„Ha nem történik érdemi fordulat, anarchia és polgárháború vár Magyarországra.”, jelentette ki Vona Gábor az Országgyűlés február 14-ei ülésén a cigány-magyar feszültségekről. Sajátságos, hogy a gárdamellény viselése nagyobb figyelmet keltett, mint ez a mondat. Tudomásom szerint az 1989-90-es rendszerváltozás óta még senki sem rajzolta fel a plenáris ülésen a polgárháború rémét.

Pedig attól, hogy egy sokaknak nem éppen szalonképes párt elnöke mondja ki ezeket a szavakat, még érdemes volna azok valóságtartalmáról, megalapozottságáról érdemi és tartalmas vitát folytatni. A magyar politikai rendszer jól tenné, ha azáltal is domesztifikálná a Jobbikot, hogy az általa felvetett problémákon először is elgondolkodik, és ha ezen felvetéseknek van igazságtartalmuk, akkor érdemi lépéseket tesz rendezésükre.

Természetesen, ha pusztán a felszínt nézzük, sem a közel-, sem a távolabbi jövőben nem tűnik valószínűnek a polgárháború Magyarországon. Nincsenek komoly, egymással szemben álló civil fegyveres csoportok, a magyar lakosság nagy része két választás között inkább passzív elszenvedője, semmint alakítója az eseményeknek, már pedig egy fegyveres harchoz éppen hogy extrém aktivitás szükségeltetik.

Csakhogy van egy-két nyugtalanító tényező. Köztudott, mennyire erős és nagy a gyűlölet, a kölcsönös előítéletek fala a romák és nem romák között. Az elmúlt években tovább romlott a helyzet, nem egyszer a rendőrség fellépése tudta csak megakadályozni a még nagy tragédiákkal járó tömeges összecsapásokat (mint például Sajóbábonyban 2009-ben). Szociológiai közhely (lásd pl. Tárki 2010-es riportját), hogy a szegénység, a munkanélküliség, az elhelyezkedési esélyek alacsony színvonala, az alacsonyabb képzettség, s mindebből adódó kilátástalanság érzése nagyobb arányban sújtja – itt nem részletezhető okokból – a cigány lakosságot. A jövőnélküliség, és a romák és nem romák közötti sokszor merőben eltérő magatartásminták újabb feszültséget és agressziót szülhetnek.

Bármennyire valószínűtlennek tűnik is első hallásra a polgárháború lehetősége Magyarországon, van miért aggódni, és jócskán van miért tenni annak érdekében, hogy a problémák megoldatlansága ne forduljon erőszakba. Ilyenkor különösen fontos, hogy ne attól függően utasítsunk, vagy fogadjunk el egy véleményt, hogy ki mondja, hanem attól, hogy mit mond.

A kép forrása: www.marosipolgar.info

Amikor Gyurcsány Ferenc évértékelőjén kijelentette, hogy nem csupán a kormány, hanem a 2011-ben megszülető alkotmányos berendezkedés ellenzéke kíván lenni, talán nem is tudta, milyen régi múltra visszavezethető magyar politikai hagyomány fonalát veszi újra fel. A kialakuló helyzetért természetesen nem kizárólag az ex-miniszterelnök a felelős. A kormány részéről a  politikai konszenzuskeresés már akkor komolyan megkérdőjeleződött, amikor a törvényhozás figyelmen kívül hagyta a új alaptörvény előkészítésének részletes szabályairól szóló országgyűlési határozatot, amely kimondja, hogy négyötödös parlamenti jóváhagyás kell az új alaptörvény előkészítésének szabályozásához. Az alkotmányelőkészítő bizottság nem paritásos alapon jött létre, hanem a parlamenti erőviszonyokat tükrözve, ráadásul a Jobbik és az MSZP később jelezte, hogy nem kíván részt venni annak munkájában, példájukat hamarosan követte az LMP is.  A szocialisták 2010 őszén bejelentették, hogy saját alkotmánykoncepció kidolgozásába kezdenek, amely 2011 februárjára el is készült és elolvasható a párt honlapján. Az bizottságból és a parlamenti egyeztetésekről szintén kivonuló Jobbik az „ezeréves alkotmányozáshoz” való visszatérés szükségszerűsége nevében utasította el a kormánypárti koncepciókat. A politikai összefogás esélye tehát néhány hónappal az új alaptörvény kihirdetése előtt tehát gyakorlatilag a nullára csökkent, így a közös értékekben kialakított bármilyen konszenzus lehetősége is elveszni látszik.

A politikai elitek kiegyezésének hiánya, amelyben az ellenzék nemcsak a kormány, hanem a fennálló rendszer ellenzéke is az 1867-1914 közötti magyar közélettel mutathat a jövőben kísérteties hasonlóságot. A pártok ekkor nem valamiféle ideológiai konstrukciók mentén váltak szét, hanem lényegében az összes politikai vita az úgynevezett közjogi kérdés körül zajlott. A megosztó elem az Ausztriával, illetve az uralkodóval kötött 1867-es Kiegyezés elfogadása, vagy tagadása volt. Az utóbbi nézetet valló ellenzék a közel húsz évvel azelőtt – 1848 áprilisában létrejött – politikai berendezkedést tekintette önmagára érvényesnek. Abban az időben is nagyon hasonló volt a pártszerkezet, egy hatalmasra duzzadt kormánypárt küzdött a permanens pénzügyi válsággal, míg a rendkívül sokszínű, fel- és eltűnő pártocskákkal tarkított ellenzék a teljes alkotmányos szerkezetet tagadta ugyan, mindennek ellenére természetesen benn ült a parlamentben. Szimbolikus témák uralma, obstrukciók és egyre elkeseredettebbé váló parlamenti viták éppúgy jellemzik ezt a korszakot, mint a gazdasági fellendülés és a modern polgári társadalom megszületése. A nemzetiségek és kialakuló munkásság jogfosztottsága olyan társadalmi feszültségeket generáltak, amelyet a közjogi vitákba nyakig merülő politikai elit már nem volt képes kezelni, így végsősoron ez is hozzájárult az ország bukásához.

Mintha a szemünk előtt születne újjá a 67-esek és 48-asok (illetve 49-esek) ellentéte, ha minden így marad áprilistól a 11-esek és a 89-esek végeláthatatlan csatáit követhetjük majd minden bizonnyal figyelemmel. Holott a társadalom irányából érkező kihívások nem kisebbek – sőt – mint a dualizmus idején, pénzügyi válság, elszegényedés, roma-integráció, széthulló egészségügy, oktatás. Kérdés, hogy a politikai rendszer elfogadása/tagadása mentén szerveződő politikai elit hogyan lesz képes ennek megfelelni. Mintha az egész magyar politikatörténet egy determinált körfolyamat lenne, amely mindig és mindig ugyanoda tér vissza, amelynek megtörésére jelenleg sincs túl nagy esély.

Az elmúlt hetek politikai és szakmai vitáktól voltak hangosak, melyek Lázár János KÁT-ot módosító indítványa körül robbantak ki. Már az szemet szúr, hogy egy mélyen szakpolitikai kérdésben miért a kormánypárt frakcióvezetője nyújt be előterjesztést, és kerül vitába az energetikai államtitkárral. Sokan magasabb politikai akaratot sejtenek mögötte (értsd Orbán Viktort), ami nem elképzelhetetlen, ugyanis a KÁT által érintett szektor felelős a távfűtés biztosításáért, és egyben lobbi-ereje sem csekély.

Abban Lázárnak tökéletesen igaza van, hogy a KÁT rendszert meg kell reformálni, ugyanis fenntarthatatlan, piackorlátozó, egybemossa a fosszilisen termelő erőműveket a megújuló energiákkal termelő szektorral, és még lehetne sorolni a hátrányait. Abban viszont már téved a frakcióvezető, hogy ezt a reformot végre lehet hajtani pár hónap szakmai munkájával, annál egy nagyságrenddel bonyolultabb a kérdés.

Először is felmerül a végletesen eladósodott önkormányzatok problémaköre (melyek túlnyomó része fideszes): az egyes fűtőművek és távhőszolgáltatók (illetve közvetetten a tüzelőanyagot szállító cégek) felé fennálló tartozáshalmaznak több mint a fele önkormányzati. A keresztfinanszírozás rendszere, mely gyakorlatilag a rossz gazdálkodásból származó helyi deficitet a központi kalapból finanszírozza, jelenleg lehetővé teszi, hogy az önkormányzatok siralmas pénzügyi állapota ne abban kumulálódjon, hogy például januárban tartozás miatt lekapcsolják egy megyeszékhely távfűtését.

A másik fő probléma, hogy az eddig mesterségesen alacsonyan tartott távhőárak valóban robbanásszerűen emelkednének, ha elvennék a szolgáltatóktól az eddigi állami támogatást. Így az sem megoldás, hogy egyik napról a másikra csökkentjük nagymértékben a támogatást, vagy ha mégis, akkor az eddigi közvetett szociális juttatás helyébe be kell léptetni egy közvetlen ártámogatási rendszert, amit aztán például egy ciklus alatt le lehet építeni. Így nem sodor több százezer embert nehéz helyzetbe a fűtésszámla növekedése.

Így Bencsik javaslata tűnik a legjárhatóbb útnak, mely több évre nyújtaná Lázár rapid megoldási tervezetét. A megújulók különválasztása a széntüzelésű és a kapcsoltan termelő erőművektől pedig esszenciális fontosságú, ugyanis míg az utóbbi egy bújtatott szociális támogatás, a megújuló energiák jelenthetik az élhető bolygó ígéretét a jövő generációi számára, mely talán még fontosabb befektetés, mint a nyugdíjkassza. Ám a Fidesz már azzal is sokat tudna segíteni a távhőtermelőkön (és ezzel a választópolgárokon), ha el tudná érni az orosz gáz szállítási szerződésének módosítását, így nem kellene a régióban legdrágábban import földgázt vásárolnunk, hanem hozzáigazíthatnánk a világpiaci árhoz, így csökkennének a beszerzési oldal költségei. Kétlem, hogy az E.ON újabb sarcolása lenne az erre adott legüdvözítőbb válasz.

Gyurcsány Ferenc, politikai pozíciójához képest, Orbán Viktor korábbi országértékelőjével szemben nagyon is konkrét javaslatokat fogalmazott meg saját, pártjától függetlenített értékelésében. „Programot” adott mind az MSZP, mind az ország számára. Kommunikációjában egy személyben testesítette meg pártja „árnyékelnöki” és az ország „árnyék-miniszterelnöki” szerepét. Mint mondta, az MSZP-ben újra rendszerváltozás kell annak érdekében, hogy alternatívát tudjon nyújtani Orbán Viktorral szemben.

Érdekes csavar tapasztalható azonban mondanivalójában. "Mi mostantól kezdve nem a kormány ellenzéke vagyunk. Mi mostantól kezdve Orbán Viktor önkényre épülő rendszerének ellenzéke vagyunk." A sajtóban kiragadott mondatott azonban nem feltétlenül kell szó szerint érteni. Miközben ugyanis látszólag támadja Orbánt, Gyurcsány valójában hallgatólagos békejobbot kínál neki. Hagyja a kormányt végezni a dolgát, nem akadályozza meg a gazdasági reformokat, de támadja mindazon intézkedéseit Orbánnak, melyek a jogállam szűkítésére törekszenek. Ez nem más, mint annak a rendszerváltás óta létező ördögi körnek a megszakítása, ami a szociáldemagógia eszközével a kihirdetés pillanatában halálraítélt minden reformkezdeményezést hazánkban.

Mint mondta: „Tudom, hogy nincs könnyű helyzetben a kormány.” Mégsem tud együtt érezni vele. Azért nem, mert véleménye szerint a baj nem a válsággal kezdődött, hanem a Fidesz felelőtlen gazdaságpolitikájával, a szerkezeti átalakítások hiányával. Némileg árnyalva ezt a gondolatot, hazánk jelenlegi gazdasági problémáit valóban nem a válság, de nem is Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor okozta önmagában. Orbán ellenzékben valóban mindent megtett Gyurcsány reformjainak megakadályozásnak érdekében. Mégis, beszédében Gyurcsány nyíltan vállalta, hogy nem fog szociális elégedetlenséget szítani, csak azért, hogy megnehezítse a kormány dolgát. Nem lesz ugyanolyan ellenzéke, mint Orbán volt neki. Ha valami, ez igazi rendszerváltozást jelentene Magyarországon. Ezt azonban a jelenlegi MSZP-vel képtelenség véghezvinni. Ezért hirdetett rendszerválást pártján belül.

Úgy tűnik, akárcsak Orbán, Gyurcsány is tanult korábbi hibáiból. Mint mondta, nincs kompromisszum. Többé nem fog pártja által szorgalmazott szociális populizmusnak engedni. Hogyan is tehetné? Magyarországon felelős politikus ezt jó ideig nem engedheti meg magának. Ennél azonban komolyabb akadálya is van felvetésének. A beszéd határozottsága ellenére Gyurcsány Ferenc jelenleg nem a párt vezetője. Csupán az MSZP Demokratikus Koalíció nevű platformjának az elnöke. Gyurcsány beszéde azonban arra utal, hogy nemcsak saját, hanem riválisa hibáiból is tanult. Ha Orbán Viktor nyolc év ellenzéki lét alatt ismét kormányképessé tudta tenni pártját, akkor ő is.

S hogy miért fogadná el Orbán a hallgatólagos békejobbot? Mert felelős kormánypolitikához neki is felelős ellenzékre volna szüksége. Mikor a rendszerváltás befejezésére utal, az utóbbi húsz év változatlanságának felszámolását érti. E tekintetben egyeznek Gyurcsánnyal céljaik. Végső soron mindketten érdekeltek egy modern baloldali párt kialakulásában. Ahhoz ugyanis, hogy a szocialista párt egyáltalán gondolatkísérletként foglalkozhasson a kormányzás esélyével, teljes megújulás szükséges. Ez jelenleg nem látszik a párton. Gyurcsány évértékelője felér tehát egy hadüzenettel ellenfeleinek. Két dudás nem fér meg egy csárdában. Nem tud eltartani még egy baloldali pártot a hazai pártrendszer. Nem véletlenül mondta a volt miniszterelnök, hogy nem az MSZP szétszakítására, hanem a párt átalakítására, egy új balközép demokratikus pártra van szükség.

A kép forrása: www.origo.hu

Külön fejezetet nyithatnánk arról is, amiről nem szól a médiatörvény. Korábban írtam már olyasmiről, hogy a médiaalkotmány miben szólt másról, mint a rákövetkező törvény, sokat foglalkozott az EU és a hazai nyilvánosság azzal, hogy milyen kérdéseket kezel veszélyesen, de arról, hogy miről nem szól, még elemző szinten sem érintették. (Olyan említés azért már történt, hogy még nem fejtették ki, mit kell érteni kiegyensúlyozottság alatt, amire a válasz az, hogy ezt az előző törvény sem fejtette ki. Akad azért néhány példa, de sok jelentős téma mindmáig nem merült fel.)

Az egyik ilyen dolog, amiről nagyon nem szól, noha sajtótörvény és médiaszabályozás is kíván lenni, az a helyi médiumok működési szabadságáról való gondolkodás. Ennek alapfeltétele – ahogy egyébként a közszolgálatinak is, de arra történik jó szándékú utalás, ha nem is tudjuk konkrétan miképp valósul meg –, az anyagi függetlenség.

Léteznek a helyi szinteken alkotóközösségek, akik azonban vagy civil kalózkodók, és viszonylag alacsony professzionalizmust valósítanak meg, vagy valamivel jobbak, de akkor meg függnek az önkormányzattól. Az anyagi függésen keresztül, ha az párosul némi politikai elvárással – márpedig mindig párosul – gyorsan végbemegy a prostituálódás. Például az önkormányzat megrendel egy kerületi imázs-filmet. A stáb örül a munkának, megpróbálja az önkormányzatot a lehető legpozitívabb módon beállítani, mi más feladata is volna egy imázs-filmnek? Aztán másnap folytatják a napi rutint, az események taposómalom szerű dokumentálását, szerkesztését, adásba küldését. Fogalmuk sincs a készítőknek, hogyha egy imázs-film elkészítését elvállalták, már nem etikus másnap az objektív szerepet eljátszani, mert nem lehetnek többé hitelesek Hogy nézne ki, ha például a magyarországi imázs-film alkotói holnap bejelentenék, hogy most pedig híreket mondunk? Önmagában tehát egyáltalán nem az imázs-film készítésével van baj, hanem a szerepcserélgetéssel.

A helyi médiamunkások gyötrő kiszolgáltatottságban vannak, s persze valószínűleg etikailag sem képzettek. Mégis nem rájuk kell haragudnunk, hanem azokra a politikusokra, akik manipulálják őket. A végeredmény pedig drámai, a helyi médiumok - tisztelet a kivételnek -, prostituálódnak. De mindig a futtató van erkölcsileg mélyebben, nem a kiszolgáltatott kurtizán. A jogalkotónak pedig kifejezett feladata volna, hogy azon meditáljon, miként lehetne olyan környezetet teremteni, ahol a kiszolgáltatottság csökken. Ez a jogalkotó lehet a helyi önkormányzat, de lehetne maga a Parlament is. Nos, az erről való gondolkodás teljes mértékben hiányzik a médiatörvényből, ezek után a preambuluma, mely szerint a szólásszabadság és a társadalmi felelősség biztosításaként született, helyi szinten biztos csak üres szóvirág marad. 

Úgy tűnik alapvető fordulat állt be az alkotmányozás folyamatában: nem csupán a reménybeli Alkotmány elfogadásának időpontja módosult, hanem átértelmezésre került az alkotmányozás eddigi iránya. Utóbbi két dolgot jelent. Egyrészt a Fidesz nem ragaszkodik foggal-körömmel az Alkotmány-előkészítő eseti bizottság által kidolgozott koncepció-tervezethez és felkérné az ellenzéket is hasonló vitaanyagok elkészítésére, másrészt be kívánja vonni a választókat is az alkotmányozásba. Előbbiről ezúttal csak annyit, hogy a kormánypárt nem is nagyon tehetett mást, hiszen a koncepció, s még inkább a KDNP által felvetett tételek (az élet kezdete, a család és a házasság az új Alkotmányban) kezdtek meglehetősen terhessé válni a Fidesz számára. A kapuk látszólagos kinyitása tehát nem más, mint az alkotmányozás szelepének megengedése, nehogy a Fidesz-KDNP túlfűtött világa felrobbanjon.

Ennél sokkal érdekesebb az alkotmányos kérdezz-felelek. A Fidesz számtalanszor szervezett nemzeti konzultációt szervez, s ezt előszeretettel hangoztatta is. A konzultációk eredményéről azonban sokkal kevesebbet lehet hallani. A 12 kérdés kapcsán három szempont vethető fel.

1. Közel két hónappal az új Alkotmány elfogadása előtt mind technikai, mind pedig az alkotmánytörvény megszövegezése szempontjából igen nehézkes ilyen módon állásfoglalásra bírni a választókat. Válaszolni lehet a kérdésekre, még kiértékelni is csak-csak, de a kodifikációs folyamatba érdemben beépíteni egy sokmilliós kérdőív eredményeit már bajos.

2. További dilemma, hogy maguk a kérdések egyrészt nem (csak) az alkotmányozás „hot topic-jaira” kérdeznek rá (mint például az „őszödi klauzula”, Szent Korona), hanem nagyon sok „töltelék kérdéssel” találkozunk, amelyek nem is elsősorban az alkotmányozás tárgykörei (parlamenti bizottság előtt való meg nem jelenés szankcionálása, tényleges életfogytiglan, átlátható hátterű gazdasági társaságok). Másrészt a 12 kérdés legalább kétharmada olyan általános megfogalmazású, amelyre épeszű ember csak „igennel” válaszolhat, vagy elfogadhatja a kérdés mögött megbúvó állítást (persze, hogy vállaljunk kötelezettséget a jövő nemzedékek felé; persze, hogy a kötelességekkel is foglalkozzon az új Alkotmány – mint ahogy most is teszi).

3. Végül – a fentiek következményeként – elmondhatjuk, hogy a 12 kérdés bizony hasonló szerepet tölthet be, mint a szociális népszavazás három kérdése: nem a kérdések mögött megbúvó valóság és következmény a fontos, hanem maga az aktus. A választópolgárnak nem kell továbbgondolnia azt, hogy például mi lesz annak a következménye, hogy ha a kiskorú gyermekek után szavazati jog jár, elég csak egy igennel válaszolnia, s úgy tűnhet, hogy ezzel már részese is az alkotmányozásnak.

A Fidesz által elindított „alkotmányos közvélemény-kutatás” tehát ebben a formában igen kevéssé szolgálja azt, hogy a választók érdemben részt vegyenek ezen igen jelentős közjogi folyamatban. Persze az alkotmányozás folyamatába egyébként nem is lenne muszáj bevonni a „népet”, hiszen számtalan európai példa mutatja, hogy a nép közvetlen közreműködése nélkül is lehet működő alkotmányokat létrehozni. De ha már a választók bevonása mellett dönt az alkotmányozást domináló erő, akkor semmiképp sem olyan eszközt kellene igénybe venni, amely csupán az ön- és közlelkiismeret megnyugtatására szolgál. A Méltányosság is próbálkozott azzal, hogy az alkotmányozára "hangolja" az érdeklődőket: a hvg.hu oldalon 2010 végén elindítottuk a Preambulum-projekt kezdeményezést, arra keresve a választ, hogy mi legyen a preambulumban. Nem állítom azt, hogy ez minden ízében sikeres lett volna, ugyanakkor 6-7 hétig képesek voltunk új témák mentén gondolkodásra sarkallni az Olvasókat.

Mesterházy Attila szocialista frakcióvezető annak a kormánynak volt a tagja, államtitkára , amelyik előidézte a mostani csődhelyzetet, mutatott rá  viszontválaszában Orbán Viktor miniszterelnök. A kormányfő – ismételt hatalomra jutása óta – szinte sosem mulasztja el az alkalmat napirend előtti felszólalásaiban, hogy az „előző nyolc év” hibáiért kárhoztassa az ellenzéki MSZP-frakciót. A miniszterelnöknek nincs is túl nehéz dolga, amikor a választásokon vereséget szenvedett MSZP kormánypártként elkövetett vélt vagy valós hibáit felsorolja. Most hétfőn például meglehetősen érzékletesen mutatta be az ülést figyelemmel kísérőknek, hogy míg 2002-ben 53 % volt a GDP-hez viszonyított államadósság aránya, a szocialisták kormányzásának végére az felment 80%-ra.

Orbán Viktor annyira fölényben érezte magát Mesterházyval szemben, hogy olyan kifejezéseket is megengedett magának mint  „Érti, ember?”, „Hogy magyarázzam meg, hogy Ön is értse?” E szúrásokat a kormánypártiak elégedett nevetéssel nyugtázták.

Tovább nehezíti Mesterházy helyzetét, hogy egy korábbi ügyrendi bizottsági állásfoglalás értelmében érdemben és időben  nem tudott reagálni a miniszterelnök őt támadó szavaira. Csak személyes érintettség esetén lehet a napirend előtti felszólalásokra utólag reagálni,  így lehetővé válik, hogy a miniszterelnöké legyen egy ilyen napirend előtti körben az utolsó szó.

Az igazi probléma szerintem kettős ez esetben: először is Mesterházy Attila napirend előtti felszólalásai még mindig nem eléggé átütőek, nem is magukkal ragadóak, emellett a szocialista pártelnök komoly karizmahiánnyal küszködik. Parlamenti beszédei inkább tűnnek fáradt kormánykritikának, mint egy önmagában bízó ellenzéki párt magabiztos megnyilvánulásainak (időnkénti nyelvbotlásai is ezt támasztják alá). A hétfői beszéde sem volt eléggé összeszedett, nem volt olyan központi gondolat, amely vázat adott volna a beszédének.Nem csapta le azt a meglehetősen magas labdát sem, hogy Orbán január 23-i  kairói látogatásán még „stabil” egyiptomi vezetésről beszélt, ehhez képest február 11-én az ottani tömegmozgalom és a hadsereg magatartása következtében Mubarak elnök lemondásra kényszerült. A másik gond, hogy Mesterházy felszólalásaira rávetül az előző nyolc év kormányzásának az árnyéka. A Magyar Szocialista Párt a mai napig ellazsálta az előző nyolc év kormányzásának alapos elemzését, mindenekelőtt a hibákkal való komoly szembenézést. Erre persze lehetne mondani, hogy ezt a Fidesz sem tette meg 2002-es választási veresége után, mégis hatalomra tudott tavaly kerülni. Csakhogy míg a Fidesz éppen hogy csak alulmaradt ellenfeleivel szemben, a szocialisták nagyon kikaptak a legutóbbi választásokon. Egyébként ez a szembenézés javítana a politikai rendszer állapotán, mert akkor nagyobb remény volna arra, hogy az MSZP tanuljon hibáiból, és kormányra kerülve majdan jobb teljesítményre lenne képes, mint volt annak idején. Mindenesetre a szocialisták brit testvérpártja, a szintén Labour már hónapok óta hosszas nyilvános vitákat folytat saját berkeiben arról, mit csináltak jól és rosszul kormánypártként..

Addig is, érdemes volna Mesterházynak (igaz, nem csak neki) a magyar parlamentarizmus korábbi nagy szónokaihoz fordulni. Így fellapozni például Deák Ferenc, Apponyi Albert, Szilágyi Dezső, vagy Kéthly Anna parlamenti felszólalásait.