, nagyjából ugyanúgy döcögünk a Nyugat után, mint mindig. Több száz éves hagyományról van tehát szó. A rendszerváltást követően úgy tűnt, végre sikerrel jár legújabb kori felzárkózási kísérletünk. Kiépültek a demokratikus intézményrendszerek, kialakult a piacgazdaság. Európai Uniós csatlakozásunk óta úgy éreztük, hogy végérvényesen a Nyugat részét képezzük, valami azonban mégis hiányzik. Ez nem más, mint a nyugatosság esszenciája. Az a plusz, ami az intézményrendszeren felül az évszázadok során rárakódott a nyugati társadalmakra, és amit nem lehet húsz év alatt elsajátítani. Legalábbis úgy nem, ha a jogállamiság és az intézményrendszer védelme az egyetlen mérőfoka a nyugatosságnak

Természetesen fel lehet tenni a kérdést, akarunk-e, tudunk-e, kell-e nyugatossá válni? Egyáltalán mi teszi nyugatossá egy nemzetet? Ahhoz, hogy nyugatoss(abb)á tudjunk válni, előbb meg kell érteni azt, hogy mitől s miként működik mindaz, ami a nyugati rendszer lényege. Félig már valóban megérkeztünk egy nyugatos világba. Azt hittük a rendszerváltással teljesítettük a feladatot, de ez még messze nem elég. Az alváz kétségkívül meg van, de hiányzik a kaszni. Mit kezdjünk tehát a félárva nyugati intézményrendszerrel, amelyről ordít, hogy hiányzik mellőle egy nyugatias társadalmi felépítmény? Mit kezdjünk azzal, hogy visszatért a magyar történelem? Mit kezdjünk torz vitakultúránkkal és a nyilvánossággal? A kormányzás állapota körül vajon milyen teendőnk van? Mit kezdjünk az önismétlő gazdaságpolitikával, az olyan gazdasági függőségeinkkel, mint például az energiaimport? A mindezekbe belebetegedett társadalommal? Összességében, mit kezdjünk nyugattalanságunkkal? Ezt a kérdést jártuk körül könyvünkben külföldi példákhoz és saját történelmünkhöz folyamodva, hogy alternatívát kínáljunk arra, hogyan lehetne megközelíteni az általunk kívánatosnak tartott irányt. S hogy mire jutottunk? Addig nem lesz nyugatosság, míg a szembenálló felek nem tudnak kiegyezni abban, hogy egyaránt demokraták. Ez ma nincs így.  Amíg nem alakul ki a „társadalmi igényesség” a politika felé, amíg nem épülnek ki azok a független, civil intézmények, amelyek kezelik azokat a problémákat és konfliktusokat, amelyeket nyugati társadalmakban hazánktól eltérően a közösség, és nem a politika „old meg”, addig nem tudunk közelíteni a Nyugathoz. Hazánkban ugyanis hiányzik a nyugatosság két létfontosságú ismérve. A társadalmi kohézióra és demokráciára nevelés formális és informális intézményei, és a történelmi hagyományokkal való szembenézés, ennek révén az önkorrekció és változtatás képessége. Ezek nélkül hiába a nyugatos intézményrendszer, hiába piacgazdaság sosem lesz „egészen” nyugatos Magyarország. Rossz hírünk az olvasóknak, hogy ez időbe telik. A Nyugat sem egyik napról a másikra vált olyanná, amilyen. Jó hírünk azonban, hogy nyugatosnak nem születik az ember, hanem azzá válik. A Nyugat tehát tanulható. Könyvünkkel ehhez a tanulási folyamathoz szerettünk volna hozzájárulni.     

Kissé fura ötletem támadt múlt csütörtökön Bécsben: be kéne mennem az osztrák parlament felsőházának éppen zajló ülésére. És hogy miért? Nem volt különösebb dolgom arrafelé, még csak osztrák állampolgár sem vagyok – de mindegy, olykor szeretek a szokatlan dolgokba belevágni.

A bejárat portáján lévő biztonsági őrhöz fordultam ezzel a kérésemmel. Ő azonnal felhívta a kollégáját, megkérdezve, van-e még a látogatóknak fenntartott szabad hely. A kedvező válasz után azonnal látogatóbilétát adott nekem, és a detektoros ellenőrzés után már mehettem is az ülésterembe. Az ügyintézés két-három percet vett igénybe.

De nem Mikszáth Kálmán által megírt A korlátfa c. rövid elbeszélésének Magyarországán lennénk, ha a magyar parlament üléstermébe csak úgy,  utcáról be lehetne esni. Ausztriával ellentétben errefelé immár hosszú évek óta úgy gondolják, be kell tartani a bevált bürokratikus utat. Én ezt már többször lejátszottam az alábbi kötelező köröket az Országgyűléssel az ülésterembe való bejutásom érdekében. Merthogy először is látogatójegyre van szükség, amelyet napokkal előtte egy országgyűlési képviselő kér meg választója számára az Országgyűlés hivatalától. Ezt a képviselő titkára intézi, egyeztet a hivatallal. Ha jól egyeztet, akkor elvileg nincs akadály a belépésnek. Elvileg nincs, mert jártam már úgy, hogy a látogatójegyet mégsem állították ki aznapra, csak most a sok bába között nem a gyermek, csak egy papírocska veszett el, ki tudja, hol.

De tegyük fel, hogy nincs ilyen döccenő, és ez azért elég ritka, ismerjük el. A magyar parlament kapuőreinek óvatosságra való törekvését is illik díjaznunk: merthogy két szalagkorlát egyik szélén lévő őrbódén leellenőrzik a személyi iratokat. Irány a törvényhozás egyik kapuja, ott újabb ellenőrzés következik, ahol megnézik, van-e látogatójegy. Ha igen, jön a detektoros ellenőrzés, és ha az is rendben van, akkor végre fel lehet menni a látogatóknak fenntartott külső karzatra. A szervezést azért nem árt időben elkezdeni, mert megeshet, hogy a képviselőnek fenntartott látogatójegy elfogy (mert például kell a szakértőknek, vagy más tárgyalópartnereknek), és akkor a választópolgár várhat tovább. De az is lehet, hogy addigra rég elmegy a kedve az egésztől.

Ami az osztrák parlament épületében két-három perc alatt elintézhető volt, az nálunk akár egy, de akár két hetet is igénybe vehet. Akár ezen a picike eset-összehasonlításon is vágni lehet az osztrák és magyar politikai mentalitás e szelete között a különbséget. Mintha az osztrák parlament kevésbé félne a választóitól; erre utal legalábbis, hogy bár az ottani parlamentet is őrzik rendőrök, de velünk ellentétben nem tartóztatják fel az állampolgárt, ott nincs ugyanis se kordon, se szalagkorlát.

Nálunk utóbbi szigorúan megvan (a Gyurcsány-időszak jó részében még kordonok is voltak), és mint az én esetem is mutatja, a magyar törvényhozás plenáris ülésére utcáról a polgár nem juthat be előzetes szervezés nélkül, és ez így zajlik az 1990-es évek óta. Csakhogy mit üzen ezzel – akarva-akaratlanul – a magyar parlament a választópolgárainak? Azt, hogy a választók személyes jelenléte potenciális zavarforrás, amelyet jobb nem elősegíteni. Én még azt is elhiszem, hogy valójában nem így gondolkodnak, de a látszat nálunk mindenesetre ez. Kár ezért a látszatért, de azért a magatartásért is, amelyet az Országgyűlés tanúsít a plenáris ülést esetleg élőben megnézni kívánó választópolgárai iránt.