A választásokat követően sokan megállapították: a jelenlegi választási rendszer (és talán a politikai folyamatok) a magyar pártrendszer változását fogják előidézni, és a kétpártrendszer felé fogunk haladni.

Ha a 2018-as választás felerősített valamit, az az, hogy mind az ellenzéki, mind a kormánypárti értelmiség igyekszik elfoglalni, vagy épp visszafoglalni a szellemi teret. Ami valójában kissé mókás mivel, ha másként is, azért mindkét fél markánsan jelen van véleményével.

A mostani magyarországi tüntetések kapcsán eszünkbe juthat az, amit Francis Fukuyama írt arról, hogy az Egyesült Államokban a bíróságok és a választott képviselők, valamint az alulról szerveződő, politikabefolyásolási igénnyel fellépő társadalmi mozgalmak mindinkább kihívást intéznek a végrehajtó hatalommal szemben.

A kiváló amerikai közgazdász-politológus, Dani Rodrik nemrégiben írt egy cikket. Ebben azt a sokak számára nem meglepő állítást teszi, hogy a liberális demokráciára leselkedő perverzió az illiberális demokrácia. Nosza, örülhetünk, hogy ezt nem csak hazai ellenzéki politikusok és újságírók mondják ki, hanem egy nagy nemzetközi tekintély is.

A választási eredményeket követően politikusok, elemzők, újságírók, és úgy általában minden más, politika iránt érdeklődő ember levonta a következtetést: mást gondolnak budapesti szavazók, mint az ország szinte bármely más pontján lakó választók.

Még mindig él az összefogás mítosz. Nagyjából így lehetne összefoglalni a hétvégi ellenzéki tüntetés tanulságát. A közösségi gyász megélését elősegítő rendezvény azonban felszínre hozott valami mást is. Egyre többen érzik úgy, hogy a pártok helyett a társadalomnak kell összefognia. A felvonuló embertömegek azt üzenik a résztvevőknek, hogy az önző ellenzéki pártok nélkül már rég megdőlt volna az Orbán-rezsim. Ez azonban tévhit.

Sok politológus elmélkedik azon, vajon melyek a működő demokrácia alapfeltételei. Az intézmények önmagukban még nem teremtenek demokráciát. Mit tanulhatunk az olasz filmekből?