Minek írni a vezetésről, az ország vezetőrétegének szánt lapban? Ez lehet első kérdésünk a Washington Post internetes változatának On Leadership című rovatára kattintva. Azért mert vezetni s vezetve lenni sem egyszerű feladat. Két háború és a gazdasági válság komoly belső igényt teremtett az iránymutatásra az Egyesült Államokban. Hogyan tovább? Hogyan őrizze meg az USA politikai, gazdasági vezető szerepét a világban? Az amerikaiak szerint szükség van a jó vezetésre, még akkor is, ha örök vita övezi ennek pontos jelentését. Ennek tükrében a rovat megkísérel különböző hátterű emberek véleményének, tapasztalatának bemutatásával közelebb kerülni a jó vezetés titkához.

Miért követünk valakit? Mitől lesz vezető? Olyan politikust aki nem vágyott a hatalomra még nem hordott hátán-e föld. Az ilyen személy, még, ha vezető pozícióba is kerül, nem marad meg hosszútávon a politika világában. Kilöki magából a rendszer. Mégis, milyen jellem, elképzelés, és vezetői képesség kell a vezetéshez akkor? Ugyanazok a képességek szükségesek a vezetésben a sport, a gazdaság, a vallás vagy a politika terén? Ugyanúgy irányít egy férfi és egy nő? Valóban a vezető vezet egy országban, vagy a kül-és belpolitikai események irányítják őt is?  Politikai, gazdasági, katonai, művészeti, oktatási és civil szervezetek képviselői és szakértők mondják el gondolataikat ilyen és hasonló témákkal kapcsolatban. Nem elvont teoretikus válaszokban, hanem személyes tapasztalataik alapján.

Miközben a könyvesboltok polcai roskadnak a leendő vezetőknek szánt könyvektől, az, hogy hazánkban mit jelent a jó vezetés szinte fel se merül. Túlontúl könnyű felmagasztalni vagy démonizálni vezetőinket. Megérteni, vagy legalábbis megkísérelni értelmezni a politikusokat mozgató kényszereket, érdekkonfliktusokat, sokkal összetettebb feladat. Magyarországon hajlamosabbak vagyunk inkább arról beszélni, hogy mit csinálnak vezetőink semmint arról, hogy miért? Mi motiválja őket, milyen döntési (kényszer)helyzetek állhatnak elő? Mindig kívülről, megfigyelői szerepből elemezzük a politikát, és nem a politikusok szemein át. Ez tulajdonképp nem meglepő, hiszen alig van rálátásunk a politika belső világára. Nem látjuk a napi szintű pártpolitika hátsó mozgatórugóit. Nincs olyan jellegű transzparencia a vezetőket körülvevő tanácsadói kört illetően, mint Amerikában. Nincs hagyománya a politikai mélyinterjúknak, a memoárírásnak vagy akár a politikai életrajzoknak. Ilyen szempontból, hatalmas különbség van hazánk és az Egyesült Államok között.  Tanuló vezetők vagyunk még a demokrácia rögös ösvényein. Megválaszolásra váró kérdések hada áll előttünk. Ugyanakkor az út a jó vezetéshez járható. Csak ki kell ismerni.

Tévednek azok, akik a hétfői Orbán -országértékelő beszédet értékelhetetlennek, vagy semmitmondónak gondolják. Az alkotmányozással kapcsolatos szavai igencsak jelzésértékűek a múltra és a jövőre vonatkozóan egyaránt.

Ami az előbbit illeti, a miniszterelnök nem kertelt: szerinte miközben a mai magyar élet az 1956-os forradalomra épül, a mostani alkotmánynak egyetlen szava sincs erről. Kétségtelenül nincs megemlítve a mostani preamblumban ’56, mint fontos történelmi esemény, de annak egyes fő követelései – többpártrendszer, szovjet csapatok kivonulása  – már két évtizede evidenciák. Sőt, mi több: az 1989-90-es alkotmányozás, felvállalva az 1956-os forradalom szellemi örökségét, egyértelműen a jogállamiság, a többpártrendszer és a piacgazdaság mellett állt ki. Ha ezzel nincs gondja, akkor mit hiányol a miniszterelnök?

A lehetséges válaszhoz ( hiányérzetének okát Orbán ugyanis nem fejtette ki) talán közelebb kerülünk, ha belegondolunk abba, hogy a jobbközéptől jobbra álló, és korántsem csak szélsőjobboldali erők, az elmúlt húsz évben nem egyszer hangoztatták, hogy nem volt igazi rendszerváltás, mert pl. elmaradt az egykori  kommunista vezetők felelősségre vonása, még mindig a „sztálinista alkotmány” van érvényben, amelyik kétségtelenül az 1949. évi XX. törvény címet viseli. Közülük voltak olyanok is, akik éppen a 2006-os őszi események idején új alkotmányozó nemzetgyűlést és új alkotmányt követeltek a Szent Korona Tan alapján – ők voltak a „Kossuth-tériek”.Hogy akkor most ezen gondolatokhoz kívánt közelíteni a kormányfő, nem tudom pontosan megmondani, de az biztos, hogy ezzel is igazolni kívánta az új alkotmány megalkotásának szükségességét.

Ha lehet, még pattogósabban, érdesebben hatottak azon szavai, amikor is megállapította: a mostani alaptörvény „ nem a magyarok alkotmánya”, mert „nem felel meg a magyar szellemnek”. Mondhatnánk, ezt szimbolikusan kell érteni, hiszen ha a mindennapokra vonatkoztatnánk ezen szavakat, akkor akár azt is mondhatnánk, hogy ha a mostani alkotmány nem a magyaroké (hanem akkor vajon kié?), akkor  nem is kell tiszteletben tartania az alkotmányt a magyar népnek, hiszen akkor nyilván nem is vonatkozik rá. Holott a hatályos alkotmányban – amelyet a Fidesz-többség kilencszer módosított az elmúlt nyolc hónapban  –   egyértelműen benne van, hogy annak rendelkezései mindenkire nézve kötelezőek. Nyilván nem azt akarta mondani a miniszterelnök, hogy mostantól felejtsük el az alkotmánynak, és a rárakódó jogszabályoknak való engedelmességet, ám kétértelmű szavai akár ehhez a következtetésekhez is elvezethetnének, mondván, ha én magyar vagyok, és nem az én alkotmányom, miért kövessem annak rendelkezéseit..? Érdemes tehát egy közéleti szereplőnek , főleg ha az ország legfontosabb politikusa, körültekintően fogalmaznia, még ha itt is s az volt a célja, hogy az új alkotmány mellett érveljen.

Nem kevés áthallásra volt alkalmas az a beszédfordulata , miszerint az 1989-90-es alkotmányozásban biztos sok kiváló szakjogász részt vett, de az nem felel meg Magyarországnak. Ezzel élesen szembeállította az új alkotmány előkészületeit bíráló Sólyom Lászlót és más alkotmányjogászokat a „Magyarországgal”, utóbbi  alighanem előbbre való az ő tolmácsolásában. Az ember pedig jobban szeret a nagy többséghez tartozni, és a nemzeti egység és összetartozás magasztos szimbolikája Orbánnak nem pusztán a mostani, de korábbi beszédeit is áthatotta. Abban kétségtelenül igaza van a miniszterelnöknek (már ha ezt kívánta jelezni nekünk), hogy az új alkotmány ügye nem pusztán néhány jogtudósé – de arról nem beszélt, hogy akkor miért nem lesz népszavazás az alaptörvényről?

Jól érzékelhető törekvése volt az is, hogy „az elmúlt húsz év” időszakához képest szebb jövőt villantson fel hallgatóinak, amelyet  az új alkotmány koronázna meg. Csakhogy érdemes – megint – emlékeztetni arra , hogy az ezek szerint letűnőben lévő alkotmányjogi-politikai rendszer felépítésében az Ellenzéki és a Nemzeti Kerekasztaltárgyalásokon maga Orbán Viktor is részt vett a Fidesz képviseletében 1989-ben, még ha az utóbbin létrejött megállapodást nem is látta el kézjegyével…

Nos, bár a beszédnek csak kis szeletét vettem nagyító alá, de ebből is látható, hogy ennek a beszédnek nagyon is voltak fontos és értékelhető mozzanatai és üzenetei.

A kép forrása: fidesz.hu

Az utóbbi évek számomra legkedvesebb amerikai tévésorozata „A drót” című széria volt. Ennek önmagában nem sok keresnivalója lenne egy politikai témájú blogon, azonban a sorozat által felvetett társadalmi problémák és azok populáris kultúrában történő megjelenése gondolkodásra készteti a közélet iránt nyitott nézőt.

Első pillantásra egy rendőrsorozattal állunk szemben, az egyes évadokban egy-egy kábítószeres nyomozás eseményeit követhetjük figyelemmel. Az események hátterében azonban az ezredforduló Amerikájának súlyos látlelete bontakozik ki. Az egymás követő évadok során egy keleti parti nagyváros különböző társadalmi csoportjainak életébe nyerhetünk bepillantást: az elhanyagolt lakótelepek bűnözése; az egykor virágzó kikötő hanyatló munkásosztálya, a korrupt hatalmi intézmények, az iskolarendszer problémái, a szenzációhajhász média világa. Mindezek egy-egy izgalmas cselekménybe ágyazva, kitűnő színészi teljesítményekkel. A sorozat kerül minden hollywoodi klisét, vagy politikailag korrekt beszédmodort, nincsenek „jók” és „rosszak”, hanem csak törekvés a minél realisztikusabb ábrázolásra.

Az epizódokat figyelve önkéntelenül is felötlik az emberben, hogy a hazai populáris kultúrából mennyire hiányzik az ilyenfajta önreflexió. Vajon idehaza lehetne népszerű sorozatot forgatni a nyomortelepek etnikai problémáiról, a mindent behálózó hatalmi korrupcióról, vagy szegregációt erősítő iskolarendszerről? Ki vállalná fel, hogy a szereplők egymás közti párbeszédei percenként megsértik a politikailag korrekt beszéd kereteit? Ki merne filmet forgatni a kenőpénzek, a kilóra megvásárolt politikusok világáról? Azt hiszem senki. Magyarországon mintha nem volna „sikk” erről beszélni, néha-néha egy társadalomtudós munkája, vagy egy-egy nagyobb botrány mentén kialakuló vita előtérbe hozza ezeket a súlyos problémákat. Most a diszkótragédia kapcsán hirtelen fontossá váltak a fiatalok bulizási szokásai, igaza van Palotai Zsoltnak, amikor azt mondja, hogy ezeknek a gyerekeknek a problémáival, életvitelükkel, az általuk hallgatott zenékkel eleddig évekig nem foglalkozott senki.

Nem állítom, hogy a tévécsatornáknak társadalmi drámákat kellene főműsoridőben sugároznia, de a kereskedelmi és közmédia tulajdonosai, irányítói, egyáltalán a kulturális elit sokat tehetne azért, hogy egy-egy létező problémát valamilyen népszerű „termékbe” csomagolva bevigyen a közbeszédbe. A közösség iránti felelősséget ugyanis nem lehet médiatörvénybe foglalni. Ha elfordítjuk a szemünk, ezek a súlyos visszásságok attól még léteznek, vagy ami még rosszabb, egyes esetekben szélsőséges politikai erők játékai lehetnek.

Kép forrása:

http://jelesnapok.oszk.hu/prod/unnep/a_romak_vilagnapja

Nagy híve vagyok annak, hogy a téma mindig az utcán hever. Na jó, ezúttal egy platós teherautón csücsült. Hogy mi is? Szerdán a Mátyás-templom előtt két embernagyságú harangra és egy még nagyobb emelődarura lettem figyelmes. Épp a templomtorony harang-alakban kibontott ablakán készültek őket beemelni. Nosza, rögtön le is pattantam a buszról, mondván ilyet se lát mindennap az ember. A Szentháromság téren - némi forró tea kíséretében - kisebb tömeg gyűlt össze hozzám hasonló bámészkodókból és fotósokból. Még egy kínai tv-stáb is akadt. Önmagában az esemény spontán közösségteremtő ereje is megérne egy blogbejegyzést. Azonban mire fél órával később mindkét harang helyére került, tudtam, hogy a legfontosabb mozzanata aznapi felfedezésemnek a foglalkoztatással kapcsolatos.

Az első dolog ami feltűnt, hogy a harangot rögzítő kezeslábas-védőruhás urak németül beszélnek. (Később az internetről megtudtam, hogy a harangokat Passauba vitték tisztításra és hangolásra, továbbá ugyanezen cég öntötte a templom két másik új harangját is.) Ezek után kérdésre felelve, hogy mikor emelik be a harangot, azt válaszolták, hogy három perc múlva, délben. Mondanom se kell, hogy pontban tizenkettőkor megemelkedett az első harang. Se előbb, se később. Egy hatalmas kalapáccsal „delet ütöttek” rajta, majd mind az 1500 kilójával kecsesen felszállt az égbe, mintha csak egy játékcsengő lett volna. Mindenki lélegzetvisszafojtva nézte, hogy nem üt-e lyukat a műemlék épületen. Dehogy tette! A darus gyorsan és precízen, nulla kilengéssel elsőre beirányította rendeltetési helyére. Amikor másodszorra ismételték meg a „nagy mutatványt”, ezúttal egy még nagyobb, 4500 kilós haranggal, tudtam, hogy ez nem pusztán a véletlen műve. Ismét egy mentalitásbeli, kulturális különbség szemtanúja lehettem.

Miközben öröm látni, hogy valóban megvalósul a szabad munkaerőáramlás az Unión belül, az eset rávilágít a hazai foglalkoztatás legfőbb problémáira. Arra, hogy nincs megfelelő szakképzés, nem a megfelelő területekre képez a hazai oktatási rendszer. Ennek következtében nem is tud versenyképes lenni a piacon. (Sem a hazain, sem Európán belül.) Az eset rámutat továbbá a precíziós munka hiányára is.

Kétségkívül nem mindennapos feladat a harangkészítés és beemelés. Az említett jelenség azonban egyáltalán nem egyedi. Hiánycikk a pontosság hazánkban. Legyen az bármilyen beruházás, rendre csak azt hallani a hírekben, hogy x hónapot, évet késik, vagy nem megfelelő minőségben épül. Át kell tervezni, vissza kell bontani, stb. Magyarországon túlontúl gyakran alacsonyra helyezzük a lécet és megpróbálunk átbújni alatta. Azon magyar cégeket, termékeket, ötleteket, amelyek mégis megállják helyüket a világban, pont egyediségük és megbízhatóságuk miatt keresik. Ha tehát foglalkoztatáspolitikai alternatívákban gondolkozunk, érdemes a specializációt, a precizitást és pontosságot kiemelt értékként kezelni. Ennek kultúráját, jogszabályi feltételeit idehaza is megteremteni. Ez ugyanis a versenyképesség megteremtésének előfeltétele.

Az Európai Bizottság kifogásaira küldött magyar válasz kompromisszumkész, és ezért megnyugtató. A nemzetközi negatív visszhang egyre halkul, ezzel a méregfog kihúzásra kerül, a magyar kormány módosítani fogja a három kifogást. Következésképp a magyar közvélemény is csendesül, nem így azonban a véleményformáló értelmiség, és az újságíró társadalom. A felejtés itt lassabb, a tanulságok mélyebbek.

Amíg valószínűleg az új médiaháború első fordulóját a váratlanul kemény külföldi nyomás ellenére megnyerte a Fidesz, addig a hazai értelmiség inkább felocsúdott a kábulatból. Kritikus része felemlegeti majd, hogy az EB kifogásaira küldött válaszlevélben is mást látott a törvényszövegben a kormány, mint ami abban valójában van, kormány-hű értelmiségi pedig tanulságként azt vonhatja le, hogy még egy ilyen győztes csata, és elfogy a legitimáció. (Talán Napóleon mondott hasonlót: „még egy ilyen győztes csata, és elveszítjük a háborút.”)

Mint ismeretes egyrészt a kiegyensúlyozottság, másrészt a szabályozás határon kívülre történő kiterjesztése, harmadrészt pedig a regisztrációs kötelezettség fogalmazódott meg, és erre született a válaszlevél. Most azt hagyjuk, hogy nem ezek a pontok a médiatörvény legneuralgikusabb részei, hanem maga a Médiatanács kormány közelisége, valamint Hatóság nyomozati jogköre az.

Navracsics Tibor a kiegyensúlyozottság túlzott elvárására azt válaszolta, hogy az elvárás már ’96-ban megjelent (ez igaz), és azóta is jogilag minden rendben vele (ez nem igaz, egy olyan szabállyal, amit senki sem tart be, azzal valami nyilván nem stimmel.) Épp a korábbi ORTT elnökök nyilatkozták széttárt karral, hogy a közszolgálatin mindig túlsúlyossá válik a kormány, ami azért is furcsa, mert az ORTT elnöke épp azért kapta a fizetését az államtól, és azért működtette az intézményt a társadalom, hogy ez ne így legyen, melyhez minden eszközt  megkapott.

Az újságíróknak eszük ágában sem volt követni a kiegyensúlyozást, részben azért, mert ez nem minden esetben közönségbarát, másrészt öncélúan. Vájt fülűek az 1/2007-es alkotmánybírósági határozatot is ismerik, mely csak megerősítette a gyakorlatot és a józan ész tapasztalatát: kiegyensúlyozottnak csak a nagy befolyással rendelkező szolgáltatóknak kell lenniük, és a közszolgálatnak. Ehhez képest a 2010-es EB által is kifogásolt törvény a lekérhető tartalmakra is kiterjesztené az elvárást.

A törvény hatályának határainkon túlra való kiterjesztése esetén a magyarázat szintén kompromisszum kereső, és hihető is. Azért hihető – ahogy korábban is írtunk róla – mert ha akarná se tudná a magyar hatóság a külföldről sugárzót megbüntetni. Leszámítva azt a néhány szabályt, ami vélhetően az EU jogrendszerén keresztül érvényesíthető.

A harmadik a regisztráció témaköre, aminek esetében Navracsics válasza szintén megnyugtató, hiszen arról szól, hogy ez csak formális. Sokakat azonban a válasz nem nyugtatott meg, s lehet, hogy itt valóban változtatásra kényszerül a kormány. Vagy a tekintetben, hogy a regisztrációs kör kisebb legyen, vagy hogy ne lehessen szankcionálni, ha valaki elfelejti, és így tényleg csak formális legyen. Na bumm, mondhatnánk, a kormány ezt kijavítja és kész.

Ezek után a médiajogaink vajon rendben lesznek?

Olyan jó, hogy ilyen szépen lezajlott a sajtószabadságot követelő tüntetés második felvonása is. Elnézve a Kossuth térről készült videókat, képeket itt egy igen jó hangulatú, pártpolitikai felhangoktól szinte mentes rendezvény zajlott, a médiatörvényt ellenzők háborítatlanul kinyilvánították véleményüket, bírálták a kormányt, úgy ahogy azt egy rendes demokráciában kell.

Kíváncsi lennék, hogy a résztvevők közül hány embernek jutott aznap eszébe, hogy néhány évvel ezelőtt a tér, amelyen álltak műveleti területként funkcionált, így azon semmilyen rendezvényt nem lehetett volna tartani. Akkor egy másik társaság, egy másik, általa diktatórikusnak vélt politika ellen tüntetett. Illetve tüntetett volna, ha engedik. Akkor jobboldali elkötelezettségű honfitársaink gondolták, hogy a haza, a demokrácia végveszélyben van, mert az uralmon lévők annak felszámolására törnek. Most is ugyanaz történik, azzal a különbséggel, hogy történt egy kormányváltás, így most a balliberálisnak nevezett oldal érzi úgy, hogy kénytelen az utcára vonulni.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyik kutya, másik eb, mindegy ki kerül hatalomra, nálunk szükségképpen áthágja a demokrácia írott és íratlan szabályait. Épp ellenkezőleg, hiszen a pluralizmuson alapuló rendszer még mindig működik. Pont az ilyen tüntetésektől.

A fő gond az, hogy nálunk mindkét oldal úgy érzi, hogy a szabadság, a demokrácia, a közjó kizárólagos letéteményese az, amit ő képvisel. Holott szerintem természetes, hogy amikor a baloldali kormány szavahihetősége roppan meg, akkor elsősorban a jobboldaliak vonulnak utcára, amikor pedig a jobboldali rezsim intézkedései sértik az alapvető jogokat, akkor a másim oldalon tüntetnek. Az hiányzik, hogy tudatosuljon, végső soron ugyanazért teszik, a másik fél kontrolljára ugyanakkora szükség van mint a sajátjukéra.

Kedves jobboldaliak, ne fanyalogjanak tehát, hogy tüntetnek a szólásszabadságért, inkább örüljenek, hogy a kormányt ért súlyos vádak – miszerint felszámolja az alapvető jogokat – nem igazolódott be. Kedves baloldaliak, mielőtt diktatúrát kiáltanak, gondolkodjanak egy percre el azon, hogy az antidemokratikusnak vélt rezsim ellen szabadon tüntethetnek ott, ahol néhány éve mondvacsinált okokkal és kordonokkal akadályozták meg a véleménynyilvánítást.

-Kérnék egy preambulumot emberi jogokkal, sok szabadsággal. Bár nem is tudom, kell ez nekem? Igazából most nem kívánom, de ha már úgyis alkotmányt csinálnak...

-És mi legyen benne? Kereszténységet, vallást adhatok?

-Egye fene, vallás jöhet, de ne csak keresztény, legyen benne minden. És rakja bele a Szent Koronát is, de ne a Szent Korona-tant, az túl nehéz, megviseli a gyomromat! Nézzük csak, történelmi múltunk? Kedvemre volna, de melyiket válasszam? A bőség zavara...

-Közös értékeket, európaiságunkat tehetek bele?

-Á hagyja, most máson jár az eszem, tudja ez a médiatörvény, meg az EU elnökség...

-Ne is mondja, maga a hatszázadik, aki ezzel jön!

Némileg sarkítva, így látták a hozzászólók a Méltányosság Politikaelemző Központ és a hvg.hu preambulum-projektjét. Elsőre talán szokatlan, hogy arra kértük az olvasókat, hogy szóljanak hozzá a készülő alkotmány bevezetőjéhez. Ugyanakkor nyugaton az ilyen és hasonló interaktív kezdeményezések tömege létezik. Az Egyesült Államokban Barack Obama évértékelőjét követően a YouTube-on lehetett kérdéseket feltenni beszédéhez kapcsolódóan, melyekre szavazni lehetett.  A legtöbb voksot kapott feltevésekre másnap élő interjúban válaszolt az elnök. Egyidejűleg a Yahoo-n, Joe Biden alelnököt lehetett kérdezni, aki két hét múlva reagál a kérdésekre. A külföldi minták előbb-utóbb begyűrűznek Magyarországra is. Gyurcsány Ferenc használta először a blogolásban rejlő lehetőséget, míg Orbán Viktor hódította meg a Facebook-ot. Látható tehát, hogy a hazai politika világában is egyre fontosabb az interaktivitás, a közvetlen és szinte azonnali véleménynyilvánítás.

A Méltányosság Politikaelemző Központ ezért is döntött úgy, hogy lehetőséget nyújt arra, hogy az állampolgárok is beleszólhassanak az alkotmányozás körül folyó vitába. De nem a napi szintű politikai csatározás terén, hanem tételes véleményekkel és javaslatokkal, hogy mi legyen a preambulumban.

Természetesen az új alkotmány előszaváról szóló kutatásunk nem reprezentatív, mégis véleményeik fontos irányjelzőként szolgáltak. Ha ugyanis soha nem beszéljük meg fontos közös ügyeinket, soha nem lesz mélyebb egyetértés az országot foglalkoztató kérdésekben. Hiszen nem csak négyévente a szavazófülkében lehet véleményt nyilvánítani. Nyugati demokráciákban a civil szféra is tematizálja a közbeszédet. Magyarországon sem a civil szervezetek, sem maguk az állampolgárok nem tesznek ilyen kezdeményezéseket. Habár pont a médiatörvény kapcsán a Facebook fontos szervezőerővé, és információs csatornává vált a fiatalabb korosztály számára, még mindig kevés önálló kezdeményezés, vagy alternatív fórum létezik közügyeink megvitatására, formálására. Egyelőre a preambulum-projekthez hasonló lépésekkel Magyarországon még az interaktív demokrácia kialakítása van folyamatban. A deliberatív vagy „tanácskozó” demokrácia, melyben megfelelő tájékoztatás, szakvélemények és idő áll rendelkezésre a véletlenszerűen kiválasztott állampolgárok számára, hogy véleményezzenek egy döntést, még várat magára. Az első lépéseket azonban már megtették. A több száz beérkezett vélemény a bizonyíték arra, hogy igenis szükség van hasonló jellegű párbeszédre hazánkban.