Méltányosság

Magyar politika történelmi és nemzetközi kontextusban

A Médiatörvény „Alapja”

2011. március 18. 20:10 - Méltányosság

 

Legutóbbi bejegyzésem óta két olyan esemény is történt médiatörvény ügyben, mely említést érdemel. Az egyik a Konrad Adenauer Alapítvány által szervezett kerekasztal beszélgetés, a másik a március 15-i „egymillióan a sajtószabadságért” elnevezésű tüntetés, mely a Facebook-on szerveződött, s mára a szervezők szerint a rendszerváltás óta a legnagyobb civil megmozdulásává nőtte ki magát.

Talán furcsa lesz a következő állításom, de éppen a sajtószabadság kérdése az a terület, ami a legkevésbé van immár veszélyeztetve, amit maguk az események is mutatnak, míg más területeken (az ágazati párbeszédeknél, a munkavállalói érdekek képviseleténél, a közigazgatási káoszban, stb.) a gondok kevésbé láthatók, s kevésbé irányul rájuk a figyelem. Paradoxonnak tűnik, de a demokráciánk épp ott gyengélkedik, ahol nincsenek civil megmozdulások. Mindezzel nem azt állítom, hogy médiaügyben már hátra is lehet dőlni a fotelben, épp ellenkezőleg, azt mondom, hogy a demokráciában nem lehet hátradőlni. Recsegve-ropogva, külföldi bekiabálásokkal és iszonyú presztízsveszteség árán, de a médiaszabályozás területén elindult a civil kontroll. Ez a kontroll erősen megnehezíti, hogy a kormány által delegált tisztviselők visszaéljenek a hatalmukkal. Éppen a média, és különösképp az új média figyeli lámpással minden egyes lépésüket. A direkt összeköttetés miatt pedig minden szakmai túlkapásuk vagy tévedésük a miniszterelnök népszerűségét tépázza.

A kerekasztal beszélgetésen kevés új érv hangzott el, ami nem csoda, hiszen mostanra már volt idő arra, hogy az aggályok megjelenjenek, és arra is, hogy elhangozzanak egyes cáfolatok. Egy megfigyelés azonban – mely Martin Józseftől származott – számomra kétségtelenül új volt, bár megint csak a már ismert aggályt erősítette, mely szerint növekedett a politikai kiszolgáltatottság. Felhívta a figyelmet arra, hogy a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap, amely a közszolgálatban dolgozók munkáltatója lett, kiszolgáltatottabbá teszi az újságírókat. Amíg az intézmény maga volt a munkáltató, addig pufferként szolgált, mostanra ez az intézményi védelem megszűnt.

Ami engem illet, olvastam az ALAP mindenható tevékenységéről: ez rendeli meg a műsorokat, ez köti a szerződéseket bárkivel, egyben a munkáltatója a korábban Dunás, MTV-s, MR-es alkalmazottaknak, de eleddig nem kapcsoltam, hogy ennek a munkavállaló számára a szakmai védelem csökkenése is lehet az ára. Nem is vagyok benne biztos, hogy a létrehozását ez motiválta, lehet, hogy valóban az átláthatóság és az egyszerűség, de kétségkívül mostantól több figyelmet kell szentelnünk az ALAP-nak is.

Az Erzsébet híd pesti hídfőjén a keddi tüntetés is valami hasonlóról szólt. Változatlanul az újságírói kiszolgáltatottsággal van a fő probléma, melyhez legközelebb hozzácsaphatják majd a tüntetők a titokzatos, de annál nagyobb hatáskörrel rendelkező ALAP-ot is. Egy a fenti aggályokat talán megerősítő párbeszédet befejezésül ide is másolok:

Alkalmazott kérdése: „…vajon mi alapján történik a folyamatos, többlépcsős elbocsátás? - hiszen jóformán nem ismernek közülünk senkit. Nem tartanak-e attól, hogy tehetséges munkatársak áldozatul esnek egy ilyen központosított kívánalomnak és kényszerhelyzetnek?”

Az ALAP válasza: „Nem, a tehetséges, dolgozni akaró munkatársaknak lesz helyük és munkájuk az új közmédia-rendszerben.”

Szólj hozzá!

Távolmaradás

2011. március 17. 13:06 - Méltányosság

 

Továbbra sem áll kötélnek az MSZP és az LMP: noha a Fidesz és KDNP frakciók március 14-én benyújtották az ország alaptörvényének tervezetét az Országgyűléshez, annak jövő héten kezdődő vitájában nem kívánnak részt venni. Teszik ezt annak ellenére, hogy nem az élelmiszerkönyv kereteiről, építési engedélyezés szabályairól, vagy valamiféle vámtarifaegyezményekről szóló törvényekről lesz szó ez esetben. Nem, a legfontosabb törvény megtárgyalásában nem vesz részt ez a két ellenzéki párt, egy olyan jogszabály tervezetétnek vitájában nem hajlandó jelen lenni, amellyel minden más jogszabálynak összhangban kell állnia. Nagy súlyú döntés ez a távolmaradás – de vajon megalapozott, és jó is egyúttal?

Ha megpróbálom magamat beleképzelni ennek a két ellenzéki pártnak a helyzetébe, indulataiba, akkor elhatározásuk megalapozottnak tűnik. Meglehet, az elmúlt hónapokban történtek, a már említett alkotmány-tervezet akár még igazolhatja is ezt az elhatározást. Az Alkotmánybíróság nem kapná vissza elvett hatásköreit, holott ezt a két párt, különösen az LMP szorgalmazta. Jól látszik az is, hogy bár a Fidesz nem zárkózik el eleve benyújtott szövegtervezete változtatásaitól, de eltökélt abban, hogy az ellenzék nélkül is vállalja az új Alkotmány elfogadásának felelősségét. Ezek után joggal érezheti úgy a két ellenzéki párt, hogy a fő dolgokba nekik így se, úgy se lesz érdemi beleszólásuk, és a parlamenti színpadon jobb, hogy ha még szereplők sem lesznek.

Mindezek ellenére sem vagyok biztos, hogy a két ellenzéki párt kellően átgondolta a helyzetet. Természetesen ma nem tudom megmondani, őket igazolja-e majd az idő, de jócskán vannak kétségeim. A távolmaradásukkal támadási felületet hagytak, amit a Fidesz természetesen kihasznál és nem is felejt emlékeztetni arra, hogy ezen ellenzéki pártok „nem járnak majd be dolgozni”. Az üres parlamenti padsorok látványa ebben az országban még mindig nem jó üzenet, hiába van igazuk azoknak a képviselőknek, akik bizonygatni próbálják: egy országgyűlési képviselő munkája jóval összetettebb annál, mint hogy bent ül a plenáris ülésen. Az LMP és az MSZP ráadásul engedett Gyurcsány eredeti követelésének, hogy ki kell vonulni az alkotmányozásból, mintha azt akarták volna igazolni, tényleg a volt kormányfő az ellenzék igazi vezetője, ami jelenleg nem egy jó ajánlólevél számukra.

Ennél nagyobb probléma persze, hogy már megint azt látom: hiába új párt a Lehet Más a Politika, ezzel a magtartásával inkább azt üzeni: a magyar politika stílusa, szemlélete, mentalitása hosszú évtizedek, sőt évszázadok után sem lehet igazán más. Ez persze így kissé túlzás, az egyes korszakok más-más magatartásformákat is felszínre hoztak, mégis: ahogy arra már rámutattunk, a magyar politikában az ellenzéki erőknek gyakorta szokása volt a rendszeren kívül meghatározni magukat: hol a Habsburg - uralom, hol a dualizmus, hol a Horthy-korszak, hol a szocializmus ellen, amikor mint rendszertagadókként küzdöttek az akkori ellenzéki erők, vagy legalábbis egy részük. És most? Most pedig azzal, hogy az MSZP és MSZP kívül marad az alkotmánytervezet országgyűlési vitáján, azt is üzeni: ezzel a politikai rendszerrel még olyan formában sem vállal közösséget, hogy annak alapjainak megbeszélésében részt venne. Megint Gyurcsány akarata érvényesül: tagadjuk meg a Fidesz politikai rendszerét! Pedig most a korábbi történelmi korszakainktól eltérően általános választójogon alapuló többpártrendszerben élünk, a távolmaradás viszont azt sugallja, hogy a készülőben lévő új közjogi rendszer olyan kevés demokratikus vonást mutat, amellyel nem szabad együttműködni, amivel csak besározódni lehet. Jobb azon kívül maradni. De ha valóban azt gondolják, hogy a Fidesz alkotmányos rendszere eleve elfogadhatatlan, akkor talán hallatniuk kéne  hangjukat ezen a fontos vitán. Amikor 1945 után a kommunisták egyre jobban megerősödtek, akkor több parlamenti szónok is akadt, aki nem távol maradt a vitától, hanem vállalta a velük szembeni – nem éppen kockázatmentes – felszólalást. Ilyen politikus volt Sulyok Dezső, Varga László, vagy Slachta Margit, aki nemegyszer dühöngő és gúnyos közbekiabálások közepette állt ki igazáért.

Akárhogy is, valaki mindenképpen veszít. Mi mindannyian, a magyar politikai rendszer mindenképp. Ha a felek nem vitáznak, akkor nem állnak szóba egymással.  Nem beszélve arról, hogy izgalmas lett volna pl. MSZP-Fidesz, vagy LMP-Fidesz szócsatákat hallgatni az alkotmányszöveg kapcsán. A rendszer intézményeinek nem használata, bojkottálása különösen fontos ügyekben (mint amilyen az alkotmányozás) nem szokott jót ígérni. Nem véletlen, nálunk sikeresebb nyugati demokráciákban a parlamenti vitákról való távolmaradás igen kivételes eszköz, legfeljebb egy-egy felháborítónak tartott döntés, vagy felszólalás esetén szokott előfordulni, hogy az ellenzék színpadiasan kivonul a törvényhozás vitájából. De arról nem tudok, hogy az elmúlt évtizedekben egy új alkotmány megvitatásától, vagy annak módosításától maradt volna távol az ellenzék. Persze, ott mások a körülmények, különösen a német politikában, ahol már hat évtizede jól bejáratott együttműködési mechanizmusok is működnek a szembenálló politikai erők között.

 A két ellenzéki párt annyiban mindenképpen árt magának, hogy ingyenes szereplési lehetőségtől fosztja meg magát, holott erre a parlamenti vitára a szokottabbnál nagyobb figyelem irányul majd. Gondolom, a távolmaradók arra sem gondoltak, hogy ellenérveiket nem örökíti meg majd a plenáris ülés vitáiról készülő szószerinti jegyzőkönyv. Mert lehet, hogy a Fidesz tényleg nem lenne fogékony az ellenzéki érvekre, de a későbbi kutatók, politikus utódok évek múlva ezeket a jegyzőkönyveket olvasva jönnének rá esetleg arra, hogy milyen hibákat követtek el pl. az akkori kormánypártok, amikor nem fogadtak meg jó tanácsokat, és lehetne esetleg a jövőre nézve hasznos tanulságokat levonni (tényleg, hány mostani képviselő olvas régebbi jegyzőkönyveket?). Igaz, hogy az LMP, vagy az MSZP parlamenten kívül elmondhatja majd az észrevételeit, de ez akkor sem szembtől-szembe való, érveket ellenérvekkel való ütköztetés lesz (amire a törvényhozás, ha jól használják, nagyon is alkalmas), hanem legfeljebb nyilvánosság előtti üzengetés.

Marad tehát a távolmaradás, marad tehát a sóhaj: haladunk tovább az ismerős úton. Egy olyan úton, amelyet elődeink már sokszor bejártak – nem sok sikerrel.

1 komment

Fukushima: Japán Csernobilja

2011. március 16. 10:38 - Méltányosság

Múlt heti olajárról szóló blogbejegyzésem egy ideig nem lesz aktuális, miután pénteken az elmúlt  100 év negyedik legerősebb földrengése (és a nyomában a cunami) romba döntötte Japán északkeleti részét. Miután a szigetország a világ harmadik legerősebb gazdasága és olajfogyasztója is egyben, amíg Japánban vissza nem tér az élet a normális kerékvágásba, elegendő kőolaj igény fog kiesni, hogy megnyugtassa a világpiacot. Ám azóta adódott ennél sajnos – ha lehet – még nagyobb probléma: a Fukushima-1 atomerőmű-komplexumnál úgy tűnik, kicsúszik a kontroll a szakemberek kezéből.

Az erőmű-együttes négy reaktorból áll, melyből mindegyiknél történt robbanás, egynél (4-es reaktor) pedig tűz ütött ki, melyet több-kevesebb sikerrel azóta is oltanak; a legutóbbi hírek szerint a magas radioaktivitási szint miatt nem tudják megközelíteni a tűzoltók, így helikopterekről fogják hűteni. Alapvetően nem egy ilyen magnitúdójú földrengésre tervezték az erőműveket, ám az igazi gondot a földrengés után egy órával megérkező 10 méteres szökőár okozta, mely a redundáns biztonsági rendszert tette tönkre, nevezetesen a dízelgenerátorokat, melyek a földrengésben megsérült hűtőrendszer szerepét vették volna át. Tehát egy órán belül két olyan csapás érte a reaktorokat, melyeket józan számítás szerint nehéz lett volna prognosztizálni. Eleinte úgy tűnt, hogy a szakemberek kordában tartják az elszabadulni látszó folyamatokat, de ez mára megváltozott: itteni idő szerint kedd hajnalban a Fukushima-2 reaktorépülete felrobbant, és a japán hatóságok szerint megsérült a reaktortartály is, ellentétben az elmúlt napok előző két hidrogén robbanásával (Fukushima 1 és 3 reaktorok; ám a kettes blokkban is a hidrogén robbant be!). A műszaki részletektől megkímélem az olvasót, akit mégis érdekel, a Nukleráj blogon folyamatosan tájékozódhat, ahol szakemberek posztolják a megbízható információkat, elkerülendő a pánikot. Az már nyilvánvaló, hogy a tengervízzel való hűtés csődöt mondott (mely szakértők szerint elkeseredett választás, tehát valószínűleg az utolsó a sorban), ahogyan a tűz eloltása is nehézségekbe ütközik.

Ha pedig pánik: eszembe sem jutott volna a fenti címet adni a bejegyzésnek, ha a kettes számú reaktorban történt hajnali robbanás nem következett volna be, illetve egy másik robbanás során a négyes blokk falán nem keletkezett volna két 8nm-es lyuk, melyen át kiszabadulhatott a kigyulladt fűtőelemekből származó szennyezés. Ugyanis egy ilyen szintű párhuzamhoz stabil fundamentumok szükségesek, melyek sajnos – a jelek szerint – egyre inkább adottak. Az eddig  az INES skálán négyes fokozatú baleset hatos fokozatúvá válhat, ugyanis a reaktortartály az utolsó védelmi vonal, mely a jelek szerint megsérült a kettes blokk robbanásában. Ez a felminősítés még nem történt meg, de elnézve a növekvő sugárzási adatokat, vélhetően nem fog sokat váratni magára. Hogy érzékelhető legyen, mekkora katasztrófával is állunk szemben: a csernobili baleset a legmagasabb, hetes fokozatot kapta meg, így csupán egy fokozatra állunk a történelem legsúlyosabb nukleáris katasztrófájától (ha megtörténik a bejelentés). Mire is alapozom ezt a „várakozást”? Egyrészt a japán hatóságok  20 kilométeres körzetben evakuálják a lakosságot (japán idő szerint kedd reggel óta, ez nálunk hajnali 1-2), a 20 és 30 kilométer között élőket pedig utasítják, hogy maradjanak zárt helyen, egyben előkészítik ennek a körzetnek az evakuálását is. Erre okot is adnak az adatok: japán idő szerint kedden reggel 8:31-kor 8217 mikroSv/óra dózisteljesítményt mértek az erőmű bejáratánál, ami 80000-szer (!) nagyobb, mint a normális háttérsugárzás (100-200 nanoSv/óra ). Yukio Edano tartományi biztos szerint a Fukuyama-1 komplexum környékén (pontos távolság nem hangzott el) mért 400 mikroSv/óra dózisteljesítmény egészségre káros lehet: valóban, ugyanis ez a négyszázszorosa a határértéknek. Ibaraki prefektúrában (Tokiótól 100km-re északra) a százszorosát mérték az átlagos sugárzásnak, míg a fővárosban a nyolcszorosát.

Ilyen mértékű sugárdózisnak utoljára a csernobili katasztrófa után volt kitéve a lakosság Ukrajnában és Belorussziában (1986-ban Szovjetunió), ahogyan ilyen mértékű evakuációra is utoljára akkor került sor nukleáris baleset miatt, és legutolsó alkalommal a csernobili 4-es blokkból került ki direkt szennyezés a környezetbe a  reaktortartályból. Valószínűleg már ezek a tények is elegendőek ahhoz, hogy elkezdjünk aggódni, de sajnos vannak további kockázati faktorok, melyek akár a csernobili katasztrófa mértékét is meghaladó eseményt okozhatnak.

Viszont mielőtt ezeket átvesszük, rendkívül fontos leszögezni pár alapvető különbséget, melyek – még ha komolyabb katasztrófa is fog bekövetkezni – megkülönböztetik a kettőt: a jelenlegi veszélyhelyzet nem emberi mulasztás miatt történt, és az erőmű konstrukciója a világ legbiztonságosabbjai közé tartozik. Ezek egyike sem mondható el a csernobili RBMK reaktorokról és annak kezelőszemélyzetéről.

Lássuk pontokba szedve, melyek a kockázatnövelő faktorok:

  • jelenleg a 2-es reaktoron kívül további három reaktorban következhet be hasonló esemény; a Fukushima-2 komplexum 5-6-7-8-as reaktorai a legutolsó információk szerint stabilak, ám az 5-ös és a 6-os reaktornál emelkedik a hőmérséklet, tehát itt sem tűnik kielégítőnek a hűtés
  • az elmúlt négy nap erőfeszítései, hogy megakadályozzanak egy worst-case-scenario-t, minimális eredménnyel jártak, nem sikerült elkerülni, hogy megsérüljön a kettes blokk reaktortartálya, és hogy a négyes blokkban keletkezett tűz égéstermékei a környezetbe kerüljenek; innentől fogva semmi sem garantálja, hogy a másik két (már sérült) blokkban nem történik meg ugyanez
  • az erőműkomplexum teljes személyzetét evakuálták 50 fő kivételével (a 750-ből), ami azt jelenti, hogy vélhetően a kármegelőzés stádiumából a kárcsökkentésébe lépünk: ugyanis ekkora személyzet messze nem elegendő, hogy a négy reaktorban kontrollálhassák a folyamatokat; vélhetően ez azt is jelenti, hogy a kettes (és négyes) blokkokat részben „magukra” is hagyták
  • mind a négy reaktorblokkban feltételezhetően részleges leolvadás történt (részletesebben: Nukleráj), mely vélhetően a sérült kettes blokkban felgyorsulhat: innentől kezdve csak idő kérdése, mikorra éri el a leolvadás azt a kritikus szintet, ahonnan már a reaktortartály sem állja útját, és kvázi „átrágja” magát a reaktorfalon az összeolvadt üzemanyag (ahogyan az történt Csernobilban)
  • amennyiben ez megtörténik, hetes fokozatú, azaz legmagasabb nukleáris veszélyhelyzetről beszélhetünk
  • az érintett terület népsűrűsége a többszöröse annak, ami a csernobili kibocsátást elszenvedte, lényegesen több ember lesz kitéve egy közvetlen nagyobb dózisnak, amennyiben az üzemanyag részlegesen vagy teljesen kiszabadul a reaktortartályból
  • a földrengés miatt sérült infrastruktúra jelentősen megnehezíti az evakuálást, összességében a katasztrófa elhárítására tett kísérleteket (ahogyan a jelenlegi nukleáris veszélyhelyzet is részben emiatt van)

 

Következzenek azok a faktorok, melyek ellene szólnak, hogy egy Csernobilihez hasonló, vagy nagyobb mértékű katasztrófa megvalósuljon:

  • a Fukushima-1 komplexumban lévő reaktorok üzemanyag mennyisége lényegesen kisebb, mint a csernobili RBMK négyes blokkjában volt (viszont együttesen több!); a csernobili reaktorhoz képest jelenleg lényegesen kisebb a sérülés és a szennyezés mértéke, így ez a legfontosabb: amennyiben képesek lokalizálni a kettes blokk tartályán keletkezett sérülést,illetve a négyes blokkban lévő tüzet, az egész folyamat kontrollálhatóvá válik
  • az evakuálás időben megkezdődött, a tájékoztatás rendszeres, ám kedd reggel óta kvázi hírzárlat van, ami vélhetően a pánik megelőzésére szolgál, de semmiképpen sem szolgálja  a transzparenciát, melyet egyre többen kifogásolnak
  • az időtényező rendkívül fontos: a japán szakemberek percre-készek, szemben a szovjet kollégáikkal, akiknek az első napokban képük sem volt a katasztrófa mértékéről
  • a kármentés szakaszában vélhetően jóval hatékonyabbak lesznek a japán hatóságok, ráadásul korlátlan számban áll rendelkezésre külföldi segítség.

 

A hosszú távú következményeket csak becsülni lehet, illetve még az is nehézségekbe ütközik, ugyanis a katasztrófa iránya és mértéke jelenleg a tenyérjóslás megbízhatóságának kategóriájába esik. Ami bizonyos, hogy a két erőműkomplexum nem fog termelni az elkövetkező években (hozzáteszem, eleve leállításra volt ítélve egy része, másik része további 10 év üzemidő hosszabbítást kapott), mely megközelítőleg 5GW kiesést jelent (ez majdnem Magyarország éves villamos áram-fogyasztása). Az is nyilvánvaló, hogy a kieső kapacitást idővel pótolni kell, amire vagy földgázt (LNG), vagy kőolajat fognak felhasználni a 98%-ban energiaimportra szoruló országban.

A legszomorúbb pedig az, hogy az atomipar reneszánsza (ha volt ilyen), ezzel lezárult. Azért szomorú, mert a Fukushimai létesítmény a világ egyik legbiztonságosabb és legjobb konstrukciójú reaktorait használta (szemben az életveszélyes tervezésű Csernobilivel), és jelen esetben a legkisebb hibatényező az ember volt, a legnagyobb pedig az anyatermészet. Ám a borítékolhatóan felmerülő aggodalmak jogosak lesznek: mi a jövője a több tucat kínai, japán és amerikai atomerőműnek, melyek hasonlóan földrengésveszélyes területen fekszenek?

1 komment

Gazdasági katasztrófavédelem

2011. március 13. 14:44 - Méltányosság

 

Nem lehet szótlanul elmenni a Japán tragédia mellett. Egy ország amely komoly tapasztalattal rendelkezik a földrengések terén és jelentős összegeket költ a katasztrófavédelemre mégis a poklok poklát járja a pénteki szökőárat követően. A természeti katasztrófa ráadásul a szemünk előtt fog átalakulni előbb humanitárius, majd gazdasági válsággá. A kár azonban sokkal nagyobb is lehetett volna. Miközben az eset rávilágít arra, hogy olykor többszörös túlbiztosítás mellett is lehetetlenség mindenre felkészülni, Japán előrelátását dicséri, hogy történelmük legnagyobb földrengése „csak” ekkora kárt okozott.

A cunami hullámai tökéletesen mintázták a válságok hatását. Aki Hawaii-on vagy Kaliforniában várta a hullámok becsapódását sok-sok órával később, saját bőrén érezhette a világ másik felén levő katasztrófa következményeit. Ez esetben a földrengést követően már behatárolható volt a szökőár érkezésének ideje az érintett országokba, így elkerülhető volt a még nagyobb tragédia. Az esetek többségében azonban nincs ilyen figyelmeztető kegyelmi pillanat.

Vajon lehet-e tanulni a tragédiából és a gazdasági életben is alkalmazni egyfajta előrejelzési/védekezési rendszert ami a természeti katasztrófák esetében egyre kifinomultabban működik? (Gondoljunk csak a 2004-es Indonéziai szökőárra, amikor még nem volt kidolgozott menete a szökőár riadóknak.) A gazdasági válságot is előrejelezte néhány közgazdász, mégis utólag kényszerül a világ kármentésre. Az Európai Unióban jelenleg zajló folyamatok ezzel szemben egyre inkább a megelőzés irányába mutatnak. Az euróövezetet megtépázó görög és ír válság révén ugyanis rájött az unió, hogy nemcsak a világgazdasági tényezőknek kiszolgáltatott.

Strukturális átalakítások nélkül az unió pontosan olyan, mint Japán. Pontosan tudják, hogy több törésvonal húzódik az ország alatt, a kérdés csak az, mikor jön az igazi nagy földrengés. Ugyanakkor míg Japán folyamatosan készült erre, az unió még mindig vonakodva áll a „gazdasági katasztrófavédelem” elé. A német–francia versenyképességi paktum ötlete az uniós adósságválság kezelésére, mely szorosan kötődik az euróövezet mentőcsomagjának megerősítéséhez és kibővítéséhez azonban tökéletes ellenpélda. Az eredeti,  – egyre inkább felhígulni látszó – ötlet, a „védelemért” cserébe komoly elvárásokat fogalmaz meg. Többek között olyan gazdaságpolitikai egységesítést, harmonizációt, mely korábban tagállami hatáskörbe tartozó kérdéseket európai szinten szabályozna (pl. a társaságiadó-alap harmonizáció). Nem csoda, hogy azon országok, melyeket ez hátrányosan érint tiltakoznak. Holott ahelyett, hogy küzdenének ellene, inkább a felzárkózásra, és a követelmények teljesítésére kellene összpontosítaniuk. Ha úgy tetszik a biztonságra, a megelőzésre törekedni.

Magyarország uniós elnöksége kapcsán különös aktualitása van, hogy hol kívánunk elhelyezkedni a szemünk előtt átalakuló európai mezőnyben. A német–francia versenyképességi paktum, illetve az ehhez szorosan kapcsolódó kétsebességes Európa gondolatának kapcsán el kell döntenünk, hogy akárcsak a technológiai újításoknál létező korai és kései alkalmazkodók esetében, mennyire leszünk képesek, hajlandóak lépést tartani az újrarajzolódó európai trendekkel. Ez fogja ugyanis meghatározni, hogy egy kettéváló Európában mely csoportba fogunk tartozni. Hiszen nem mindegy, hogy az élboly végén, vagy a leszakadók élén helyezkedik el az ország, adott esetben még ott se. Mivel azonban jelen esetben az erősebb csapat „kapitányai” választanak játékosokat, a bekerülés kulcsa, hogy mennyire tudunk elméleti és alkalmazott európaiságot tanulni.

Az ország uniós elnöksége lehetőség arra, hogy az ország megmutassa tud nagy pályán is játszani. Egyelőre azonban még nem tudtuk kihasználni az ebben rejlő lehetőséget. A soros EU-s elnökség a bevezető kurzus az elméleti európaiságba. A korábbiaknál is jobban érzékelhetjük az európai politika mozgatórugóit, prioritásait, felelősségét. A tanulságokat levonva, azonban át kell lépnünk az alkalmazott európaiság terepére és a gyakorlatban is hasznosítani a tapasztalatokat.

S, hogy miben rejlik az alkalmazott európaiság? Abban a felelősségteljes magatartásban, hogy amennyiben sikerül elfogadni egy az eurozóna stabilitásának növelését célzó, illetve az unió  pénzügy politikai integrációjának mélyítésére irányuló tervet, hazánk nem a kimaradó, hanem a bekerülni vágyó országok között lesz. Ehhez fiskális szigor, az államadósság visszaszorítása és strukturális reformok szükségesek.

Magyarország az unión belül különösképp veszélyeztetett ország. Államadóssága javarészt külföldről finanszírozott így nem viselne el még egy olyan lavinát, mint a görög vagy az ír válság. Ha az euróövezet megroggyanna a spanyol, portugál vagy akár a belga államadósság alatt, könnyen maga alá temetné az ország lábadozó gazdaságát. Ha ugyanazon ellenőrzéseknek, adott esetben szankcióknak vetnénk alá magunkat, mint a válságpaktumot elfogadó euróövezeti országok, az védelmet jelenthetne saját felelőtlenül költekező önpusztító „rosszabbik” énünk ellen. A „koplalós diéták” nagy problémája ugyanis az, hogy rövid időn belül vissza hízzák a fogyni vágyók. A válságpaktumhoz való önkéntes csatlakozás még mielőtt bevezetnénk az eurót némiképp szuverenitásunk csonkításnak tűnhet, azonban ahhoz, hogy tartósan visszatudjuk szorítani az államadósságot, és megelőzzünk egy esetleges ismételt gazdasági katasztrófát szükséges egy külső szabályrendszer amihez viszonyulni tudunk.

Szólj hozzá!

Amiről nem szól a médiatörvény 2.

2011. március 12. 23:20 - Méltányosság

 

Korábban írtam, hogy a médiatörvény körüli botrány az EB belépése kapcsán lehűti majd a kedélyeket. Így is történt. Bár csalódást keltettek hűvös tárgyilagosságukkal mindkét hazai oldalon, de mára úgy tűnik nincs napirenden a "vége a szólásszabadságnak" kritika. Mondhatni tényleg van haszna a civilizációnak, mert eljárásmeneteivel képes csillapítani a konfliktusokat. Ezzel együtt egyre fontosabbá válik, hogy ne a törvény teljes elfogadhatatlanságáról beszéljünk, s belássuk a kardcsörgetés már késő, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a törvény nagyszerűsége előtt fejet kéne hajtanunk, mert az elmaradt valódi szakmai viták miatt kiáltóak a hiányosságok is.

 

Ilyen hiányosság a gyerekeknek szóló reklámokban a gyerekek következetes védelme. Különösképp fontos ez, mert a Médiatörvény másfelöl igen sokszor hivatkozik, hogy mennyire fontos a gyerekek védelme, hát akkor nem világos miért nem úgy szabályozzuk a gyerekreklámokat, ahogy a svédek teszik. Persze jó megoldásig eddig csak Svédország jutott, ahol nemes egyszerűséggel betiltották a gyerekeknek szóló reklámokat. Ám attól még, hogy nem ez az általános, a többiek még tévúton járhatnak. (Hasonlóképp nem tetszett az az érv sem, hogy azért jó a mi médiatörvényünk, mert található minden elemére Eu-s országbeli példa. Még ha így is lett volna, ez kinek megnyugtató?) Rengeteg ország van az Eu-ban, melyek rosszul szabályozzák a gyerekeknek szóló reklámozást, s hogy miért a svédeké szerintem az egyedül elfogadható, arra a médiapszichológiai kutatási eredményeket tudnám felhozni.
Arról van szó ugyanis, hogy a 7 éves kor körüli gyerekek kezdik csak megkülönböztetni a reklámot más műfajtól, előtte ez még nem megy. Aztán ha már megy is, még mindig van olyan gyerek, aki azt mondja, hogy a reklám a valóság, az az igaz, és más amit a tévében lát nem igaz. Valljuk be ebben is van logika, vagy legalábbis logikus próbálkozás, mert hogy a gyerekek épp olyan környezetmegfejtő lények, mint mi vagyunk, csak kicsit kevesebb tapasztalattal, s kevesebb módszertannal. A reklám azonban számunkra, felnőttek számára épp nem a valóság megbízható szigete, mert hisz tudjuk, hogy mindaz ami azokban a másodpercekben hangzik el valaki érdekeit képviseli, olyannyira érdeket képvisel, hogy azért még pénzt is fizetni hajlandó, nehogy más azokba a másodpercekbe beleszólhasson.
A gyerek épp ezeket a háttérmegállapodásokat nem ismeri. S van amikor a felnőtt sem tudja, mert eltitkolják előle, hogy valamiről azért mondanak jót megbízhatónak látszó emberek a médiában, mert pénzt kaptak érte. Ám ha megtudná rendkívül dühös is volna, hiszen ha nem tudom, hogy valaki pénzért dícsér valamit, akkor átverés az egész. A Hatóság (NMHH) is így gondolkodik erről, ezért büntet, mondván, hogy a burkolt reklám közlése becsapás. Nos, épp ez a probléma, a 7 éves kor körüli gyerekeknél is, nevezetesen, hogy számukra minden reklám tulajdonképpen burkolt reklám. Ezért van az, hogy ha még meg is tudják különböztetni a műfajt - bár sokan ennyi idősen erre még nem képesek - azt már végképp nem tudják, hogy épp azért mert reklám, nem kell azt gondolni, hogy a termékről nyilatkozó nénik-bácsik-gyerekek a saját pártatlan véleményüket mondják el.
A fentiekből logikusan következik, hogyha a burkolt reklámokat büntetjük, akkor meg kell várnunk, míg a gyerek eléri azt a kognitív szintet, amikor már a szimpla és etikus reklám nem burkolt reklám a számára. Ezt a gondolatmenetet eddig a svédek vitték végig. Talán mert ők voltak egyedül annyira empatikusak , hogy bele tudták képzelni magukat egy 7 éves gondolkodásmódjába. Mi összes többiek vagy nem értjük még ezt a logikát, vagy nem is találkoztunk a gondolattal, vagy nem is érdekelnek minket a gyerekek annyira, mint amennyire állítjuk.

 

2 komment

Mitől drágul a kőolaj?

2011. március 11. 12:21 - Méltányosság

 

Az elmúlt hetek észak-afrikai és közel-keleti forradalmi eseményei olyan magasságokba lökték a kőolaj világpiaci árát, amilyet csak a válságot megelőzően, 2008-ban láttunk utoljára. Egyre nagyobb az inflációs félelem a magas olajár miatt, és egyre többen figyelmeztetnek: mindez veszélyezteti a 2011-es 3%-os GDP célt, így a magyar költségvetés egyensúlyát is.

Eddig meg is volnánk az elmúlt napok szokásos szalagcímeivel. Most lássuk, mik a valódi fundamentumai az olajár emelkedésnek. A líbiai események közvetlenül hatnak ki az olajkereskedelemre, ugyanis mostanra már szinte a teljes kitermelésük kiesett a piacról, majdnem 1,6 mbpd (million barrels per day, azaz millió hordó/nap). Ez körülbelül 1,5%-a a világ olajtermelésének, mégis, az elmúlt hetekben majdnem 20%-al lökte meg a nyersolaj világpiaci árát.  Felmerül a kérdés: vajon miképpen lehetséges, hogy egy olajtermelő ország, melynek olajexportja marginális a világ kitermeléséhez (és fogyasztásához) viszonyítva, képes ilyen mértékben az egekbe lökni az árakat? Nos, egyrészt ennek egy része spekulációs nyomás, másrészt ez a 1,5% nem is annyira marginális, ha figyelembe vesszük, hogy az IEA (International Energy Agency) szerint 4,7 mbpd az OPEC tartalékkapacitása, melynek túlnyomó részét Szaúd-Arábia adja (több, mint 2 mbpd-t). A Goldman Sachs nem hisz az IEA-nak, és egészen odáig megy, hogy az OPEC csupán 2,5-3 mbpd extrakapacitással rendelkezik (extrakapacitás azt jelenti, hogy mennyi, a mostani fogyasztáson felüli olajmennyiséget képesek az exportpiacra juttatni az OPEC országai). Így máris más a leányzó fekvése, ugyanis Líbia termelése ennek a fele, ami viszont már joggal kelt aggodalmat. Ám, bármennyire is jól hangzik, messze nem csak és kizárólag Kadhafi és bandája tehet erről a problémáról. Ugyanis vegyünk egy köznapi példát: ha a fizetésünk (olajkitermelésünk) 85000 Ft havonta, a kiadásaink (olajfogyasztásunk) pedig 82000 Ft havonta, akkor egy fejszámolás után láthatjuk, hogy marad 3000 Ft tartalékunk egy hónapra (ennyi jelenleg a világ olajkitermelési tartaléka). Ezt még fejeljük meg azzal, hogy a főnökünk elégedetlen a munkánkkal, és csökkenti a bérünket havi 1600 forinttal (Líbia olajkitermelésének kiesése). Melyik kedves olvasó nem kezdene el aggódni már a havi 3000 forintos „tartalék” mellett? Nos, a világ olajkitermelésének és olajfogyasztásának egyensúlya nagyjából így fest már lassan egy évtizede, és talán nem túlzok, ha azt mondom, bizony vékony mezsgyén járunk.

A probléma gyökere pedig ott van, hogy a legnagyobb termelők, mint Oroszország, Szaúd-Arábia vagy az Egyesült Államok, már elérték a termelési csúcsukat, sőt, az orosz és amerikai kitermelési görbe lejtőben van, egyedül a szaúdi termelés az, ami még enyhe emelkedést tud produkálni. A másik gond pedig az, hogy mindenki az olajtartalékok és a kitermelési adatok bűvkörében él (csak emlékezzünk vissza, micsoda riadalom volt pár hete, mikor kiderült, a szaúdi készleteket masszívan túlbecsülték). Pedig valójában két fundamentuma van a mindenkori „olajbalansznak”: egyrészt a fogyasztás igényszintje, másrészt az olajexportáló országok exportkapacitása. Ugyanis azzal nem vagyunk kisegítve, hogy a szaúdiak évi 2%-al tudják növelni a kitermelésüket, ha mellette az ország belső olajfogyasztása majdnem 5%-al növekszik évente (mely bár kisebb mint az export, de jelentős részét elveszi ennek a növekedésnek). Sőt, hallani olyan hangokat is, melyek szerint ha nem lesz technológiai áttörés, a szaúdi kitermelés már nem növelhető szignifikánsan (azaz 12  mbpd fölé). A megoldási forgatókönyvek pedig messze túlmutatnak egy blog keretein, ám mégis meg fogok próbálkozni vele, további bejegyzések formájában.

Ugyanis a gond akut lesz és korántsem várható, hogy heteken, vagy akár hónapokon belül megoldódik, még ha enyhül is az olajon lévő spekulációs nyomás. Ugyanis elég megnézni Magyarország példáját: az amúgy is paraszthajszálon függő költségvetés legfőbb fundamentuma a 2011-re 3%-ban megállapított GDP növekedés. Ezt a számot nyugodtan kihajíthatjuk a kukába, már csak az emelkedő olajár végett is, pedig még azt sem tudjuk, idén nyáron jó idő lesz-e (mely bele lett építve a GDP várakozásba, a  mezőgazdaság tavalyi – katasztrofális – teljesítménye után). És még elő sem vettük a nyersanyagdrágulás miatti inflációs nyomás problémakörét. Az olajár prognózis pedig egyre kevésbé lesz tenyér(vagy idő)jóslás kategóriája, ugyanis nehezen hibázhat az, aki tendenciózus emelkedést prognosztizál. Hacsak nem jön még egy válság, ami a mélybe rántja a felhasználást, és ezzel az árakat is…ahogyan az történt 2008-ban.

Szólj hozzá!

Kétféle szerep, kétféle álláspont?

2011. március 09. 12:27 - Méltányosság

 

Célegyenesbe fordult az ország legfontosabb jogszabályának, az új Alkotmánynak a megalkotása, a tervek szerint másfél hónap múlva az eddigi 1949. évi XX. törvény helyett az Országgyűlés Fidesz-KDNP-s többsége megszavazza a 2011-es alkotmányt. A Fidesz ismételt hatalomra jutása óta a pártban kétséget nem hagytak afelől, hogy elkerülhetetlen az új alkotmány létrehozatala. Csakhogy ez nem volt mindig így.

Gulyás Gergely fideszes országgyűlési képviselő, aki most az alkotmányozási folyamat egyik befolyásos szereplője, korábban még határozottan kiállt az alkotmány 1989-90-es változata, illetve az akkori rendszerváltozáskor létrejött politikai rendszer mellett. A Magyar Nemzet 2008. január 22-i számában megjelent cikkében éppen azt vetette Fricz Tamás politológus szemére, hogy „a magyar alkotmányos berendezkedés ellen fordul” (ezt Fricz később egyébként cáfolta). Leszögezte még, hogy „a súlyos politikai, társadalmi és erkölcsi válságra a lehető legrosszabb válasz lenne az alaptörvény módosítása, mert a magyar alkotmányos berendezkedés összességében jó és a legkisebb mértékben sem okozója a válságtüneteknek”. Gulyás Gergely írása végén kijelenti: „A döntően 1989-90-ben megalkotott alkotmányos rendszer bizonyította életképességét”. Ehhez képest Gulyás Gergely ma már azon fideszes politikusok közé tartozik, akik hosszan érvelnek az új alkotmány szükségessége mellett. Bár hangsúlyozni szokta, hogy nem kívánják a közjogi rendszert fenekestül felforgatni, most már aktívan együtt dolgozik azon fideszes politikusokkal, akik az eddigi húsz évet a kudarc sötét és komor színeivel festik le, és az új Alkotmányban egy szebb korszak eljövetelének kezdetét látják, vagy láttatják.

A helyzet azonban bonyolultabb annál, hogy ki- ki kárörvendően, vagy éppen dicsérőleg konstatálja, hogy a Fidesz, illetve Gulyás úgymond megváltoztatta viszonyulását az új Alkotmányhoz. Emlékeztetni kell megint arra, hogy az elmúlt két évtizedben mindegyik ciklusban napirenden volt egy új Alkotmány megalkotása, a Fidesz is résztvevője volt az erről szóló – igaz, sikertelennek bizonyult – tárgyalásoknak. Ezzel együtt is a Fidesz az akkori politikai-alkotmányos rendszer védelmezőjeként mutatta magát az 1990-es taxisblokád, és – némi megszorítással – 2006-os őszödi beszéd nyilvánosságra hozatala után kirobbant zavargások idején is. Utóbbi esetben nem buzdított sem felkelésre, de még általános sztrájkra sem, igaz, a legitimációs alapot erősen elvitatta Gyurcsány akkori kormányfőtől. Ez a Fidesztől jobbra álló erőknek túlságosan „puha” álláspont volt, a Kossuth-téri tüntetők már akkor a parlament államfő általi mielőbbi  feloszlatását és a Szent Korona-tan alapon új alkotmányt követeltek. Utóbbit magáévá tette a 2009-es EP-választásokra megerősödött Jobbik, amelyik nyílt szakítást szorgalmazott a politikai rendszerrel. Mivel a választók körében a politikai intézményrendszer alacsony népszerűségnek „örvendett”, és akadt egy olyan párt a Jobbikban, amelyik ezt a nagyfokú elégedetlenséget képesnek látszott a maga javára fordítani, a Fidesznek választ kellett adnia az új versenytársnak. És ez a válasz nem volt túl bonyolult: ha egyszer a lakosság nagy része torkig van a rendszerrel, akkor mi se nagyon támogassuk azt olyan nagyon, sőt minél inkább határolódjunk el tőle. A 2006-os őszi eseményeket a Fidesz ráadásul úgy élte meg, hogy az addigi alkotmányos rendszer (beleértve az eddigi alkotmányt) képtelen volt távozásra bírni a „hazudozó” Gyurcsányt, felelősségre vonni a rendőri túlkapások felelőseit. Ennek is betudható, hogy bár a 2010-es választási programban nem volt szó új Alkotmányról, de az egyértelműen elhangzott, hogy a Fidesz a kétharmados többség esetén nagy változásokat fog végrehajtani

Ilyen előzmények után már nem is annyira meglepő, hogy Orbán Viktor az 1989-90-es alkotmányjogi-politikai rendszer létrejöttét követő két évtizedet zavarosnak nevezte a mostani Országgyűlés alakuló ülésén és arról is több ízben beszélt, hogy a „fülkeforradalom” során a választók leváltották az eddigi rendszert. Mindezzel a Fidesz visszavonhatatlanul elkötelezte magát az új alkotmány szükségessége mellett.

Mindennek fényében Gulyás Gergelynek az Alkotmányhoz való viszonyulása kétségtelenül változott valamelyest: ő korábban egyértelműen védte a korábbi alkotmányjogi rendszert, ma már ezt nem teszi. Lehet erre mondani, hogy Gulyás a magasabb pozíció elnyerése érdekében idomult főnöke, Orbán Viktor véleményéhez. Ismerve a Fidesz erősen központosított szervezetét, ebben akár még lehet is igazság, de a kérdést nem válaszolja meg teljesen. Nem önmagában Gulyás viszonyulása változott valamelyest, hanem magáé a Fideszé, amelynek most már egyik fő tevékenysége az alkotmányozás, a Gulyás által 2008-ban még dicsért alkotmányos rendszer folyamatos lebontása kíséretében.

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása