Az EB médiatörvénnyel szembeni pontjai alighanem csalódást okozott azoknak, akik a törvény visszavonásának kikényszerítését remélték. Az EU politikai visszajelzésének nemzetközi hangosságát se igazolta vissza az a három pont, aminek kiigazítását kérik. Amennyiben hazánkban valóban az autokratikus versus demokratikus államforma a tét, úgy a médiatörvény körüli javítást követelő passzusok annyi, mint halottnak a csók. Pusztán azért, mert a regisztrációs kötelezettség körét szűkíteni kell (ne kelljen honlapoknak regisztráltatnia magát), vagy mert a külföldről sugárzó adókra a magyar hatóság nem gyakorolhat kényszert, végül pedig ha a kiegyensúlyozottsági elvárás alóli felmentés kap néhány médium, még nem köszönt be a kisebbségi érdekek deliberatív becsatornázásának kultúrája, melynek a médiának katalizátora, bemutatója, mediálója kellene legyen.

Éspedig azért nem, mert a médiatörvény üzenete továbbra sem az, hogy valamit mi csináljunk együtt, hanem az, hogy majd odafönt megmondják mit kell gondolni. Lássuk részletesebben az EB kifogásait, s amik belőle következhetnek: a kiegyensúlyozottságot a 96-os médiatörvény is megkövetelte, de kikényszeríteni azzal párhuzamosan tudta egyre kevésbé, ahogy elkezdtek szaporodni a csatornák. A sok lúd disznót győz helyzet már kialakult, sőt a ludak száma csak szaporodik. A regisztráció kiterjesztése a kormány terve szerint a kereskedelmi céllal működtetett honlapokra vonatkozott volna. Bár a határt igen nehéz meghúzni, de önmagában ez mégsem rémisztő. Minden polgártársunk amúgy is regisztrált lény, hiszen számokat tárolnak rólunk mióta bevezették a személyi igazolványt. Önmagában ez senkit sem rettent el attól, hogy a véleményét elmondja De egy másik útja is lehet a regisztrálás elleni tiltakozásnak, ha az valóban olyan fontos, s ez a polgári engedetlenség. Tömegesen is meg lehet tagadni a regisztrációt, és egyik honlapot lehet feldobni a netre a másik után. A hatóság nem győzné ennek nyomon követését épp úgy, ahogy a kiegyensúlyozottság kikényszerítését sem győzte soha. A harmadik, és az EU számára a legfontosabb, hogy ne akarjunk más országok médiaszabályozásába beleszólni. Szakértők jelezték előre, hogy ezt egész biztosan nem fogja tolerálni a bizottság. Belpolitikailag ugyan ez a nyugati kritika sem tűnik ütősnek, mert ha bevezettük volna a médiatörvényünk ezen passzusát se tudnánk neki érvényt szerezni. Az erőszak által gyakorolt hatalom nem elhanyagolható része, hogy valóban a mi kezünkben legyen az erőszakszervezet, márpedig a magyarok nyilaitól nem fél egyetlen szomszéd sem. Nem látom világosan milyen technikai módon jelenne meg a Médiahatóság egy Erdélyből sugárzott adó szerkesztőségében, ha meg erre fizikailag nem képes, minek ilyen törvényeket alkotni?

Mindhárom EB által emelt kifogásról ugyanaz mondható el, jogerőre emelkedve se tudnának vele élni vagy visszaélni. Ennek ellenére, ha bekövetkezik a módosítás, ha nem, továbbgondolhatók-e pontok is.

Még mindig nem tartom valószínűnek, hogy a jogalkotók rendelkeznek médiaszociológiai ismeretekkel, azaz sejtik e, hogy miképp reagál a szolgáltató és a közönség egy adott szabályozásra. Ha a származási ország elvét tudomásul veszik (ez az, hogy nem büntethető a külföldről hozzánk sugárzott tartalom, ha az a külföldi szabályozásnak megfelel), akkor a politikai üzenete ennek az, hogy létezik sajtószabadság, csak legfeljebb határainkon kívülről kell azt gyakorolni. Jogilag elérhető, hogy határainkon belül csupa "becsületes" médium legyen, de ha ezeket mások meg „lakájmédiumoknak” fogják nevezni (s mindegy, hogy okkal vagy ok nélkül), akkor ebben a pr harcban a kivándorolt, a független hírügynökséget használó, a maga ura stb. médium válik a fogyasztó számára érdekessé, a másik beszűkül a kemény magra. Ezek után még akkor is csábossá válik a külföldi telephely, ha nem is jönnek a Hatóság részéről retorziók. A politikai öngyilkosság igen veszélyes forgatókönyve ez. Mindezért pedig azt mondhatjuk, hogy bár az EB származási ország elvére való figyelmeztetés nem tűnik forradalminak, mégsem jelentéktelenek a lehetséges következményei.

A regisztrációs kötelezettség szűkülése és a kiegyensúlyozottsági elvárások enyhítése szintén fontos üzenetek. A fő problémát és feladatot azonban az EB nem fogja megoldani a magyarok helyett. A fő probléma valóban nem azokban a részletszabályokban van, amelyekben az EB kéréseit megfogalmazni képes. Nekünk magyaroknak vissza kellene térnünk a médiatörvény filozófiai kérdéseihez, nevezetesen, volt vita arról, hogy mi a közérdek, ki mondhatja azt meg és miként? Mert amíg ezt nem tudjuk, miért is azonosuljunk egy olyan választott grémiummal, ahol a többség zsarnoksága hozott helyzetbe embereket?  

Nos, ne legyünk naivak. A kormány lehet, hogy sok mindent megtesz, amire az EB kényszeríti, de azt nem fogja, hogy a saját állampolgáraival leül újratárgyalni a "közérdek" témáját. Az első számú közérdek egy ilyen tárgyaláson ugyanis az volna, hogy ne az aktuális politikai elit dönthesse el, hogy mi a közérdek. S ez amint megfogalmazódna, megint ott lennénk, hogy akkor miként is válasszuk ki a Médiahatóság bürokratáit.

A médiatörvény magasra csapott hullámai közepette folyamatosan elfogott azon érzés, hogy én ezt mintha már hallottam, vagy olvastam volna valahol, valamikor régen. A kormányon lévő Fidesz és a kormányzat mostani megszólalásai egy részében folyamatosan előjön az a narratíva, hogy a szocialisták tüzelik a külföldi bírálatokat (lásd Deutsch Tamás EP képviselő minapi csatlakozását a Facebook használóinak ezt hangoztató csoportjához), eszerint ők és egyes befolyásos liberális értelmiségiek keltik hazánk rossz hírét. Ezenkívül a kormány tisztviselőinek, és a Fidesz egyes politikusainak nyilatkozatnak van  egyfajta „egyedül maradtunk a világban!”, „minket alig értenek meg külföldön, pedig mi jót akarunk!”, „támadják Magyarországot egyes belső erők felhasználásával külföldön” érzete, sugallata is. Ezt különösen felerősítette Orbán Viktor múlt heti strasbourgi szereplése, amikor úgy értelmezte a bírálatok egy részét, hogy azok a magyar népet támadják, amelyet ő most megvéd.

11 éve már ennek, de megtörtént, hogy a Szerbia elleni NATO-légitámadásokkal kapcsolatos magyar hozzáállás vitájában is elhangzott az első-Orbán kormány idején az állítás az akkori balliberális ellenzék (MSZP, SZDSZ) ellen, hogy megszólalásaikkal magyar érdekeket sértenek. Orbán Viktor első kormányfősége idején a Parlamentben felolvasta azoknak a neveit, akik szerinte rossz hírét keltik Magyarországnak. A „státusztörvényt” követő 2001-es Năstase-Orbán megállapodás után pedig többször megfogalmazódott, hogy rossz, hogy az ellenzék külföldön támadja Magyarországot. Még hazaárulózás is volt a ciklus végén az T. Házban (sokadjára történelmünkben, és nem is utoljára). De ez persze visszafelé is működött: a 2006-os őszi zavargásokat követően a Fideszt vádolták meg azzal, hogy alaptalanul rágalmazza az országot, mert jogsértőnek nevezte az október 23-i rendőri fellépést külföldi partnerei előtt is.

Csakhogy nem pusztán a politikusokat, hanem más közéleti szereplőket is áthatotta ez a szembenállás, közvetlenül a rendszerváltozás előtt az 1987-es lakitelki találkozó kapcsán. Az akkori, Csoóri Sándor fémjelezte „népiek” úgy érezték, hogy jogtalanul vádolták meg őket külföldön az antiszemitizmussal. Az 1990-es években először Lovas István, majd Bayer Zsolt, a magyar jobboldali újságírás harcos publicistái állították, hogy itthoni liberálisok aknamunkája hozta okozta a külföldi újságok magyar jobboldalt elítélő cikkeit - ezt azzal támasztották alá, hogy egyes nyugati szerzők magyarok voltak, vagy magyar forrásból (pl. Konrád György, Haraszti Miklós) tájékozódtak. Az ellenoldal sem volt rest, s ellenfeleit silány provincializmussal, olykor mucsaisággal vádolta meg.

Lehet azonban még visszább menni, s meg sem állunk a XIX. századig: amikor például a dualizmus nemzetiségi politikáját (különösen a Memorandum-pert) bírálták külföldi újságokban, akkor az volt a magyar politikusok egy részének reakciója, hogy hazai felbujtók külföldi ismerőseiket fellármázták, és így érték el, hogy külföldi újságokban lejárassák Magyarországot.

De talán kanyarodjunk vissza a mához, a sokadik szerepcseréhez: most a kormány, és a Fidesz megnyilatkozói vádolják hazai ellenfeleiket azzal, hogy külföldre mennek panaszkodni az ország ellen. Az idő múlik, de a magyar közéleti diskurzus eme sajátossága egyelőre kiirthatatlanul megmaradni látszik. Csak a szereplők változnak, a mondanivaló e tekintetben nem. Egyre viszont régen is, és most is alkalmas volt mindez: fokozza a közéleti szereplők szembenállását, gyengíti a politikai szereplők összefogásának esélyét fontos kérdésekben.

A közösségi oldalak megjelenése a politika világában az utóbbi egy-másfél évben idehaza is igen látványos jelenséggé vált. Csoport jött létre azért, hogy az augusztus 20-i tűzijáték költségeit az árvízkárosultaknak ajánlják fel, a miniszterelnök a Facebookon magyarázta el a magán-nyugdíjpénztárak államosításának értelmét, illetve az új médiatörvény elleni tüntetés is alapvetően ezen a portálon szerveződött.  Orbán Viktor az EP-ben kijelentette, hogy a Fidesz a választásokat a Facebookon nyerte meg,  ahol most  –  Deutsch  Tamás javaslatára – a kormány mellett is mozgalom alakult.

Fél évvel ezelőtt jómagam is az online agóra egyre növekvő erejéről és befolyásáról írtam: „Nem mehetünk el szó nélkül emellett, hiszen hosszútávon ez elképesztő távlatokat nyithat, nincs már szükség tüntetések megszervezésére, petíciókra, önkéntesek tömegére egy-egy civil kezdeményezéshez, elég csupán a közösségi portálokon elindítani a mozgalmakat, amennyiben azok népszerűek és képesek maguk mögé állítani az emberek tömegét, akkor pillanatok alatt politikai nyomásgyakorlás eszközei lehetnek.” Néhány hónapra rá ezután elolvastam Malcolm Gladwell amerikai publicista „Small change” című tanulmányát, amelyben a szerző rámutat a közösségi portálok politikai nyomásgyakorló szerepének korlátaira is. A szerző érzékletes példákkal mutatja be, hogy a civil szerveződés, az információáramlás nem a szociális hálók megjelenésével született meg. A hatvanas évek amerikai polgárjogi küzdelmei például néhány nap alatt diákok ezreit mozdították meg és értek el komoly eredményeket internet, sőt mobiltelefon nélkül. Másrészt – bár a közösségi portálok forradalmát éljük – forradalom, vagy tömegtüntetés megszervezésére ezek az eszközök nem igazán alkalmasak.

Miért? Gladwell szerint arról van szó, hogy a Twitter eszköz arra, hogy olyan emberek életét kövessük, akiket személyesen nem ismerünk, a Facebook pedig arra jó, hogy kapcsolatot tartsunk olyanokkal, akik a valóságban nem feltétlenül a barátaink. Márpedig tömegtüntetéseken való részvétel, egyáltalán a valós cselekvés egy-egy cél érdekében olyan erős elkötelezettséget igényel, amelyre a gyenge kötődéssel bíró, kockázatkerülő online kapcsolatok nem képesek. Másrészt ezeknek a mozgalmaknak a szerveződése az internet lényegéből adódóan hálózatos, nem hierarchikus, amely nagyban csökkenti a hatékonyságot.  A szerző számos példával igazolja, hogy sok mindenre alkalmas az online közösség, valós nyomásgyakorlással bíró társadalmi mozgalom felépítésére azonban nem.

Véleményem szerint – figyelve a legutóbbi hetek történéseit – Gladwellnek igaza van: a médiatörvény tüntetésen jóval kevesebben vettek részt, mint amennyi visszaigazolás a Facebookon érkezett, ráadásul a demonstrálók egy része minden bizonnyal a hagyományos médiából értesült az eseményről.  Össze lehet szedni többszázezer „Tetszik”-et a kormány politikája mellett és ellen is, rajongói oldalakat lehet életre hívni a pártok támogatására. Ennek jelentősége azonban aligha több, mint egy nem-reprezentatív közvélemény-kutatásé. A valódi politikai cselekvés, civil szerveződés ugyanis elkötelezettséget és sok időt igényel, aki követője valamelyik közösségi portálon egy-egy politikusnak még nem válik aktivistává. A Facebook tehát valóban új minőséget jelenthet a politikában, ami az információáramlást illeti, a politikus könnyebben és személyesebb hangnemben kommunikálhat „követőivel”, illetve a potenciális szavazók is kapcsolatba léphetnek ezen keresztül vele és egymással is.

Kormány elleni tüntetések, valós nyomásgyakorlásra képes civil csoportok, egyáltalán politikai mozgalmak megszervezése azonban minden bizonnyal egyelőre a „valóságban” marad. Semmiképpen nem szabad alábecsülnünk a szociális hálók jelentőségét, ugyanakkor a fentiek miatt érdemes tisztán látni azok korlátait is.

A londoni székhelyű think tank, a Centre for European Reform nemrégiben adott közzé egy jelentést az unióban foganatosított energiahatékonysági és klímavédelmi direktívákról, azok tagállamokon belüli behelyettesíthetőségéről, egyszerűbben fogalmazva: mindezek hasznáról.

Az elemzés igen informatív és sok problémás területet mutat be. Fő mondanivalóként felhívja a figyelmet arra, hogy az uniós döntéshozók nem fektetnek elegendő energiát (sic!) az energiahatékonyság növelésébe, azaz a felhasznált energia csökkentésébe. Ami való igaz, ugyanis a tanulmány szerint az üvegházhatású gázkibocsátás 20%-os csökkentése, vagy a megújuló energiák részarányának 20%-ra való növelése (2020-ig) mind kötelező érvényűek, míg az energiafelhasználás 20%-os csökkentése csupán ajánlásként szerepel a tagállamok számára. Mindez az energiatakarékos mosógépek korában, a „ledláz” csúcspontján igen avíttas gondolkodásmódot tükröz, mely sajnos igencsak megfertőzte az uniós döntéshozatali mechanizmus más területeit is. A jelentés egészen odáig megy, hogy a mosó- és hűtőgépeken közismert matricás kategorizálást például az autóiparban is be kellene vezetni, ami azért – lássuk be – igen csak progresszív elképzelés.

A fő fókusz az erőművi áramtermelés területén van, ugyanis itt lehetne a leggyorsabban (nem mellesleg látványos) eredményeket elérni. A kombinált ciklusú erőművek (CHP) üzembeállításával akár 50%-al lehetne csökkenteni a szén-dioxid kibocsátást, és akár 20-30%-al kevesebb energiát fogyasztanánk európai léptékben pl. épületfűtés területén. Ez az erőműtípus ugyanis a villamos áram-termeléshez használt hőenergiának túlnyomó részét hasznosítja, pl. távfűtés vagy füstgáz-visszavezetés formájában, ezzel a jelenlegi 30-40% helyett akár 70%-os hatásfokkal is működhet. Csak viszonyításképpen: egy autó hatásfoka motortípustól függően 15-30% körül mozog. Ehhez persze ki kellene építeni a távfűtés rendszerét, vagy bővíteni a meglévő hálózatot: például Svédországban akár 100 km-re (!) is elszállítják a termelt meleg vizet, távfűtés céljából. A skóciai Aberdeen városa egyetlen CHP  erőművel 50%-al csökkentette a CO₂ kibocsátását - ez a szám pedig magáért beszél.

A tanulmányban sok hasonló – olykor meglepő – információ található, igen hasznos olvasmány, ajánlom mindenkinek, aki az aktuális fűtésszámlánál szeretne kissé messzebb látni.

Az ember mindig meglepődve olvassa a nyugati politikatudományi és egyéb társadalomtudományi munkákat, s gyakran kifejezetten kellemetlenül érzi magát egy-egy cikk vagy könyv fellapozása után. Vagy azért, mert – valljuk be – nem teljesen érti, vagy pedig azért, mert nagyon is érti az ott leírtakat, s egyúttal át is érzi, hogy mi felé kellene mozdulni.

Távol álljon tőlem, hogy fetisizáljam a „Nyugatot”, de azokat a területeket mindenképp el kell ismerni (és meg kell ismerni), amelyeken tanulni lehet. Ilyen például a nyugati világ egyes részein tapasztalható kohézió. A Méltányosság számtalanszor foglalkozott a társadalmi kohézióval, ez a témakör egyik zászlóshajónknak tekinthető. Ezúttal azonban nem (csak) erre gondolok, hanem a tudományos közösség kohéziójára, együttműködésére és ebből származó hallatlan szellemi teljesítményekre.

A klasszikus idézetségi mutatók és egyéb indexek plasztikusan kifejezik azt, hogy egy-egy tudós milyen népszerű, mennyi cikket írt és az hogyan hatott a tudományos közösségben. Ilyen felmérések és indexek nálunk is készülnek. Azzal azonban már sokkal kevesebbet foglakozunk, hogy reflektáljunk egymás munkájára, ad absurdum együtt is dolgozzunk. A társszerzőség, egy-egy kutatói közösség közös publikációja meglehetősen ritka a magyar politikatudományban. Pedig nem törvényszerű, hogy így legyen.

Éppen egy másik tudományterület adhat számunkra példát: ez a matematika. Erdős Pál világhírű matematikusnak olyan nagy szakmai tekintélye van, hogy kialakították az ún. Erdős-számot. Ez a szám azt mutatja meg, hogy a társszerzőségek révén valaki milyen távol van a matematikai géniusztól. Erdős Erdős-száma 0, aki vele publikált annak 1, aki az Erdőssel publikáló társszerzője volt annak 2, és így tovább. A dolog annyira népszerű, hogy nem csak a matematikusok, hanem egyéb tudományterületek (pl. közgazdaságtan, fizika, hálózatelmélet) tudósai is „mérik” saját Erdős-számukat. Az Oakland Egyetemen például külön Erdős-projekt (ENP) működik a távolságok meghatározására.

A hazai politikatudománynak fel kellene ismernie a tudományos közösségek megtartó és fejlesztő erejét, többet kellene egymással (s nem egymás ellen) dolgoznunk. Ebben az esetben kialakulnának a hazai kutatói hálózatok, amelyek beindítanák a politikatudomány vérkeringését. Ha ez sikerül, akkor valóban itthon is teremhet Erdőshöz fogható géniusz, akitől való közelségünket érdemes lesz meghatározni.

A kép forrása: http://micheleroohani.com/blog/

A pár nappal ezelőtti, három lány halálát követelő eset, mint cseppben a háborgó tenger mutat rá közállapotaink szomorúbbik részére. Nem pusztán arról van szó, hogy a West Balkan nevű budapesti szórakozóhelyen nem volt megszervezve, hogy a túlzsúfolt tömeget valahogyan megnyugtassák. Szembe kell nézni azzal a régi magyar – nem igazán irigylésre méltó – hagyománnyal, hogy közigazgatásunk sokszor nem áll feladata magaslatán. Mert lehet persze lamentálni azon, miként fordulhat elő, hogy egy háromszáz férőhelyes helyiségben négyezren zsúfolódnak össze, hogy este tíz után már nem lett volna szabad diszkót tartani, vagy hogy nem volt szakhatósági engedély – de ezen fölösleges meglepődnünk. Miért is tennénk, amikor még néhány évvel ezelőtt is az a szokás járta mifelénk, hogy építésügyi hatóságoknak mutattak fügét befolyásos vállalkozók, akik építési engedély nélkül igyekeztek épületet felhúzni, amikor pedig kiment hozzájuk a hatóság, akkor megpróbálták elintézni az épület fennmaradási engedélyét. Miért is kellene meghökkenünk, amikor nálunk – és persze más, a nyugati fejlődéstől történelmi okokból lemaradó, egyes periférikus közép-kelet európai országokban – korábban sem duzzadt az erőtől a jogszabályok tisztelete, mondván: nem kell azokat túlzottan komolyan venni, hiszen az állam sem veszi azokat komolyan.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy jön a fogadkozás: ilyen tragédia nem fordulhat elő még egyszer, és felülvizsgáljuk a diszkókra vonatkozó jogszabályokat. Néha az az érzésem, hogy a magyar ember hajlamos a pótcselekvésre. Jogszabályokat ugyanis még mindig könnyebb meghozni, mint azokat következetesen végrehajtani. Lehet persze alkotni olyan normákat, hogy a hatóságok szigorúbban ellenőrizzék a diszkók üzemeltetését. Csakhogy ehhez olyan köztisztviselők kellenek, akiket a diszkók tulajdonosai, ha akarnának, sem tudnának megvesztegetni, vagy ha ez a szándék nem áll fenn, akkor ezek a köztisztviselők anyagilag és erkölcsileg kellően motiváltak legyenek ahhoz, hogy komolyan vegyék ezt a konfliktusos tevékenységet. Olyan rendőrök szükségeltetnek, akik nem kényszerülnek rá anyagi okokból, hogy biztonsági őrök legyenek esetleg pont annál a diszkónál, amely ellen nekik kéne fellépniük.

Nem árt arra sem emlékeztetni, hogy a West Balkanban uralkodó állapotok nem most alakultak ki, és nem is feltétlenül egyediek. Ha igaz, hogy a jogrendszer eddig megengedő, kijátszható volt a diszkók üzemeltetésével kapcsolatban, akkor felvetődhet a kérdés, hogy miért nem foglalkozott ezzel eddig a kormány? Természetesen nem várható el Orbán Viktortól, de még Navracsics Tibortól, az igazságügyért felelős tárca vezetőjétől sem, hogy betéve tudják a vonatkozó jogszabályokat. Egy jól működő közigazgatásban viszont az apparátus tagjai felhívják a minisztereik, államtitkáraik figyelmét a vonatkozó szabályok megváltoztatásának szükségességére, pl. annak érdekében, hogy egy négyszáz férőhelyes diszkóban tényleg csak négyszázan legyenek, megelőzve a túlzsúfoltságból következő esetleges tragédiát. Legyünk persze méltányosak: egy ilyen közigazgatás kialakítása nagyon bonyolult folyamat, és nem is elvárható az Orbán-kormánytól, hogy nyolc hónap alatt ezt megtegye. De az elérendő cél talán látható.

Végezetül, ami pedig a jogszabályok kilátásba helyezett szigorítását illeti: helyeselhető, ha a kormány megteszi a szükséges intézkedéseket. De ha az emberekből hiányzik a megfelelő kulturális beállítódás, amely az elvárt magatartás felé tolná őket, akkor lehet itt akármilyen nagy fogadkozás, jöhet akármilyen kormányrendelet-és törvénygyártás, a diszkótragédia bármikor megismétlődhet. A szórakozni vágyó fiatalok érdekében is próbálok hinni abban, hogy a jövőben másként lesz.

Néhány nappal ezelőtt Orbán Viktor a Wall Street Journalban bejelentett gazdasági intézkedéseivel alaposan feladta a leckét a Fidesz-kormány politikáját értelmezni kívánó elemzőknek. A balliberális oldalon eddig tökéletesen egyértelmű volt, hogy Orbán egy keleti típusú despota, aki paternalista elvek mentén kívánja újraszervezni, vagy méginkább lerombolni a magyar társadalom felépítményét. Erre Orbán bejelenti, hogy csökkenteni kívánják az állami kiadásokat a nyugdíjak, a gyógyszerkassza és munkanélküli segélyek területén. Persze elvitatkozhatunk azon, hogy ez most „megszorítás”, vagy sem. Az mindenestre nyilvánvaló, hogy ezek szembemennek az eddigi leegyszerűsítő Orbán képpel, három okból is:

• Ezek az átalakítások az állami újraelosztás visszafogását jelentik így tulajdonképpen liberális szellemiségűnek tekinthetők.
• Az aktív népesség támogatása az inaktívok rovására rövidtávon komoly társadalmi ellentéteket generálhat, ezzel tulajdonképpen megdől az az értelmezés is, hogy Orbán egyedüli célja, hogy minél kevesebb konfliktust generálva megtartsa 2010-es szavazótáborát.
• Amennyiben a programhoz konkrét számadatok járulnak, úgy a közéleti vitáink végre kitörhetnek a diktatúra/demokrácia kérdésköréből és valódi szakmai irányba mehetnek el.

Melyik akkor tehát az igazi Orbán? Aki a Kádár-korszakhoz hasonló jólétet ígér az összes választónak, emellett felszámolja a szabadságjogokat és a hatalmi ellensúlyokat? Vagy az, aki reformokat vállal fel az aktív népesség érdekében, vállalva az ezzel járó konfliktusokat?

Azt hiszem mindkettő és egyik sem. Egyrészt féléves kormányzás alapján évtizedekre előretekinteni igen nagy bizonytalanságot hordoz magában. Másrészt a politikában óriási szerepe van a spontaneitásnak, pont attól izgalmas a dolog, hogy a különböző tényezők változásai állandóan felülírják a forgatókönyvet. Gondoljunk bele, ha nincs a görög válság és az Európai Unió elnézőbb a magyar hiánycéllal, akkor Orbánék nem kényszerülnek arra, hogy a nyugdíjkasszák államosítása miatt megnyirbálják az Alkotmánybíróság jogkörét és ezzel teljesen más megvilágításba kerülne az egész kormányzás értékelése.

A Méltányosságnál több írásban feszegettük már azt a problémát, hogy itt nem diktatórikus fordulatról van szó, hanem arról, hogy a jobboldal teljesen más megközelítésben képzeli el Magyarország megújítását, mint a kudarcot vallott gyurcsányi politika. Vagyis szakítva a „felvilágosult abszolutizmus” elvével, a problémák populáris oldalát megragadva, a társadalom felől igyekszik terveit végrehajtani. Közéleti vitáinknak ennek a kísérletnek a tartalmi oldaláról kellene szólnia, nem arról, hogy melyik oldal igyekszik éppen a demokratikus elkötelezettséget önmagának kisajátítani.

A kép forrása