A gazdasági válság, az iraki háború „kísértete” és a globális erőviszonyok változása az utóbbi években igencsak újrakalibrálta az amerikai külpolitikát. Mit tegyen hát egy Nobel-díjas elnök, akinek a béke „reklámarcaként” kell lavírozni országát a világpolitikai konfliktusok vizén? A spin doctori válasz egyszerű. Legyen nagyon taktikás. Barack Obamának pedig nem kellett kétszer mondani. Miközben meglepően sok elemet átvett előde külpolitikai eszköztárából, mégis képes volt helyreállítani Amerika nemzetközi elfogadottságát. Hogyan tudta négy év alatt elfeledtetni Barack Obama a Bush-korszak külföldi megvetését? Javarészt az „Obamiánusok” segítségével. A furcsa név nem valami titkos társaságot takar, kilétük pontosan kiderül James Mann nemrég megjelent „The Obamians” című könyvéből, amelyben a szerző megpróbálja megmagyarázni az Obama-kormány világnézetét. Mit miért csinálnak? Milyen motivációk rejlenek intézkedéseik mögött?

A könyvben Mann megvizsgálja az elnök külpolitikai tanácsadóinak elképzeléseit és azon eseményeket, amelyek formálták, formálják őket, egyben kitér Barack Obama saját változó nézeteire is Amerika világpolitikai szerepét tekintve. Egyáltalán nem rutintalanul, hiszen korábban már a Bush-kormányról is írt hasonló könyvet, és ahogyan akkor is, most is bennfentes interjúkra alapozta meglátásait. E szerint Obama politikusi tevékenységét leginkább külpolitikáján keresztül lehet megérteni. Egészen pontosan az e téren ügyködő tanácsadók egy új generációján át, akiket „Obamiánusoknak” keresztelt el. Az ebbe a körbe tartozó Ben Rhodes, Mark Lippert és Dennis R. McDonoughnak olykor nagyobb szerepe van a döntéshozatalban, mint a hivatalos nemzetbiztonsági tanácsadónak vagy Hillary Clintonnak. Az elnök ugyanis minden találkozójuk előtt, után, ezzel a szenátori időszaka óta vele levő közvetlen tanácsadói körrel konzultál. Ez nem meglepő. Korábban már írtunk arról, hogy Obama „introvertált” elnök, akiről köztudott, hogy csak a legszűkebb bizalmi körével tarja a kapcsolatot. Velük azonban szívesen jár akár kosárlabdázni vagy nyaralni is. Épp ezért érdekes, hogy egy könyv megszólaltatja ezeket a rendkívül közeli kapcsolatokat. S, hogy miben különböznek elődeiktől?

Az Obamiánusok számára a Clinton-korszakban még oly fontos vietnámi háború már történelem, szemük előtt azonban még ott lebeg a „2002 szindróma”. Ugyan nem félnek már a tengeren túli harctól, de nem is tudják elfelejteni az iraki háború presztízsveszteségét. Ennek a tudásnak birtokában habár előálltak olyan újszerű ötletekkel, mint az afganisztáni jelenlét fokozása, vagy az iráni párbeszéd kezdeményezése, mégis, mivel kevés tapasztalatuk volt a kormányzásban az elődeiktől való elhatárolódás ellenére gyakran mégis a „nagy öregek” tanácsaira szorultak. Talán ezért érzik sokan, hogy nem vált valóra a Barack Obama által 2008-ban ígért „változás”. Amit sokan tehetetlenségnek vagy szürkeségnek látnak, azonban felveti részünkről a kérdést, hogy Amerika – a maga sajátos világpolitikai helyzetében – folytathat-e ténylegesen demokrata vagy republikánus külpolitikát? Létezik-e még személyes, felismerhető „arcéle” a politikának? Egy egyszerű példával illusztrálva, ha történetesen 2001-ben a szeptember 11-i terrortámadások idején demokrata elnök lett volna, más lett volna a reakció, és ha igen fundamentálisan más, vagy csak arányaiban?  Ez azért is érdekes, mert Barack Obama az utóbbi négy évben többször is bizonyította, hogy Nobel béke díja ellenére, nem riad vissza akár az erő alkalmazásától sem.

Mann egészen odáig megy miszerint Obama előde lábnyomaiba lépve szintén reálpolitikusként kezdte kormányzását. Kormányzása kezdetén Irán esetében kifejezetten erőt és határozottságot akart mutatni. Habár ez nem bizonyult túl sikeresnek az arab tavasz már lehetőséget nyújtott számára, hogy egyszerre legyen idealista (a demokratikus változás propagálása) és realista (Hoszni Mubarak lemondásra való felszólításával támogatást szerezve egy az Egyesült Államok számára stratégiai jelentőséggel bíró országban.) Mindazonáltal Obama sokkal visszafogottabban látja Amerika szerepét a világpolitika színpadán, mint előde vagy republikánus kihívója Mitt Romney. Nem csak a válság utáni belső megújulásra koncentrál, hanem már előre készül arra az időre, amikor Amerika esetleg nem lesz képes világpolitikai egyeduralkodóként viselkedni. Ben Rhodes, nemzetbiztonsági tanácsadó szerint politikájukkal nem Amerika hanyatlását szeretnék „lemenedzselni”, hanem időt nyerni még 50 év nagyhatalmi dominanciához. Furcsa kettősség ez ahhoz képest, hogy az európaiak többsége Barack Obamát választaná, ha szavazhatna.

Ahhoz, hogy megértsük Obama bonyolult egyensúlyozását tudnunk kell, milyen tényezők befolyásolják Amerika külpolitikai szerepét. Globális dominancia vagy hanyatlás vár rájuk? Továbbra is világcsendőri szerep vagy az első világháborút követő távolságtartás fogja őket jellemezni? Csak kettő azon létfontosságú kérdések közül, amelyek befolyásolják az Egyesült Államok és a világ jövőbeli sorsát. A vita pedig messze nincs lezárva. A globális gazdasági válság csak olaj volt a tudományos, publicisztikai vitákra, amelyek folynak a témában. Még akkor is, ha ezekből lényegében semmi nem jut el hazánkba. A könyv azonban itt már rég elengedte az olvasó kezét. Bár messze nem ad mindenre magyarázatot, hozzásegíti az olvasót ahhoz, hogy belelásson a politikacsinálás boszorkánykonyhájába és ez több mint, amit bármely politikával foglalkozó magyar könyvtől várhatunk. Idehaza elképzelhetetlen ugyanis, hogy Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc vagy Mesterházy Attila vezető tanácsadóiról, háttér embereiről írjanak. Pedig szükség volna rá. Azzal, hogy a könyv feltárta mi rejlik a regnáló elnök külpolitikai filozófiája mögött, hozzájárul ahhoz is, hogy Amerika világpolitikai szerepét is jobban megértsük. Ha ugyanis Amerika csak „egyféleképp” tud viselkedni, felvetődik még egy kérdés. Hogyan viszonyuljon hozzá környezete? Számukra is korlátozott a mozgástér? Vajon mennyire létezik külpolitikai „szabad akarat”? Talán ismerősen cseng ez a kérdés Magyarország számára is. S hogy mindez miért fontos? Egyáltalán, miért kell, hogy érdekeljen minket, mi a választások kimenetele? Pontosan azért, mert nem tudjuk kivonni magunkat a világpolitika alól. Amerika sorsa kihat hazánkra is. Ha belpolitikai problémáinkba temetkezve csukott szemmel járunk a világban, ne csodálkozzunk, ha előbb utóbb falakba ütközünk.

Joe Biden vs Paul Ryan

Jelencsik Márk

Az elnökválasztási versenyfutás egy igazibb, valósabb szeletét mutatta meg csütörtök este Joe Biden és Paul Ryan. Ők nem azok a történelmi politikusok, akiknek a nevét minden amerikai kisgyereknek meg kell majd tanulnia az iskolában. Nem is azok, akikre a kampánystáb stratégiákat épít, és akik miatt elsősorban elmennek szavazni az emberek. Ők azok a háttéremberek, akik nem csak a párton belül, de a Kongresszusban is megharcolták már politikai csatáikat. Joe Bidenre ez különösen igaz, hiszen minden mozdulatán, hangsúlyán, sőt, ezerdolláros mosolyán is látszott: vérbeli politikus. Paul Ryan már egy másik generáció, hozzá jobban illik a „manager image”, és minden szaván érződött, hogy kiváló segítője Mitt Romneynak. Igazi politikai csatát láthattunk, mindkét fél saját programpontjait ismételgette addig, amíg lehetőség nem adódott odaszúrni a másiknak. Szerencsére mindig csak verbálisan.

A vitákat gondozó bizottság ezúttal Kentucky államba vitte a jelölteket, akiket az adaneville-i Centre Collegeben ültettek le egymással. Az est háziasszonya és a vita moderátora Martha Raddatz, az ABC News elismert külügyi tudósítója volt. A szokásos pénzfeldobás után kiderült, hogy a vitát Joe Biden kezdheti, ennek követeztében pedig a végső zárszót Paul Ryan képviselőtől hallhatjuk majd.

A vita alapvetően kilenc témakörre épült. A kül- és belpolitika kérdéseit tagoltan tárgyalták a felek, ám mivel Martha Raddatz a Bengáziban történt eseményekkel kapcsolatban tette fel első kérdését, érdemes a külpolitikai álláspontok vizsgálatával kezdeni.

Líbia, Irán, Afganisztán és Szíria. Ezek az országok kerültek szóba, leginkább az itt végbement fegyveres konfliktusok és az amerikai haderők részvétele miatt. Tekintve, hogy az Államokban elképesztően fontos kérdés a hadsereg és az ország világhatalmi szerepe, az alelnökjelöltek egymást túllicitálva próbálták bebizonyítani saját külpolitikai álláspontjuk sikerességét. Joe Biden mielőbb kivonulna Afganisztánból, nem sürgetné a beavatkozást Irán esetében, a szíriai konfliktust pedig még csak kommunikációs fiaskónak sem nevezné. Ryan mindenben ellent mondott, kivéve az afganisztáni kivonulást, ahonnan ő sem bánná, ha elhajózhatnának az amerikai hadtestek, de csak akkor, ha erre valódi lehetőség kínálkozik 2014-ben.

A belpolitika komolyabb kihívások elé állította a mindenre megfelelni kívánó jelölteket. Paul Ryan sziporkázhatott a munkahelyteremtés kérdése kapcsán, míg terelnie kellett a többletadókkal kapcsolatban. Joe Biden védhette az Obama-kormány egészségbiztosítási- és nyugdíjpolitikáját, sőt, bedobta a politikusok utolsó mentsvárának számító mondatot is: Egy újabb négy éves felhatalmazással már végképp mindent egyenesbe hoznak majd.

A vita lement, a jelöltek sok trükköt bevetettek egymás ellen, a nézők pedig magukra maradtak a legfontosabb kérdésekkel. Miért lenne jobb alelnök Paul Ryan mint Joe Biden? A közgazdász végzettségű Ryan komoly háttérstábbal dolgozik együtt azon, hogy megválasztása esetén talpra állíthassa az Egyesült Államok gazdaságát. Új szereplőként bizonyos, hogy szüksége lenne egy kis időre, hogy megszokja az alelnöki bőrfotelt, de ha be akarja tartani választási ígéreteit, sok teendője lesz. Lendületes, tettre kész politikusnak tűnik, ezt az oldalát a vitában is megmutatta. Szintén kiütközött azonban tapasztalatlansága és a szabályokhoz való, sokszor hátrányos ragaszkodása is. Nem úgy Joe Biden, akinek minden válaszában volt ravaszság, rutin és tapasztalat. Ez egyébként a személyiségéből is fakadhat, mert ismeretes, hogy mindig is nagy sportember hírében állt. Azt mondják, az egyetemen is inkább focizott, minthogy a vizsgákra készült volna. Eszköztára széles, jó taktikusként mindig tudta, hol kell közbeszólni vagy egyszerű halandzsának nevezni Ryan érvelését. Ellentétes karakterek, ugyanúgy, ahogy elnökjelöltjeik. Látszott a vitában, hogy Biden erőskezű, öreg rókaként képes egyben tartani a hátországot, amíg Obama elnök képviseli az Egyesült Államokat. Ryan ennek tökéletes ellentéte lenne, ám Mitt Romneyval ők is egész csapatot alkotnak. Romneyt praktikus figurának állítják be, így hozzá is jól illik a kreatív ötletességet sugalló Ryan. Pláne, hogy Paul Ryanen látszik, megfelel neki a helyettesi pozíció, míg Biden habitusa és korábbi karrierje alapján önállóan is biztosan megállná a helyét. Alelnök esetében pedig erre is gondolni kell, mert ha szükséges, neki kell az elnök helyébe lépni.

Egyvalami azonban biztos. Bármilyen párost választ az amerikai lakosság, profi politikusokat juttatnak majd pozícióba. De valójában nem is személyeket, hanem jövőt választ most Amerika. A 2008-ban indult válságért nem hibáztathatja senki az Obama-kabinetet, ám volt négy kerek évük, hogy legalább bizonyos szegmenseket megtámogassanak. Mitt Romney és Paul Ryan kilábalást, új attitűdöt és változásokat ígér, ami vonzó lehet sokaknak. És hogy ki a győztes? A profi és rutinos Biden rettentően jól manipulálta a hallgatóságot. A fiatalos és kissé tapasztalatlannak látszó Ryan pedig őszinte hangvételével volt megnyerő. A válaszok alapján dönteni nem lehet, a személyes varázs megítélése pedig szubjektív dolog.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ gyakornoka

Tom Bako a Székelyföldről immigrált az Egyesült Államokba a középiskola befejezése után. Politikatudományi tanulmányait a towsoni egyetemen végezte, Baltimore mellett. Egy kis felsőoktatási reformmal foglalkozó nonprofit szervezetnél irányít kutatási és gyakornoki programokat Washington, DC-ben. A Potomac túloldalán, Alexandria, VA-ban él feleségével és fiával.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta.

Mielőtt részletezném a három rendhagyó hónapot, amit a Heritage Foundation-nél töltöttem 2010 tavaszán, hadd szóljak egy pár szót magamról bemutatkozásképpen. Életem első 18 évét székely szülővárosomban, Sepsiszentgyörgyön éltem le, és pár hónapra a sikeres érettségim után költöztem az Egyesült Államokba, egyetem végett. Négy évvel később befejeztem a politikatudományi tanulmányaimat Towson University-n, Maryland második legnagyobb állami egyetemén, miközben boldogan el voltam jegyezve életem szerelméhez, aki ma a feleségem (két nappal az első heritage-i napom előtt esküdtünk).

A Washington, DC-beli Heritage Foundation gyakornoki programja, a Young Leaders Program, országunk fővárosának egyik legnagyobb létszámú és -presztízsű lehetősége karrierjük kezdetén lévő fiatal konzervatívok számára. A program három trimeszterre oszlik--tavasz, nyár, és ősz--a nyári program lévén a legnagyobb és legkompetitívebb (hiszen olyankor szokott a legtöbb egyetemista vakációs lehetőségek után nézni). Nekem a 2010 tavaszi programba volt szerencsém bekerülni, amikor is 2009 késő őszén tudatták velem, hogy januártól májusig részt vehetek az akkori B. Kenneth Simon Center for American Studies (ma Center for Principles and Politics) munkásságában, mint fizetett “research intern” (kutatási gyakornok). Végül három hónapot töltöttem gyakornokként, 2010 január-április közt, mielőtt a program lejárta előtt megkaptam az első teljes normájú állásomat a kis felsőoktatás-reformpárti nonprofitnál, ahol jelenleg is dolgozom.

A Simon Center egyedi része a Heritage Foundation-nek, több okból is. A ma önálló, saját Heritage alelnöki poszttal rendelkező kis központ 2010-ben még az Ed Meese volt Reagan-kori igazságügyminiszter által irányított Center for Legal and Judicial Studies alá tartozott. A két részleg egy emelet két szárnyát foglalja el -- míg a CLJS specifikus alkotmány-, civil- és büntetőjogi kérdésekkel foglalkozik, a Simon Center célja az amerikai köztársaság általános alapító elveinek a filozófiai interpretálása, exegézise, mintegy hidat teremtve az amerikai politikai gondolkodás történelme, különböző filozófiai áramlatok, és a konkrét konzervatív szakpolitika közt, amellyel a Heritage többi része foglalkozik. (Heritage fizikai székhelye Capitol Hill-en sem véletlenszerű; a legfontosabb célközönsége alapításától fogva a Kongresszus két háza és a konzervatív-barát képviselők és szenátorok irodái.) Ellentétben a relatíve nagy bel-, kül-, vagy biztonságpolitikai egységekkel, ahol 5-10 gyakornok is dolgozhatott egyszerre, a Simon Centerben csak hárman voltunk gyakornokok a közel 50 fős 2010-es tavaszi csoportból. Amíg a legtöbb egység aktuálpolitikai kérdéseken dolgozott, ahol a napi hírek, kongresszusi események nagyon fontos szerepet játszanak, addig a mi fókuszunk nagyrészt sokkal időtállóbb, filozófiai, történelmi, biográfiai kutatásban érvényesült. Segítettünk például különböző segédanyagok szerkesztésében diákoknak és tanároknak, a Heritage Guide to the Constitution, illetve a Simon Center elnökének, Matthew Spaldingnak legújabb könyve, a We Still Hold These Truths, mellé. Emellett biográfiai anyagokat gyűjtöttünk konzervatív mozgalmi szereplőkről, illetve én magam Lee Edwards hidegháborús és egyéb kutatásának rendszerezésében segédkeztem. Péntekenként átmentünk az egyik képviselőházi irodaépületbe, ahol a Heritage Congressional Fellows program keretén belül különböző konzervatív akadémikusokat, értelmiségieket, közszereplőket hívtunk meg, hogy beszéljenek a kongresszusi irodákban dolgozó fiataloknak az amerikai konzervativizmus filozófiai, történelmi alapjairól.

A Young Leaders Program nagyon jól szervezett, és az érte felelős dedikált koordinátorok tényleg sokmindent tettek azért, hogy egy hasznos és felejthetetlen élményt nyújtson számunkra. A napi munka mellett sok beszéden, kerekasztal-beszélgetésen, konferencián, és egyéb speciális eseményen volt szerencsénk részt venni, és valóban úgy érezhettük, hogy szerves részei vagyunk a Heritage kultúrának és légkörnek. Bár a legtöbb gyakornokkal ellentétben én nem laktam a Heritage által szolgáltatott és menedzselt, egyébként nagyon drága, bentlakásban (hiszen a feleségemmel a gyakornokságom előtt pár nappal költöztönk össze Baltimoreban, ahol ő még egyetemen volt és ahonnan én nap mint nap bejártam DC-be), így is elég alkalom adódott a társaimmal való szocializációra, úgy maradandó barátságok, mint hasznos szakmabeli kapcsolatok kialakítására.

Bár végtelenül hálás vagyok azért a három hónapért, amit a Heritagenél töltöttem, vannak bizonyos hátulütői, amelyeket nem tudok szó nélkül hagyni. Egy olyan agytröszt, amely kimondottan az (amerikai értelemben) liberális, balra hajló szervezetek sikereire való reakcióként jött létre, és amelynek célja egy alternatív konzervatív szakpolitika kidolgozása, mindig is egy ideológiailag vezérelt, valamennyire rigid, doktriner operáció lesz. Aki azzal a reménnyel vagy illúzióval néz a Heritage-re és társaira a jobboldalon, hogy céljuk a nyílt, objektív, “valóság-orientált” kutatás, ellentétben egy konfrontációs, célorientált, valamelyest propagandisztikus beállítottsággal, annak előbb-utóbb ki kell ábrándulnia belőlük. Másodsorban -- és erről szólok bővebben a jövő heti vendégposztomban az “American Exceptionalism” ideológiájáról -- sajnos a Heritage a 2000-es évek elején, a 9/11 tragédiára való válaszként radikálisan eltávolodott a konzervatív mérséklet, a nemzeti érdek és non-intervencionizmus külpolitikájától, teljesen átvéve a Bill Kristol/Project for a New American Century-féle, új-Wilsoniánus, világmegváltó nézeteket, amelyek ma dominálják a (neo)konzervatív diskurzust az Egyesült Államokban. Ezektől eltekintve semmiért nem adnám a rövid időt, amelyet a Heritage-nél töltöttem, és amely úgy a karrierem, mint az intellektuális odüsszeiám szempontjából elengedhetetlen volt.

Sorozatunk keretében olykor vendégkommentárokra kérjük fel – főképpen – Amerikában élő, dolgozó barátainkat, ismerőseinket. Első vendégbejegyzésünk szerzője az ismert szociológus, Csepeli György. Jelenleg a Montclair State University Honors Programjában vesz részt, ahol két kurzust tanít: az egyik Archaeology of Anti-Semitism a másik, My 20th Century. Számos tanulmány és könyv szerzője. Ez utóbbiak közül szerinte az 1992-ben megjelent Nemzet által homályosan (angolul megjelent 1997-ben) a legfontosabb. Most jelentette meg a Kossuth Kiadó a (Bíró Judittal közösen írott) Kis emberhatározó című könyvét, s tanítványaival együtt nemrégiben publikált egy kiadványt a magyarországi szülőgyilkosságokról.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta:

Carl Schmitt mikroszkópja alatt a politika vírusa félelmetes erejű, pusztító hatású társadalmi bajok okozójának tűnik, mely egyetlen kérdés feltevésére és kegyetlen megválaszolására készteti hordozóit. A kérdés az, hogy „Ki kit győz le? A jelenleg (s a korábban) zajló amerikai elnökjelölti viták nézőit meglepheti, hogy a politika vírusa mennyire megszelídült. A résztvevők udvariasak, barátságosak, semmilyen nyílt agresszivitás nem látszik rajtuk. Állnak a pultjuk mögött, s engedelmesen várják, míg Jim Lehrer, a nemzet 78 éves televíziósa, szót ad nekik. Ha időnként túl is lépik az egy-egy megszólalásra szabott perc-keretet, tréfával, szelíden ütik helyre a zavart.

A látszat persze, mint mindig, félrevezető. A vírus ott van a résztvevőkben, a moderátorban, s közönségben is, mely hallgatagon, láthatatlanul figyeli a vitát. A nézők pontos számát lehetetlen tudni, mivel sokan nem a történés idejében, hanem később, az interneten hozzáférhető felvételről követték nyomon a párharcot. Mert harc volt, kétségen kívül.

Romney és Obama politikai értelemben nem barátok, hanem ellenségek. A két elnökjelölt arca, tekintete, testtartása, kézmozgása egyértelműen jelezte, hogy a barátságosság csak álca, mely mögött a másik által képviselt világnézet teljes elvetése van. A vita célja pontosan az, hogy a világnézetek közötti különbségek kiderüljenek, s a választók egyértelműen tudják, hogy melyik elnökjelölttől mire számíthatnak. Romney előnyben volt, mert Obama négy évi elnöksége bőven hozott annyi nem szándékolt negatívumot, melyeket mind fel tudott hozni, fel is hozott az elnök ellen. Hatásosan megválogatott és előadott személyes történetekkel illusztrálta a reménytelenség, a munkanélküliség, az infláció, a perspektívátlanság és kormányzati pazarlás tüneteit, melyre Obama csak annyit tudott mondani, hogy mielőtt megválasztották, a helyzet még rosszabb volt, s azt Romney párttársa, az ifjabb Bush idézte el. Ő romokat takarított, melyek helyén most épül és készül az új Amerika. Romney másik nagy témája az Obamacare-nek nevezett egészségügyi reform, melyről Obama egyértelműen bebizonyította, hogy biztonságot hoz mindenkinek, akit eddig a megbetegedés réme szorongatott. Romney azt ígérte, hogy visszavonatja ezt az általánosan kötelező egészségbiztosítást elrendelő törvényt, s a jelenlegi viszonyok között keresi majd a megoldást. Amikor Obama arra emlékeztette, hogy a saját államában, kormányzóként egy teljesen hasonló törvényt fogadtatott el az állam törvényhozásával, akkor ügyesen azzal bújt ki, hogy az  ő állama törvényhozásában a demokraták voltak többségben, s ő republikánus lévén mégis képes volt együttműködésre politikai ellenfeleivel, nem úgy mint az elnök, aki erőből nyomta le a kongresszus torkán az Obamacare törvényt.

Elvi jelentőségű volt a vita abban, hogy milyen legyen az állam és a piac viszonya. Romney a kevés, ám erős szabályozás, a piaci szereplőket lehető legszabadabbra engedő verseny hívének mutatkozott, s joggal hivatkozott üzletember mivoltára, mely telis-tele van sikerekkel. Obama láthatóan az állami beavatkozás híve, projektjei, melyeket felsorolt, sok-sok milliárd költségvetésből származó dollárba kerülnek.

 A politikai értelemben vett ellenséges viszonyt a két jelölt nemcsak a külsődleges udvariassággal, hanem a témák azonosságával is leplezte. Mindketten felső fokon dicsérték az amerikai népet, elhivatottságát, magabiztosságát, hitét. Mindketten aggódtak a középosztályért, miközben egymást vádolták a középosztály tönkretételével.  Obama vetette fel az iskolarendszer színvonalának javítását, s Romney alig talált szavakat, melyek mások lettek volna mint Obama szavai, amikor az iskolázás fontosságáról beszélt. Mindkét jelölt azt ígérte, hogy végez a költségvetési deficit növekedését eredményező közpolitikával.

A tematikák azonossága azonban nem fedhette el a két jelölt politikai világnézete közötti alapvető és mélyreható különbséget. Obama nem ígért adócsökkentést, Romney viszont igen. Amikor Obama felvetette, hogy nem lehet egyszerre adócsökkentést ígérni és a társadalmat, beleértve a gazdaságot költségvetési pénzből növekedési pályára segíteni, akkor Romney azt válaszolta, hogy az adócsökkentés révén kiesett összeg az adófizetés rendszerének megváltoztatása révén visszatérül, a befolyt adó összege nem kisebb. Romney azt ígérte, hogy spórolni fog, s mindjárt rá is mutatott a kormányzati pazarlás jelenlévő fő haszonélvezőjére, Jim Lehrer-re, aki a közpénzből támogatott, egyetlen nézhető amerikai televíziós csatorna, a PBS „anchor”-ja volt évtizedeken át. Obama nem reagált erre az őrült ötletre, miként nem hozta fel azt sem, hogy Romney pár hónappal ezelőtt egy titokban rögzített hangfelvétel tanulsága szerint az amerikai társadalom 47 %-át eleve leírta, mondván, hogy úgy sem fizetnek adót, s ezáltal ha akarják, ha nem, Obama szavazói.

Carl Schmitt vírusa végig ott volt a színpadon. Romney-ban a vírus heveny formában akkor jött elő, amikor erkölcsi dimenzióba fordította kettőjük párharcát, önmagát és az általa képviselt világnézetet a „Jó” oldalán láttatva. Obama politikai pillanata pedig akkor jött elő, amikor a társadalmi igazságosság bajnokaként lépett fel, támadva a leggazdagabbakat, akik sorába Romneyt is sorolta, megvádolva még azzal is, hogy „közép-és kisvállalkozónak” hazudja magát.

Vita azonban nem volt. A résztvevők újra meg újra elismételték, amit a maguk programja szempontjából fontosnak tartottak. A „süketek párbeszéde” zajlott. A vitának álcázott színjáték célja nem a saját tábor előtti jó szereplés, nem a másik tábor meggyőzése, hanem a középre húzódó, döntésében bizonytalan választói tömeg elérése volt. Ez a vita csak az első volt. Most következik az alelnökjelöltek vitája, mely után lesz elnökjelölti vita.

A vitát követően végzett közvéleménykutatások egyértelműen Romney-t hozták ki győztesnek, akit a nézők dinamikusabbnak, meggyőzőbbnek láttak, mint Obamát, aki fáradt, kelletlen, erőltetett benyomást keltett. Romney megnyert egy csatát. A háborúnak azonban nincs vége.

Farkas Réka bejegyzése:

A múlt csütörtökön megrendezésre került elnökjelölti tévévita két okból is médiatörténelmi mérföldkőnek tekinthető az amerikai elnökválasztások történetében. Egyrészről először közvetítette ezt az eseményt élőben valamely közösségi háló (Twitter), másrészről a jelöltek összecsapása rekordszámú hozzászólást (tweets) generált az on-line nézők részéről. Ez is jól mutatja, hogy az internet szerepe fokozatosan felértékelődik a politikai kommunikáció területén, miközben a hagyományos médiumok (televízió, rádió, nyomtatott sajtó) jelentősége visszaszorulóban van.

A mai tipikus internet felhasználó már leginkább a web 2.0 szolgáltatásokat (például Facebook vagy YouTube) veszi igénybe, ahol a hangsúly az interaktivitáson van, vagyis azon, hogy a szolgáltató maga csupán a keretet biztosítja a tagok közötti véleménycserére, illetve a különböző tartalmak megosztására. Manapság a társadalmi élet szinte elengedhetetlen része a közösségi hálók használata különösen a fiatalok körében, amelyek a mobilinternet elterjedésével, immáron bárhol és bárki számára elérhetőek. Az amerikai kampánymenedzserek ezt felismerve, különös hangsúlyt fektetnek a választók interneten keresztül történő megszólítására, amely nem csupán kommunikációs, hanem adatgyűjtési szempontból is páratlan segítséget nyújt a támogatók feltérképezésében.

Netes elnökválasztási kampány a tengerentúlon.

Világviszonylatban Barack Obama volt az első, aki igazán hatékonyan volt képes az internetet választási kampánya szolgálatába állítani. Ez olyannyira így van, hogy a web nélkül valószínűleg még pártja elnökjelöltségét sem lett volna képes 2008-ban megszerezni. 1960-ban John F. Kennedy lett az akkor újnak számító médium, a televíziós kampány úttörője. 48 évvel később, a demokrata párt egy másik elnökjelöltje, Barack Obama, valósított meg hasonlót az internet segítségével.

A világháló véleményformáló erejét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Obama 2012-ben már többet költ internetes kampányára, mint televíziós, rádiós és telemarketinges reklámokra összesen. Stratégiájának helyességéről tanúskodik, hogy a hivatalban lévő elnök újraválasztási kampányköltségvetése legnagyobb része jellemzően az internetes adományokból tevődik össze.

Az amerikai elnökjelöltek immáron a legmodernebb online marketing eszközökkel kísérlik meg potenciális választóikat elérni, ugyanúgy, ahogy a kereskedelmi cégek próbálják megnyerni a fogyasztókat. Négy évvel ezelőtt a tipikus online kampány főleg abból állt, hogy a különböző választói csoportokat, az általuk leginkább látogatott honlapon elhelyezett hirdetéssekkel (banner) bombázták. Mára, az online marketing fejlődésének eredményeképpen, az internetes kampánytechnikák kifinomultabbakká váltak. Bárki, aki például felkeresi valamelyik jelölt weboldalát, egy program (cookie) segítségével megjelölésre kerül, és internetes reklámcégek követik az illető további netes barangolásait, miközben hirdetéseket helyeznek el a felhasználó által látogatott egyéb oldalakon. A világhálón felkeresett oldalak nyomon követése lehetővé teszi az egyes emberek érdeklődési körének, és ismerőseinek feltérképezését az általuk online kitöltött kérdőívekből nyert információkkal együtt nagyban megkönnyíti támogatásuk elnyerését.

Mára már a kampányszervezés is egyre növekvő mértékben az internet segítségével történik, ezen belül is kifejezetten az erre a célra alapított közösségi hálókon keresztül. A republikánus elnökjelölt, Mitt Romney, még 2011 októberében indította el a MyMitt-et, Obama elnök pedig idén májusban a Dashboardot. Ezek nagyban megkönnyítik a kampányban résztvevők kapcsolattartását, és az önkéntesek koordinációját. A saját közösségi háló mellett, most már mindkét elnökjelölt saját IPhone alkalmazással bír, amelyik az amerikai Apple felhasználók népes táborát hivatott megcélozni, segítséget nyújtva nekik a választói regisztrációban, illetve önkéntesnek való jelentkezésben.

Nem elhanyagolandó egy másik népszerű webkettő szolgáltatás, a YouTube videó megosztó oldal szerepe sem, hiszen például Obama elnök személyes fiókja mintegy 200 milliós nézettséggel büszkélkedhet. A politikai jelöltek számára ez a portál is ideális a széles néprétegeket célzó üzeneteik közzé tételére, amelyek aztán a felhasználók által történő további megosztások révén terjednek tovább a világhálón.

Az internet jelentősége a hazai politikai kommunikációban.

Magyarországon az internet elterjedtsége jócskán elmarad az Egyesült Államokétól, így szerepe kevésbé hangsúlyos a hazai politikai kommunikáció területén, mint a tengerentúlon. A világháló politikai úttörője Gyurcsány Ferenc volt, aki 2006-ban kezdett saját webes blogot (Amőba). Orbán Viktor két évvel később vette át a kommunikáció ezt a formáját, igaz ő már egyből videóblogolásba kezdett, és heti rendszerességgel töltött fel új üzeneteket honlapjára. Talán éppen amerikai kampánytanácsadóinak köszönhetően, 2010 februárjában évértékelőjét már élőben közvetítette a világháló a Millenáris Parkból. Ez volt az első élő internetes közvetítés volt hazánkban. Az Ultrastream technológiának köszönhetően a nézők a közvetítés ablaka mellett elhelyezett Twitterfal révén azonnal kommentálhatták az elhangzottakat, illetve virtuális taps/fütty segítségével nyilváníthatták ki (nem)tetszésüket. Egyébként a Fidesz internetes térhódítását bizonyítja az is, hogy 2010-ben az világhálón keresztül mintegy 130 millió forintnyi kampánytámogatást sikerült a pártnak összegyűjtenie.

A 2010-es év választási versenyében a Fidesz mellett a többi párt is hangsúlyosabb szerepet szánt az internetnek, amelynek legfontosabb színtere immáron a közösségi háló volt (IWIW és a Facebook). Ma, két évvel később, végignézve a parlamenti pártok honlapjait, megállapítható, hogy mindegyikük igyekszik lépést tartani a korral, és ennek szellemében vonzó designnal, videó üzenetekkel, valamint képekkel próbálják meg felhívni magukra az érdeklődők figyelmét. Magyarország jelenleg első számú közösségi hálóján, a Facebookon valamennyi pártelnök rendelkezik saját oldallal, ahol a politikusok – tengerentúli kollégáik példáját követve – tartják a kapcsolatot szimpatizánsaikkal. A pártelnöki oldalak like-jainak száma arról tanúskodik, hogy közülük ez Orbán Viktornak sikerül a legjobban (136 ezer like), őt messze elmaradva, Vona Gábor (41 ezer like) és Gyurcsány Ferenc (mintegy 21 ezer like) követi, majd Mesterházy Attila (6700 like) és Schiffer András (5 ezer like) zárja a sort. Figyelemre méltó jelenség, hogy egy, a politikai pártoktól független civil kezdeményezés, a 2010 decemberében indított „Egymillióan a magyar sajtószabadságért” mozgalmat (Facebook közösség) immáron majdnem 100 ezren kedvelik, amely jól mutatja a proteszt szavazók „megfoghatóságát” a közösségi háló segítségével.

Mi várható?

A szélessávú internet, valamint az okostelefonok terjedésével várhatóan még inkább felértékelődik az világháló, ezen belül is a közösségi oldalak szerepe. Egyre több ember tartja a kapcsolatot barátaival, ismerőseivel a szociális hálózatok segítségével, amelyek így a mindennapi élet szerves részévé váltak. A webhasználat terjedése azonban nem csupán a hétköznapi felhasználók, hanem a cégek számára is egyre nélkülözhetetlenebb, hiszen ezen keresztül a fogyasztók széles körét képesek elérni termékeikről és szolgáltatásaikról szóló ajánlataikkal. Mivel a választási kampányok sem szólnak másról, mint, hogy a pártok és a politikusok saját programjaikat, imázsukat próbálják eladni a szavazóknak, így a politikai kommunikáció területén is elengedhetetlen eszközzé vált a web. Ugyan e téren (is) az Egyesült Államok jár az élen, részben nagyarányú internetes lefedettségének köszönhetően, de ez a trend a világ többi fejlett országában – köztük Magyarországon – is megfigyelhető. A politikai kommunikáció, a céges marketinghez hasonlóan, kénytelen lépést tartani a technikai fejlődéssel. Ebből következően a 2014-es választásokon hazánkban valószínűsíthetően az eddigieknél nagyobb hangsúly fog helyeződni az internetes kampányra, annál is inkább, mivel a fiatalabb generáció nálunk is leginkább már csak a világhálón keresztül érhető el.

Csery Péter bejegyzése:

Most, az első elnökjelölti vitát követően, az egész világ azt boncolgatja, hogy melyik jelölt nyerte a denveri szópárbajt, amely csak az Egyesült Államokban 67 millió TV-nézőt ültetett kanapéjára, a közösségi médiában pedig rekordszámú kommentelőt vonzott. Mivel a korábbi blogbejegyzésünkben már részletesen kiértékeltük az „összecsapást”, így ezúttal az események másik, mögöttes dimenziójára igyekszünk rávilágítani. A pörgő politikai show közepette ugyanis hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, hogy a felkészítő háttérmunkának legalább akkora, ha nem nagyobb szerepe van a sikerben/kudarcban, mint a jelöltek pillanatnyi egyéni teljesítményének. Ezt a gondolatot továbbgörgetve viszont érdekes kérdések merülhetnek fel: pontosan kik készítik fel a jelölteket a sorsdöntő szerepléseikre, kik tervezik meg kampánystratégiájukat, kik befolyásolják a gondolkodásukat? Egyszerűbben: kik azok a kevesek, akik Obama és Romney fülébe súgnak, és amit mondanak, az nem megy ki a másik fülükön?

A sok kérdésre egyszavas választ adhatunk: agytrösztök. Az elnökjelöltek ugyanis „csak” a jéghegy csúcsai, a politikai színpad „sztárjai”, mellettük sokszereplős, kiterjedt agytröszt-hálózatok működnek, amelyek nem csupán hatalomba segíthetik a jelölteket, hanem ami talán ennél is fontosabb, ott is tarthatják őket. A think-tankek szerepe pont ezért nem lebecsülendő: munkájukkal alapjaiban meghatározzák a jelölt által követett politikai irányvonalat, amelyet értékeken alapuló ideológia térben helyeznek el, valamint a szakpolitikák révén befolyásolják a későbbi kormányzás karakterét is.

Nem véletlen, hogy a Méltányosság felismerve ezen szervezetek politikai jelentőségét, külön rovatot szentel honlapján a külföldi agytrösztök ismertetésének, melyben felhívja a magyar közönség figyelmét a think-tankek politika-, és társadalomfejlesztő funkcióira. Ennél a pontnál érdemes megjegyeznünk, hogy az agytrösztök világa egyáltalán nem egyenlő a háttérben megbújó „tanácsadók” és befolyásgyakorlók átláthatatlan, önérdekkövető és gyakran korrupcióba hajló világával, amely sokunknak ismerős lehet. Épp ellenkezőleg, általánosságban elmondható, hogy a tudományos szféra és a gyakorlati politika világát összekapcsoló agytrösztök átláthatóan végzik tevékenységüket, szakértelmüket egy előre jól körülhatárolt nyilvános cél, misszió szolgálatába állítják, s véletlenül sem akarnak másnak látszani, mint amik.

A think-tankek transzparens működésének köszönhetően pedig pontos információink vannak arról, hogy melyek azok a szervezetek, amelyek egyik vagy másik jelölt oldalán kulcsszerepet játszanak a mostani kampányban. A kihívó Mitt Romney sikerén olyan nagy múltú intézmények munkálkodnak, mint az 1919-ben Herbert Hoover (későbbi elnök) által alapított közpolitikai profilú Hoover Institution, az 1973-ban létrehozott tekintélyes Heritage Foundation, valamint a 24 éve működő Center for Security Policy. Fontos látni, hogy ezen agytrösztök régóta igazi politikaformáló tényezőnek számítanak a konzervatív térfélen, hiszen mind a három hagyományosan rendkívül közel áll a mindenkori republikánus jelölthöz/elnökhöz. Ezt jól példázza, hogy a Hoover Institution tagja például a rendkívül befolyásos George P. Schulz, aki a Nixon-, és a Reagan-adminisztráció idején munkaügyi miniszter, pénzügyminiszter majd külügyminiszter is volt, vagy, hogy a Bush-kormány mellett a Heritage olyan történelmi jelentőségű projekteknél „bábáskodott” mint a Sivatagi Vihar stratégia, vagy az USA posztszovjet politikájának kialakítása. A harmadik említett agytröszt, a Center for Security Policy, pedig népes szakértői stábjával az egész világra kiterjedően kutatja és vizsgálja az USA-ra leselkedő potenciális veszélyeket, amelyek később komoly biztonsági kihívássá válhatnak. A szervezet szakértelmét a legmagasabb szinteken is elismerik, tagjai a biztonságpolitika területén gyakran töltenek be magas rangú kormányzati pozíciókat.

Látható tehát, hogy Mitt Romney mögött olyan kivételes szellemi tőke állt össze, amelyhez hasonlóval talán egyetlen másik politikus sem dicsekedhet a glóbuszon. Kivéve egyet: Barack Obamát. A demokrata jelöltet sok kisebb agytröszt mellett két óriás a Center for American Progress (CAP), valamint a Center for New American Security támogatja. Az első éppen a Heritage baloldali „ellensúlyaként” hozták létre a demokraták 2003-ban és irányításában számos vezető kormányzati tisztségviselő vállalt szerepet, nem beszélve Bill Clinton ex-elnökről. A think-tank jelenlegi elnöke John Podesta pedig, aki korábban a Clinton-stáb első embere volt, legendás befolyással rendelkezik az Obama-adminisztráció politikájára. Összességében elmondható, hogy a CAP Obama elsőszámú szellemi-ideológiai műhelye, és ennek a „politikai boszorkánykonyhának” elévülhetetlen érdemei voltak a 2008-as demokrata győzelemben, illetve alapjaiban befolyásolja a mostani kampánystratégia legapróbb elemeit is. Mindazonáltal amikor az amerikaiak számára létfontosságú biztonságpolitikai kérdések merülnek fel, akkor Obama elsősorban a Center for New American Security szakértői stábjára hallgat, amit jól tükröz, hogy az agytröszt alapítói, Michele Flournoy és Kurt M. Campbell– immáron kormányzati pozíciókból– komoly ráhatással bírnak az elnök külügyi és biztonságpolitikai stratégiájára.

Obama tanácsadói teamjéről egyébként nemrég James Mann, a Los Angeles Times korábbi szerzője írt átfogó könyvet „The Obamians” címmel, amelynek érdekfeszítő tartalmáról a későbbiekben külön bejegyzésben fogunk szólni.

A fentiekből leszűrhető, hogy az elnökválasztási küzdelmet, akár az agytrösztök „háborújaként” is jellemezhetnénk, ahol a szakértelem két eltérő ideológia prizmáján keresztül feszül egymásnak. Ezzel együtt fontosnak tartjuk rögzíteni, hogy a think-tankek világa igen sokszínű, számos olyan szervezet is létezik, amely ideológiailag nem elkötelezett, hanem függetlenül végzi tevékenységét a különféle társadalmi célok megvalósításáért, s nem vesz részt direkt módon a választási küzdelmekben. Azonban az biztos, hogy az agytrösztökre idehaza is érdemes lenne nagyobb figyelmet fordítanunk, hiszen ha meg akarjuk érteni az amerikai politikában zajló folyamatokat, akkor nem elég a felszínt kapargatni, s az elnökjelölteket önmagukban szemlélni, mintha üres térben mozognának. A vezető politikusok ugyanis főként a pártpolitikai agytrösztök által generált politikai térben léteznek, s legalább annyira függenek tőlük, mint a think-tankek a jelöltektől.

Bár a magyar közvélemény kiváló kommunikátornak ismeri az amerikai elnököt, pontosabban ezt a percepciót szállította neki az itteni média (különösen a 2008-as kampány idején), ebből a vitából Obama elnök  került ki sebzettebben. Romney magabiztosabbnak, határozottabbnak, összeszedettebbnek tűnt.

A szeptemberi hónap rosszul sikerült Romney számára, kampányában egyik baklövés követte a másikat. A legsúlyosabb csapásnak az a zárt körből kiszivárgott videó tűnt, amelyben a társadalom 47 százalékát adót nem fizető, a kormánytól függő embereknek állítja be, akik miatt neki nem kell aggódnia. Később – bár mondanivalója lényegét fenntartotta – a megfogalmazást illetően önkritikára kényszerült. Obama pár százalékponttal kezdett el vezetni az október 3-i TV-vita előtt, és úgy tűnt, hogy neki áll a zászló.

Romney számára igen nagy volt tehát az első elnökválasztási vita tétje: egyszerre kellett valamelyest elfeledtetni kampánya korábbi bakijait, másfelől megállítani Obama népszerűségének esetleges további növekedését, különösen azokban az „ingadozó államokban”, amelyek választóinak többsége még nem döntött egyik, vagy másik jelölt javára. Biztató volt számára, hogy eleve jó vitázó hírében állt, a republikánusok előválasztási vitáiban is jól állta a sarat párton belüli riválisai támadásaival szemben.

A vita nem a legjobban alakult az elnök számára: időnként kereste a szavakat, és az ő érveire ellenfelének sokszor akadt éles, talpraesett viszontválasza, amelyek cáfolták az elnök kijelentéseit. Így például Romney határozottan tagadta az elnök azon állítását, hogy ő a középosztályt kívánná adóval sújtani. Ügyesen fejére olvasta Obama elnökségének gyengébb pontjait: tovább nőtt a költségvetési hiány, a munkanélküliséget nem sikerült csökkenteni. Az elnök láthatóan defenzívába került, és itt is megfigyelhető volt némi elbizonytalanodás az elnök kommunikációjában, mert ő csak a nehéz örökségre tudott hivatkozni, amelyet átvett. Szerintem az elnököt kampánystábjának tagjai nem készítették fel ennél a pontnál eléggé, hogy mit kell majd mondania Romney ezzel kapcsolatos támadásaira, holott várható volt, hogy a kihívó a gazdasági nehézségeket előtérbe fogja állítani. Az volt a benyomásom, hogy az elnök olyannyira tisztában volna a kritika megalapozottságával, mintha ő maga is elégedetlen lenne e tekintetben saját teljesítményével, hogy bár nyilvánosan természetesen nem érthetett egyet ellenfelével a vitában, de nem is tudott frappáns választ adni neki. Pedig hivatkozhatott volna arra, hogy az elnöksége elmúlt másfél évében a republikánus többségű Képviselőház folyamatosan „gáncsolta” terveit. Ez annál is inkább járható út lehetett volna, mert az USA-ban a törvényhozás igen népszerűtlen az amerikaiak körében, a Gallup szerint a szavazók mindössze 13 %-a (!) elégedett az ott zajló munkával. Ehelyett Obama arra hivatkozott a vita végén – kissé bocsánatkérően –, hogy ő már korábban megmondta, hogy nem lesz tökéletes elnök. „ Valószínűleg ez az az ígéret, amelyről Romney kormányzó azt gondolja, hogy betartottam”, tette hozzá még fura öniróniával.

A vita után szinte azonnal közzétett közvélemény-kutatások is arra engednek következtetni, hogy Romney jobban jött ki a vitából. A CNN felmérése szerint a nézők kétharmada Romneyt látta jobbnak. Mindenképpen rossz hír az Obama- kampánynak, hogy a CBS felmérése szerint az el nem kötelezett szavazók 46%-a szerint Romney győzött, és csak 22%-uk látta Obamát jobbnak, 56%-uknak a vita hatására javult a véleményük Romneyról.

Ezzel együtt, korai volna még azt mondani, hogy Romney végleg felülkerekedett: hátra van még két elnöki, és egy alelnöki vita is. Ráadásul nekem az volt a benyomásom, hogy a társadalom szegényebb rétegeihez Obama tudott meggyőzőbben szólni a Mediacare, illetve az egészségügyi reformjai kapcsán, és szélesebb volt a társadalompolitikai kitekintése: Obama hangsúlyosan szólt az oktatás fejlesztéséről, kissé úgy tűnt, mintha Romneynak ez kevésbé lenne szívügye. Obama hangjában most is több volt az érzelem, jobban tudott bánni a hangszínével, mint Romney. És azt se felejtsük el, hogy most kezdődik a nagy harc az amerikai nyilvánosságban a vitán történtek értelmezéséért: Tv-és rádióműsorok (pl. CBS Face the Nation, PBS Washington Week, NBC Meet the Press), szakértők, újságok tömkelege vár ugrásra készen erre a feladatra.

Végezetül, két dologra hívjuk fel a figyelmet: a vita – helyesen – lehetővé tette, hogy a jelöltek kifejtsék az állam (pontosabban: a szövetségi állam), és a kormányzat szerepéről alkotott elvi felfogásukat. Itt nagy meglepetés nem érhette a nézőt, jól kijött a két jelölt közötti különbség: bár Romney nem veti el eleve a szabályozás szükségességét, de szerinte ügyelni kell arra, hogy az állam túlhatalma ne kösse béklyóba az emberek, a vállalkozók kezdeményezőkészségét. Obama ellenben – az egyik nagy elődjére, Lincolnra hivatkozva – arról beszélt, hogy az állam szerepe a társadalom együttes cselekvésének előmozdításában lakozik.

A másik: bár Romney keményen támadta az elnököt, és a korábbi Tv-hirdetésekben is kemény támadás és ellentámadás sorozat zajlott az elnök és ellenfele kampánycsapatai között, most azt is hangsúlyozta, hogy a demokraták és republikánusok egyaránt szeretik Amerikát, és hogy ő elnökké választása esetén kész a demokratákkal is együttműködni. Az elnöki vitában személyeskedésre nem került sor, majd a vita végén – ennek hagyománya van már – az elnök és kihívója, és közvetlen családtagjai üdvözölték egymást, és egy rövid ideig együtt mutatkoztak a pódiumon. Mintha azt üzenték volna: bár kemény ellenfelek vagyunk, de mégis, egy politikai közösség, egy nemzet tagjai.