Keller Tamás Társadalmi riport 2010 című tanulmányának megállapításai számos társadalmi jelenség új nézőpontból történő értelmezésének adtak támpontot. A vizsgálatok eredményei azt mutatták, hogy a magyar társadalom zárt gondolkodású, keleties értékrendszerrel bír, le vagyunk maradva nemcsak a nyugat-európai országokhoz, hanem szomszédainkhoz és a hasonló gazdasági fejlettségű országokhoz képest is. Néhány hónapja a HVG hasábjain jómagam úgy vélekedtem, hogy ez magyarázatot adhat arra, hogy a kormány bizonyos lépései (médiatörvény, nyugdíjvagyon államosítása) körül kialakult viták miért nem erodálták egészen odáig a kormánypártok népszerűségét. Marosán György a friss Élet és Irodalom 1514-2010 című cikkében ennél jóval messzebb megy.

A szerző szerint Magyarország nyugatos fejlődése 1514-ben törik meg, amikor a Dózsa parasztháború bukásával a nemesség által bosszúból hozott Werbőczy-törvények a röghöz kötéssel nemcsak évszázadokra passzív mozdulatlanságra kárhoztatták a magyar társadalom kilenctizedét, hanem szellemiségüknél fogva a „törvény hatalma” helyett a „hatalom törvényének” elvét kényszerítették a magyar társadalomra. A Kellerék által kimutatott – illetve az irodalomban oly sokszor kárhoztatott – bezárkózás, passzív magatartás gyökerei a szerző szerint idáig nyúlnak vissza. Marosán ezután kijelenti, hogy „2010-ben a magyar progresszió az 1514-es, temesvári csatához mérhető vereséget szenvedett”, majd részletesen kifejti, hogy a Fidesz hatalomra kerülésével ugyanaz történik, mint ötszáz éve, úgy késsük le a modern 21.századi fejlődést, ahogy a kora-újkori változásokról lemaradtunk.

Ez a párhuzam egész egyszerűen semmilyen szempontból nem állja meg a helyét. Nem igaz, hogy a magyar mentalitás keleties jellege elsősorban az 1514-es történelmi úttévesztés következménye. Eleve kérdéses, hogy egy fél évezreddel ezelőtti szituációban alkalmazhatóak-e olyan fogalmak, mint progresszió. A legnagyobb probléma azonban nem ez. Hanem az, hogy Marosán szerint a véres megtorlás és az ennek nyomán kialakuló törvénykezés az egyetlen tényező, ami elindította a magyar társadalmat a keleties értékvilágra jellemző úton. A szerző mintha megfeledkezne arról, hogy tizenkét évvel a Dózsa-parasztháború után megszakad a magyar középkori állam története, vagy, hogy a történelmi változások központja az atlanti térségbe helyeződik át. Amikor nyugaton kialakulnak a piacgazdaság feltételei, mögötte a kereskedelemből gazdagodó polgársággal, addig idehaza éppen egy keleti nagyhatalom uralja az ország jelentős részét. A tényezőket sokáig lehetne sorolni, a kelet-európai országok nyugatitól eltérő civilizációs fejlődésének megrajzolásához, alighanem egy Norbert Eliasra lenne szükség. Azonban az bizonyos, hogy egyetlen tényezőre visszavezetni ezeket a folyamatokat fals megközelítés.

Ebből adódóan aztán a következtetés is téves. 1514-ben nem egy polgári forradalom, hanem egy zavaros ideológiájú parasztháború, 2010-ben nem a magyar progresszió, hanem a balliberális oldal szenvedett vereséget. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Tripartitum ne járult volna hozzá, hogy a magyar társadalmi fejlődés elkanyarodott a Nyugat-Európaitól!  Ráadásul a szerző kimondatlan evidenciaként kezeli, hogy a haladás, az európaiság a magyar közéletben egyértelműen a posztkommunista utódpárt és az azóta eltűnt liberálisok kizárólagos felségterülete. Holott a baloldalon éppen úgy szépszámmal találunk politikusokat, akik a Keller-tanulmányban felvázolt bezárkózó, passzív magatartásra építve, az alattvalói politikai kultúrát meglovagolva szállnak versenybe a szavazókért, illetve a Fideszben is kimutathatóak olyan progresszív törekvések, amelyek a nyugatias társadalmakat tekintik etalonnak.

A 2010 választásokat Dózsáék kudarcával egy kalap alá venni nemcsak nélkülöz minden történelmi szemléletmódot és tényszerűséget, hanem apokaliptikus víziójával tulajdonképpen a hisztérikus közbeszéd erősödését fűti. A higgadt vita és a komplex történelmi hatások kimutatásnak valós kísérlete helyett.

Az adatok vizuális tálalása, az információk strukturált megjelenítése mára meghatározója a mindennapi kommunikációnak. Önálló iparággá nőtte ki magát a vizualizáció, amely nem csupán az adatok könnyen fogyasztható ábrázolására szakosodott, hanem a tudat befolyásolására is. Sokkal könnyebb egy terméket, egy ötletet eladni, ha először azt maga a „szem veszi meg”. Nem is beszélve arról, hogy az információval túlterhelt világunkban néha direkt jól esik, ha strukturált módon, csomagokban kapjuk meg az adatokat. David McCandles író, újságíró – akinek Az információ gyönyörű című könyve hazánkban is megjelent – egyenesen azt állítja, hogy az információ és az adatok világa az „új termőföld”, s egy jó infografika szó szerint többet mondhat ezer szónál, vagy egy száz oldalas tanulmánynál.

Az információ-ábrázolás fontosságára a politika is odafigyel: az üzenetek végletesen letisztult formában való közlése, a politikai programok és alternatívák fogyaszthatóvá tétele a politikai kommunikáció igen fontos területei. Különöse jól példázza ezt a Fidesz, amelynek verbális bravúrjaival már foglalkoztunk ezen a blogon. Azt, hogy a jó és egyszerű kommunikáció fontos a kormánypártok számára tovább az is példázza, hogy külföldi tanácsadó cégeknek adtak megbízást az országimázs felfuttatására. A legnagyobb kormánypárt kommunikációs stratégiája azonban nem mindig és mindenhol sikeres: elég, ha csak a Széll Kálmán Tervet bemutató kormányzati diasorra gondolunk, amelynek a 90-es évekbeli stílusa kissé kiábrándítóan hatott. Nyílván egy-egy ilyen programot tartalmi és formai szempontból egyaránt kell vizsgálni, de a Terv szakmai értékét és megítélést egyaránt ronthatta a meglehetősen avítt megjelenés – különösen úgy, hogy a Fidesz máskor igenis odafigyel üzenete kommunikációjára.

Mielőtt leírnám szerintem mi a teendője többek közt az ellenzéki képviselőknek, pár szót engedjenek meg a médiatörvényt körül lengő titokról. A szerzőknek akkor nem volna jelentősége, és nem kéne titkolni sem őket, ha aztán a törvény a társadalmi vitára bocsátáskor annyira átalakult volna, hogy az már lényegtelen. A mostani eljárásmenetben azonban ez igen izgalmas és jogos kérdés. Eleddig senki más neve, csak Koltay Andrásé merült fel, pl. a Jogi Fórumon történő nyílt levélváltás során. Koltay azonban magát inkább jogalkalmazónak, mint szerzőnek nevezi. Nem tudhatjuk tehát továbbra sem kik írták a szöveget. Annyi azonban bizonyos, Koltay a hatalom oldaláról a törvényt a legkorábbról és a legjobban ismerők szűk köréhez tartozik, ezért nem tudom hova tenni a következő történetet.

A múlt héten vendége voltam a köztévének, ahol a váróban összefutottam Koltay Andrással. Előbb szerepeltem én, aztán ő, hogy reflektálni tudjon a mondandómra. A szerkesztőnek, Betlen Jánosnak ez volt az ötlete. A sorrend érthető, viszont nekem már nem volt lehetőségem reflektálni Koltay András mondataira.

Betlen azt kérte, mondjak egy szempontot munícióként, ami baj a törvénnyel. Így lett a témánk az információbirtokos kiszolgáltatási kötelezettsége, ha azt az NMHH mint nyomozóhatóság kéri. Amikor a téma Koltay elé került, ő azt válaszolta erre, hogy a törvényszövegben a hatóság, amely azt a bizonyos adatkikérést megteheti, nem más, mint a rendőrség. (Ld. a felvétel 10 perc 35. másodpercénél) Betlen még egy ideig próbálkozott, mert ha a rendőrség volna, tényleg nincs változás a korábbi joggyakorlathoz képest. Ilyenformán Koltay megnyugtathatta a nézőket, és tulajdonképp engem is megnyugtatna, ha a törvényszöveg valóban ezt állítaná.

A „hatóság” ugyani nem vonatkozhat a rendőrségre, csak az NMHH-ra, mert a 155.§-ban nagy H-val történik az írása.

Azóta más is történt. Épp aznap, amikor a sajtószabadság tüntetés volt a Kossuth téren, Szalai Annamária is végre egy hosszú interjút adott a Hír TV-nek. A két riporter becsületesen végigvette a törvénnyel kapcsolatos aggályokat, talán csak a beterjesztés módját, és a társadalmi párbeszéd kikerülését nem feszegették. Szalai Annamária mióta a médiatörvényt elkezdték itthon is, külföldön is támadni nem szólalt meg, ahogy a törvény beterjesztői sem. Nyilván Orbán és szóvivője vélték úgy, egy darabig a frontot ők tartják. Szalai ugyanazt mondta, mint Koltay, vagyis, hogy az informátor védelme erősebb a mostani törvényben, mint a korábbiakban, a Hatóság lehetőségei ahogy az általuk kiküldött ombudsmané is meglehetősen korlátos.

Koltay, Szalai, valamint a velem történt interjúk után a staféta átadható a jogászoknak, ezen belül is az ellenzéki párt jogászainak. Itt van ugyanis egy kormánykommunikáció, mely szerint a Hatóság a rendőrségre vonatkozik. A parlamentben az ellenzéki urak beterjeszthetnék a megfelelő médiatörvény jogszabály módosító javaslataikat, hogy a törvény is azt tükrözze amit immár mindenki állít. A demokrácia működik, csak mindenki tegye a dolgát. Vagy ha netán tévednék, az ellenzéki képviselők legyenek szívesek nyugtassanak meg engem is, az újságírókat is, és a közvéleményt is.

Nem tudom, de nekem a nagy H akkor is nagy, ha hunyorítva olvasom.

A médiatörvényben a Bizottság kifogásolt egy negyedik pontot is, melynek lényege, hogy bármely többséget épp úgy, mint a kisebbségeket, valamint az etnikai és vallási csoportokat se nyíltan, se burkolt módon sérteni nem szabad. Az ilyen cselekedet pedig akár szankcionálható is lett volna.

Hogy is jutottunk el ehhez az abszurditáshoz, mely egyébként – szerencsénkre – sérti az Európai Alapjogi Charta 11. cikkelyét, mely a szólásszabadságot tárgyalja. Az ugyanis világos, ha senkiről semmi rosszat nem lehet írni, akkor semmit nem lehet írni. Világos, hogy a jogalkotó mindenre gondolt, csak épp a sajtóra, a szólásszabadságra, a média természetes működésére nem, ellenben valami igen csak elhomályosította a józanságát.

Hazai részről a szöveg ezen része már a törvény megjelenése utáni napokban kritizálva lett – később pedig a Népszabadság szerkesztősége fordult az AB-hoz. A hivatalos válasz csak annyi volt, hogy ezen nem változtatnak, mert ez így jó. Meg: a puding próbája az evés, majd megfelelő módon fogja érvényesíteni a lehetőségeit a Médiahatóság. A kritikusok válasza erre mindig az volt, hogy kétségtelen így lesz, de ha nem akarják alkalmazni, és csak a diszkriminációt és a gyűlöletbeszédet akarják korlátozni, miért nem azt írják?

Nos, azt, hogy miképp fogalmazhatunk meg ilyen szabályokat egy nyugati soha nem fogja megérteni, mert ennek története van, ehhez itt kell beszívni a levegőt. A történet úgy kezdődött, hogy a baloldal és a liberálisok egy része rendre korlátozni akarta a szólásszabadságot, mert úgy vélték először engedik kiszabadulni a szellemet a palackból, aztán jön a tettlegesség. A liberálisok másik része úgy vélte, hogy az őrült beszédet nem kell korlátozni, John Stuart Mill szerint még haszon is származik belőle, de legalábbis az őrült beszéd antitézise a józan és felelősségteljes nyilvánosság, amely úgyis helyére teszi a szélsőségeseket.

Erre a baloldalon belüli vitára érkezett válaszként, hogy rendben, a szélsőséges beszéd nem helyénvaló, de nem ugyanilyen probléma-e – ha nem nagyobb –, amikor a magyarságot ócsárolják? Elég a kettős beszédből, védjük meg a magyarságot az idegenszívűektől! A magyarság pedig a többség, tehát akkor ne lehessen bántani se a kisebbséget, se a többséget. Egy ilyen szabálynak pedig csak akkor van értelme, ha szankció is társul mellé, fejeljük tehát még meg büntetési lehetőséggel.

Ma épp a skizofréniáról tartottam előadást, mely betegségnek egyik jellemzője a logikus építkezés, ami azonban elszakad a valóságtól. A beteg ezek után ragaszkodik a logikus építményéhez, szívesen vitatkozik is róla, hiszen minden eleme klappol, csak épp értelme nincs. A magyarság megtámadtatása már paranoia, ahogy egyébként a hazai antiszemitizmusról szőtt félelmek is. Nem kétséges, hogy ezekkel a kártyákkal a politika játszadozott, de aztán a nagy játszmába úgy sikerült belefeledkezni, hogy azt sem vették észre, amikor már egy skizofrén jogszabályt szültek.

Felháborodást (konkrét tetteket egyelőre kevésbé) váltott ki a szakszervezetek körében, hogy nemrég törvény mondta ki, hogy a rendvédelmi szervezetek és a Nemzeti Adó-és Vámhivatal munkatársait a korrupció felfedése érdekében megfigyelés alá lehet helyezni, amelyet a Nemzeti Védelmi Szolgálat (NVSZ) tagjai folytatnak le. Csakhogy szinte mindenki figyelmét elkerülte, hogy a kormány egyik rendeletébe megfogalmazási hiba csúszott.

A 293/2010. (XII. 22.) Korm. rendelet ugyanis úgy rendelkezett, hogy az illetékes vezető „feljegyzéssel” döntse el, hogy mely munkatársat figyeljenek meg a törvény keretein belül. Az inkriminált rendelkezés így szólt a 7. § (3) bekezdés alapján: „A kifogástalan életvitel ellenőrzést az NVSZ főigazgatója feljegyzéssel  rendeli el (kiemelés tőlem - a szerző).” Csakhogy a feljegyzés nem döntés, hanem egy adott helyzetről szóló leírás, értékelés. Valamit elrendelni határozattal, nem pedig feljegyzéssel szoktak, úgyhogy a jogszabály e részét – a meglehetősen rossz megfogalmazás miatt – a végrehajthatatlanság fenyegette.

A kormány kénytelen volt a jogszabályhelyet módosítani, bár a hiba felismerése és kijavítása két hónapba telt. Végül a 10/2011. (II. 22.) Korm. rendelet 12.§ (3) bekezdése korrigálta a hibát, és az új – és hatályos – rendelkezés így szól: „A rendőrség belső bűnmegelőzési és bűnfelderítési feladatokat ellátó szerve kijelöléséről, valamint feladatai ellátásának, a kifogástalan életvitel ellenőrzés és a megbízhatósági vizsgálat részletes szabályainak megállapításáról szóló 293/2010. (XII. 22.) Korm. rendelet 7. § (3) bekezdésében a „feljegyzéssel” szövegrész helyébe a „határozattal” szöveg lép.”Vagyis ez azt jelenti, hogy az NVSZ főigazgatója most már határozattal rendeli el az érintettek megfigyelését.

Természetesen tévedés volna ezt a hibát túlértékelni, a rendszerváltozás óta mindegyik kormány idején előfordultak jogalkotási tévedések. Csakhogy a mostani kormánynál nem ez az első jogalkotási hiba, gondoljunk csak a különadó körüli hercehurcára, vagy pl. a kormánytisztviselők indoklás nélküli alkotmánybírósági megsemmisítésére.

Pár problémát azért felvet az ügy. Kezdem azzal, hogy itt bizonyosan nem működött megfelelően a jogszabály-előkészítés. Holott az Orbán-kormány hivatalba lépésekor visszaállították a közigazgatási államtitkári értekezletet, amelynek pont az lenne a funkciója, hogy a minisztériumok államtitkárai elsősorban szakmai szempontból átnézzék a jogszabály-tervezeteket, és a kodifikációs hibákat előzetesen kiszűrjék. A kormánypárti egyéni országgyűlési képviselői indítványok lehetséges hátránya egyébként nem pusztán az, amit sokan mondanak, hogy nem kerülnek az érdekelt társadalmi szervezetek elé előzetesen, hanem hogy nem feltétlenül tudják a minisztériumok szakmai szempontokból is a képviselői indítványokat véleményezni. Visszatérve a bejegyzésben idézett rendeletre: a közigazgatási államtitkári értekezletnek, de végső soron a beterjesztő minisztériumnak észre kellett volna vennie decemberben a téves megfogalmazást.

Mivel ez nem történt meg, az a kérdés vetődik fel, miért nem vették észre a hibát a decemberi kormányülésen? A kormánynak több tagja is jogvégzett ember (köztük Fellegi Tamás, Pintér Sándor, sőt maga Orbán Viktor kormányfő), mégis átengedték a jogszabályt. Valószínűleg nem folyhatott alapos vita erről a rendeletről – igaz, ez talán nem is feltétlenül a kormányülés feladata, az előkészítésnek kellene olyannak lennie, hogy a kormányülésen ne egy-egy szó, kifejezés betoldásának megvitatásával, javításával, hanem stratégiai kérdésekkel foglalkozzanak.

Az utolsó kérdés persze az, miért tartott két hónapig ennek a hibának a kijavítása…

A paragrafusok megfogalmazása nem valami látványos dolog, ez nem hozza lázba a közvéleményt. A jogalkotás mégis veszély üzem: rossz jogszabályokkal ugyanis sok ember életét meg lehet nehezíteni, legrosszabb esetben akár egy egész ország jövőjét is alá lehet ásni. Ezért is fontos, és az általam idézett eset is megvilágítja annak szükségességét, hogy a mindenkori kormányt minél magasabb szakmai színvonalú apparátus támogassa, hogy minél ritkábbak legyenek az ilyen hibák.

A tervek szerint a kormány a mai napon bemutatja strukturális reformprogramját, az előzetesen kiszivárgott hírek szerint a nyugdíjreform, a gyógyszerkassza megvágása, a közösségi közlekedés támogatásainak csökkentése, a felsőoktatás átalakítása révén remél kiadáscsökkentést az állam. A pontos összegekről ugyan eltérő hírek láttak napvilágot, a bejelentés azonban mindenképpen paradigmaváltást jelent az Orbán-kormány eddigi politikájában.  Hivatalosan az államadósság leküzdése a legfőbb cél, minden bizonnyal azonban a befektetői bizalom visszaszerzése is ott lebeg Matolcsyék szeme előtt. Érdemes tehát röviden megvizsgálni az intézkedések gazdasági, társadalmi és politikai következményeit is. A program Széll Kálmán egykori miniszterelnök nevét viseli, így némi történelmi perspektívája is van.

Gazdasági értelemben növekedéspártiak a bejelentések és alighanem már régóta szükségesek. Nem igazán illeszkedik azonban az intézkedések közé a gyógyszeripar további megadóztatása, hiszen ez tulajdonképpen az egyik egyetlen életképes magyar iparágnak számít, a gyártók adójának emelése, illetve az orvoslátogatói rendszerből remélt pluszbevételek megviselhetik a szektort, amely az innováció és a munkahelyteremtés rovására mehet nemcsak a közvetlenül érintett cégek esetén, hanem a hozzájuk kapcsolódó kkv-k körében is. Úgy tűnik a kormánynak majdnem egy évig tartott, amíg kénytelen volt szembenézni a ténnyel, hogy konfliktusmentes gazdaságpolitikát nem lehet folytatni.  Ezen az axiómán az első repedést már az adóreformok mentén kialakuló bérfeszültség is jelezte, ott azonban még volt lehetőség, hogy a csökkenő fizetésekért a munkáltatókat tegyék – legalábbis kommunikációs szempontból – felelőssé.

A rokkantnyugdíjazás, egyáltalán a nyugdíjba vonulás szigorítása, az utazási kedvezmények csökkentése, vagy az egyetemi létszámcsökkentés azonban már olyan közvetlen hatással járó döntések, amelyek ódiumát minden bizonnyal már Orbánéknak viselni kell. Az eddigi intézkedésekből mindenesetre egyre markánsabban jelenik meg a jobboldal társadalompolitikája, az intézkedések a munkára rakodó terhek csökkentésével és az inaktívaknak biztosított ellátások lefaragásával érezhetően a jól kereső középosztályt támogatja, azt remélve, hogy az ennek nyomán fellendülő gazdaságban a munka világán jelenleg kívül lévők is megtalálják a helyüket. A tét mindenesetre óriási: az elmúlt közel 30 év osztogató/megszorító politikájának lezárására nyílhat lehetőség, ha a felszabaduló forrásokat a gazdasági fejlődés szolgálatába sikerül állítani a nehezen megspórolt javak felélése helyett. Azonban első ránézésre is rengeteg kérdés merül fel. Hol lehet még spórolni a tömegközlekedésen, ahol már a Bajnai-kormány is megszorításokat eszközölt? A munkanélküli segélyek megkurtítása milyen következményekkel jár majd az ország leginkább érintett területein? Mekkora árat kell fizetni a növekvő társadalmi konfliktusok terén a sikeres gazdaságpolitikáért? A Dzurinda-féle reformdöntések után Kelet-Szlovákiában éhséglázadások is kitörtek, vajon erre nekünk is fel kell készülünk, nem is beszélve arról, hogy ezáltal az etnikai konfliktusok is méginkább felerősödhetnek.

Politikai szempontból a népszerűségvesztés szinte előre kalkulálható, ám az ellenzék egyelőre gyenge és megosztott, választási megmérettetés pedig még nincs a közelben, a politikai felhatalmazás óriási, most van lehetőség a nehéz döntések végrehajtására. Ebben a helyzetben az ellenzék felelőssége is óriási, eddig a tervek hiányát, a felelős gazdaságpolitikát kérte számon elsősorban az LMP és az MSZP, most lehetőségük nyílik, hogy bebizonyítsák: valóban konstruktív ellenzékként tudnak viselkedni. Kommunikációs szempontból a kulcskérdés alighanem jelen esetben az őszinteség lehet. Amennyiben a vitát sikerül kiemelniük a megszorítás/nem megszorítás dichotómiából és érdemi vitákat folytatni az intézkedések lehetséges hatásairól. Komoly jelentősége van annak is, hogy az elvonások ne pusztán megszorítást jelentsenek majd, hanem szerkezeti átalakulással is járjanak együtt, hiszen az állami újraelosztás hatékonyságának növekedése nélkül ezek a problémák újra és újratermelik önmagukat.

Érdemes néhány szót az elnevezésről is ejteni, a múlt héten az alkotmányozás kapcsán épp itt a blogon írtuk, hogy sok szempontból a Kiegyezés utáni korszakhoz kísértetiesen hasonló politikai berendezkedés jön létre. Egy hete azt próbáltuk fejtegetni, hogy az alkotmányozás mentén létrejövő közjogi megosztottság megfeleltethető az egykori 67-esek és 48-asok ellentétének. A pártszerkezetről is azt állapítottuk meg, hogy akkor is egy hatalmasra duzzadt kormánypárt küzdött a permanens pénzügyi válsággal, a közjogi rendszert tagadó, változó összetételű, de kormányzati pozícióra esélytelen ellenzék mellett. Széll Kálmán az 1870-es évek kiemelkedő pénzügyminisztere volt, aki később miniszterelnök is lett. Neve nemcsak a gazdasági konszolidációval függött össze, hanem azzal a fajta országmenedzseléssel is, amelyek magyar parlamentarizmus többpártrendszerű hagyományában domináns szerepet töltöttek be. Úgy tűnik a Fidesz tudatosan vállalja ezt az örökséget, vagyis a Kiegyezés utáni korszak Szabadelvű Pártjának, illetve a két világháború közötti korszak Egységes Pártjának utódja kíván lenni, ezzel is törekedve a rendszerváltás után kialakult váltógazdálkodás helyett egy domináns pártra épülő politikai berendezkedés megteremtésére.

„Mindenki jobban jár” – hangoztatta a miniszterelnök a tavaly bevezetett, s 2011-től debütáló új adórendszer bevezetése kapcsán, holott mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ehhez a matematika szigorú és az adórendszer kérlelhetetlen szabályait kellene megszegni. Az év elejére persze kiderült, hogy ezeket a szabályokat azért nem árt figyelembe venni, s hogy igen kemény intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy az emberek többsége a tavalyi pénzénél legyen. Az eset persze nem egyedi, hiszen politikusaink gyakran „elmulasztják kibontani az igazság minden részletét”, máskor pedig talán túl sokat is mondanak. A Fidesznek és Orbán Viktornak eddig sikerült a kiegyensúlyozás, s ez azt eredményezte, hogy az új adórendszer kárvallottjai nem mentek tüntetni az utcára. Miben keresendő e kommunikációs taktika sikere?

A dolog magyarázata – többek között – két fontos komponensben rejlik. Egyrészt az Orbán-kormány képes volt szinte azonnal reagálni és egy sajátos értelmezési struktúrát kialakítani: így pl. „a kormányfő elvárja, hogy azonnali lépések történjenek”, „megengedhetetlen, hogy valaki kevesebb pénzt kapjon”. Ez nem más, mint a politikai üzenetek és cselekvések „becsomagolása” (csúnya szóval: framing). Ennek megfelelően Orbán-kormány reakciója kettős volt: egyrészt bérkompenzációval rendezte házon belül (a közszférában) a helyzetet, másrészt pedig a magánszférára „bérkommandót” küldött, aminek az üzenete mintegy az, hogy vékonyabb borítékért nem az új adórendszer (tehát nem a kormány), hanem a cégek és a tehetetlen Országos Érdekegyeztető Tanács a felelős. A recept tehát egyszerű: ha hiba van a rendszerben, akkor azt oldjuk meg, de ne mi legyünk a felelősek.

A másik faktor a gyenge partnerben keresendő: az ellenzék nem tudja a versengő értelmezési kereteket („hazudott a kormányfő”, Nemzeti Átverés Kormánya) sikerre vinni. A kormány és személyesen Orbán Viktor, tehát úgy tűnik – egyelőre – helyzeti előnyben van. Ezt persze nem annak köszönheti, hogy sikerült átírni a matematika szabályait. Hanem sokkal inkább annak, hogy rendre (egyébként az ellenzéki időszak óta – s ez a valóban figyelemre méltó) megnyeri a „keretezési versenyeket”, s ezzel elszívja a levegőt bármilyen versenyző alternatíva elől. Mindazonáltal a kormányzati tevékenység kommunikációs „faltörő kosokra” való építése nem kockázatmentes taktika: ezt bizonyítja Fidesz támogatottságának immár hibahatáron túli erodálódása.