A tervek szerint a kormány a mai napon bemutatja strukturális reformprogramját, az előzetesen kiszivárgott hírek szerint a nyugdíjreform, a gyógyszerkassza megvágása, a közösségi közlekedés támogatásainak csökkentése, a felsőoktatás átalakítása révén remél kiadáscsökkentést az állam. A pontos összegekről ugyan eltérő hírek láttak napvilágot, a bejelentés azonban mindenképpen paradigmaváltást jelent az Orbán-kormány eddigi politikájában. Hivatalosan az államadósság leküzdése a legfőbb cél, minden bizonnyal azonban a befektetői bizalom visszaszerzése is ott lebeg Matolcsyék szeme előtt. Érdemes tehát röviden megvizsgálni az intézkedések gazdasági, társadalmi és politikai következményeit is. A program Széll Kálmán egykori miniszterelnök nevét viseli, így némi történelmi perspektívája is van.
Gazdasági értelemben növekedéspártiak a bejelentések és alighanem már régóta szükségesek. Nem igazán illeszkedik azonban az intézkedések közé a gyógyszeripar további megadóztatása, hiszen ez tulajdonképpen az egyik egyetlen életképes magyar iparágnak számít, a gyártók adójának emelése, illetve az orvoslátogatói rendszerből remélt pluszbevételek megviselhetik a szektort, amely az innováció és a munkahelyteremtés rovására mehet nemcsak a közvetlenül érintett cégek esetén, hanem a hozzájuk kapcsolódó kkv-k körében is. Úgy tűnik a kormánynak majdnem egy évig tartott, amíg kénytelen volt szembenézni a ténnyel, hogy konfliktusmentes gazdaságpolitikát nem lehet folytatni. Ezen az axiómán az első repedést már az adóreformok mentén kialakuló bérfeszültség is jelezte, ott azonban még volt lehetőség, hogy a csökkenő fizetésekért a munkáltatókat tegyék – legalábbis kommunikációs szempontból – felelőssé.
A rokkantnyugdíjazás, egyáltalán a nyugdíjba vonulás szigorítása, az utazási kedvezmények csökkentése, vagy az egyetemi létszámcsökkentés azonban már olyan közvetlen hatással járó döntések, amelyek ódiumát minden bizonnyal már Orbánéknak viselni kell. Az eddigi intézkedésekből mindenesetre egyre markánsabban jelenik meg a jobboldal társadalompolitikája, az intézkedések a munkára rakodó terhek csökkentésével és az inaktívaknak biztosított ellátások lefaragásával érezhetően a jól kereső középosztályt támogatja, azt remélve, hogy az ennek nyomán fellendülő gazdaságban a munka világán jelenleg kívül lévők is megtalálják a helyüket. A tét mindenesetre óriási: az elmúlt közel 30 év osztogató/megszorító politikájának lezárására nyílhat lehetőség, ha a felszabaduló forrásokat a gazdasági fejlődés szolgálatába sikerül állítani a nehezen megspórolt javak felélése helyett. Azonban első ránézésre is rengeteg kérdés merül fel. Hol lehet még spórolni a tömegközlekedésen, ahol már a Bajnai-kormány is megszorításokat eszközölt? A munkanélküli segélyek megkurtítása milyen következményekkel jár majd az ország leginkább érintett területein? Mekkora árat kell fizetni a növekvő társadalmi konfliktusok terén a sikeres gazdaságpolitikáért? A Dzurinda-féle reformdöntések után Kelet-Szlovákiában éhséglázadások is kitörtek, vajon erre nekünk is fel kell készülünk, nem is beszélve arról, hogy ezáltal az etnikai konfliktusok is méginkább felerősödhetnek.
Politikai szempontból a népszerűségvesztés szinte előre kalkulálható, ám az ellenzék egyelőre gyenge és megosztott, választási megmérettetés pedig még nincs a közelben, a politikai felhatalmazás óriási, most van lehetőség a nehéz döntések végrehajtására. Ebben a helyzetben az ellenzék felelőssége is óriási, eddig a tervek hiányát, a felelős gazdaságpolitikát kérte számon elsősorban az LMP és az MSZP, most lehetőségük nyílik, hogy bebizonyítsák: valóban konstruktív ellenzékként tudnak viselkedni. Kommunikációs szempontból a kulcskérdés alighanem jelen esetben az őszinteség lehet. Amennyiben a vitát sikerül kiemelniük a megszorítás/nem megszorítás dichotómiából és érdemi vitákat folytatni az intézkedések lehetséges hatásairól. Komoly jelentősége van annak is, hogy az elvonások ne pusztán megszorítást jelentsenek majd, hanem szerkezeti átalakulással is járjanak együtt, hiszen az állami újraelosztás hatékonyságának növekedése nélkül ezek a problémák újra és újratermelik önmagukat.
Érdemes néhány szót az elnevezésről is ejteni, a múlt héten az alkotmányozás kapcsán épp itt a blogon írtuk, hogy sok szempontból a Kiegyezés utáni korszakhoz kísértetiesen hasonló politikai berendezkedés jön létre. Egy hete azt próbáltuk fejtegetni, hogy az alkotmányozás mentén létrejövő közjogi megosztottság megfeleltethető az egykori 67-esek és 48-asok ellentétének. A pártszerkezetről is azt állapítottuk meg, hogy akkor is egy hatalmasra duzzadt kormánypárt küzdött a permanens pénzügyi válsággal, a közjogi rendszert tagadó, változó összetételű, de kormányzati pozícióra esélytelen ellenzék mellett. Széll Kálmán az 1870-es évek kiemelkedő pénzügyminisztere volt, aki később miniszterelnök is lett. Neve nemcsak a gazdasági konszolidációval függött össze, hanem azzal a fajta országmenedzseléssel is, amelyek magyar parlamentarizmus többpártrendszerű hagyományában domináns szerepet töltöttek be. Úgy tűnik a Fidesz tudatosan vállalja ezt az örökséget, vagyis a Kiegyezés utáni korszak Szabadelvű Pártjának, illetve a két világháború közötti korszak Egységes Pártjának utódja kíván lenni, ezzel is törekedve a rendszerváltás után kialakult váltógazdálkodás helyett egy domináns pártra épülő politikai berendezkedés megteremtésére.
