A napokban a gyógyszerkassza átalakítása kapcsán igen érdekes és sokrétű politikai játszma bontakozik ki az egészségügyben. A szereplők: a kormány, az egészségügy szakmai szervezetei, a gyógyszergyártók és betegek. A tét idén egy közel 26 milliárdos összeg, amelyet meg kellene spórolni, és amely jövőre akár 120 milliárdra is nőne, legalábbis a nemzetgazdasági miniszter elképzelései szerint. (Sőt a legújabb információk szerint 150 milliárdról van szó, ráadásul Matolcsy szerint pusztán hatékonyabb felhasználással további 100 milliárdos spórolásra van lehetőség.) Az egész folyamat alaphangulatát a kormány „hard goverment”-ként meghatározható stílusa adja, amelynek lényege, hogy kész tények elé állítja vitapartnereit a hosszadalmas egyeztetési folyamat helyett a hatékonyságot helyezi a középpontba.

A Széll Kálmán Tervben megfogalmazott intézkedések nem nevezték meg pontosan, hogy az egészségügyön belül melyek azok konkrét részterületek, amelyet a kiadáscsökkentő, vagy éppen a bevételi oldalt érintő intézkedések érintenek. Az azonban lehetett sejteni, hogy a 2008-as népszavazáson elutasított co-payment rendszerek bevezetése, vagy a biztosítói oldalon a magántőke megjelenése szinte kizárható. Valószínűsíthető az is, hogy a népszerűségvesztéssel küszködő kormány nem kockáztatja meg, hogy az esetleges áremelkedést a betegekre terhelje. Maradt tehát a spórolás az intézményrendszerben, a gyógyszergyártók megadóztatása, illetve a gyógyszerkassza átalakításának a gyártókra terhelése. Az államadósság és a költségvetési hiány csökkentése mellett hitet tevő kormánynak ezenkívül nemigen maradt mozgástere, hogy a kívánt összegekhez hozzájusson anélkül, hogy ezt közvetlenül a szavazópolgárok pénztárcája érezné meg.  A megoldás azonban nem egyszerű. A magyarországi gyógyszercégek 2003 óta polgárjogi szerződés alapján, míg 2007-től a Gyógyszergazdaságossági Törvényben lefektetetteknek megfelelően már fizetik a maguk „válságadóját”. Ugyanakkor a szektor további megterhelésénél figyelembe kell venni, hogy közvetlenül 14 ezer, közvetve 45 ezer embernek adnak munkát és kutatás-fejlesztés szempontjából az egyik legkiemelkedőbb hazai iparágnak tekinthetők. Vagyis túlzott megterhelésük éppen a kormány munkahelyteremtő, illetve a Széchenyi Tervben lefektetett K+F-et ösztönző céljainak menne szembe.

Mindeközben az egészségügyi intézményrendszer joggal várja fel, hogy a megspórolt összegek, illetve a pluszbevételek visszakerüljenek hozzá, hiszen sok helyen valóban kritikus a helyzet. A Szócska vezette párbeszéd, illetve az intézmények gazdálkodásának megismerése mindenképpen pozitív jelnek tekinthető, azonban csak arra volt elég, hogy pontosan megismerjék e helyzet súlyosságát, illetve, hogy némi időt és türelmet kérjenek a szakmai testületektől. Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, hogy a helyzet valóban válságos: egy nemzetközi összehasonlítás szerint a magyar orvosok keresnek a legrosszabbul Európában, a bérhelyzet miatt az elvándorlás tömeges, jelenleg 1500 orvos és több ezer szakdolgozó hiányzik a rendszerből, miközben a rezidensek döntő többsége külföldön képzeli el a jövőjét.

Ebben a helyzetben fogalmazta meg a minap a MAGYOSZ (Magyar Gyógyszergyártók Országos Szövetsége) vezetője Bogsch Erik a szervezet javaslatait, melynek lényege, hogy az ártámogatásban részesülő készítmények forgalma után 5 %-nyi különadót még hajlandóak a válság miatt befizetni, de csak abban az esetben, ha a befolyt összeget az egészségügyben dolgozók bérfejlesztésére költik el. Az ötlettel két legyet ütöttek egy csapásra, hiszen egyrészt megvalósulás esetén nyilván ez arra ösztönözné az orvosokat, hogy minél több gyógyszert írjanak fel, hiszen annál több kerül vissza hozzájuk, másrészt – még ha blöff is – hirtelen, mint az egészségügyi dolgozók támogatói tűnnek fel, a kormánnyal szemben, amelyik nemhogy adna, hanem még további forrásokat tervez kivonni a rendszerből. Mindennek tetejébe ott vannak a betegek, akik egyben a választópolgárok is, az ő érdekük nyilván az hogy megfizethető áron kapjanak megfelelő minőségű medicinákat és akkor még nem is beszéltünk a gyógyszer-nagykereskedők, illetve a patikák érdekeiről az árképzés terén.

A Navracsics Tibor vezette Széll Kálmán bizottságnak nincs tehát könnyű dolga, ha az optimális eredményt kívánja elérni. Policy kutatások szempontjából hihetetlenül izgalmas, hogy mi lesz a kormány által képviselt sajátos erőpolitika kimenete egy sokszereplős, rendkívüli mértékben a kölcsönös függésre épülő rendszerben, amelyben az érzékeny egyensúlyok megbomlásának komoly következményei lehetnek. A politikai játszma tétje nemcsak az, hogy ki győz és melyik szereplő lesz kénytelen meghátrálni, hanem az egész magyar egészségügy jövője is.

Első rész: Szaúd-Arábia

Éppen egy hónapja írtam a kőolaj drágulásának okairól, ahol ígértem, hogy folytatni fogom a világ olajellátásának további boncolgatását. A cím egyik apropóját David Ledesma, az Oxford Energia Intézet kutatójának könyve szolgáltatja, ugyanis ebben a kötetben a szerző arra a végkövetkeztetésre jut, hogy Európa a következő évtizedekben nem számíthat szignifikáns földgáz import növekedésre a MENA országokból (melyet a Gastech 2011 konferencián elhangzott előadásában részletezett). Ezt a megállapítást alapul véve érdemes megvizsgálni, hogy vajon kőolaj import ügyében hogyan fogunk állni? Nézzük a világ legnagyobb kőolaj kitermelőjét és –exportálóját, Szaúd-Arábiát.

Először is tisztáznám, mit jelent az, hogy MENA, melyet sokszor fogok még használni a jövőben: angol betűszó, a Middle East North Africa szavakból, ami a közel-keleti és észak-afrikai országok összességét jelenti (hasonlóan a BRIC országokhoz, amiről kolléganőm írt előző bejegyzésében). Így már mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a világ olajellátásának központi régiójáról van szó.

A már hivatkozott bejegyzésemben arról írtam, hogy a jövő olajellátásának egyik kulcsa a kőolajexportáló országok exportkapacitásának kérdése, éppen ezért választottam Szaúd-Arábiát, ugyanis az említett régió egyik meghatározó hatalma, és a másik olajóriással, Oroszországgal szemben egy erőteljesen növekvő és fejlődő gazdasággal és társadalommal rendelkezik. Ezek a tulajdonságok pedig a jövőben nagyban fogják befolyásolni az ország energiafelhasználását is, ami számunkra, az ellátási lánc végén álló fogyasztóknak valójában esszenciális kérdés.

Egy ország energiafelhasználása – leegyszerűsítve – a populáció méretétől, az életszínvonaltól és a gazdaság energetikai hatékonyságától függ. Míg az utóbbi kettőt igen nehéz mérni, addig a populáció könnyedén számszerűsíthető: ez a sivatagi királyság esetében ötszöröződött 45 év alatt, az 1965-ös 5 millióról 2010-re 25 millióra duzzadt a népesség, mely 2025-re elérheti a 32milliót is (lásd 1. ábra). Ez a növekvő népesség egyre több energiát fog felhasználni, a számok pedig magukért beszélnek, az ezredforduló óta eltelt 10 évben a szaúdi belső olajfogyasztás 50%-al növekedett, 2,4 millió hordó/napra, melyből 1 millió hordót közvetlenül áramtermelésre használnak fel, olajtüzelésű hőerőművekben. Ám ez mind semmi: ha 2030-ig nem javítanak az ipar és a gazdaság energiahatékonyságán, akkor 20 év múlva ez a belső felhasználás 8 millió hordóra növekszik naponta, ami a mai kitermelés 75%-a.

Ám nem csak az ipar és a gazdaság felelős a növekvő belső olajfelhasználásért. A szaúdi népességrobbanást természetszerűen hatalmas ivóvízigény követte, amit korántsem jelent egyszerű feladatot a sivatagi éghajlatú országban. A megoldást a tengervíz sótalanító üzemek szolgáltatják, melyekből 27 működik az országban. A populáció 70%-át kizárólag ezekből az üzemekből előállított ivóvízzel látják el (melyek egyben áramot is termelnek), és – természetesen – olajtüzelésűek, mi több, az ország olajfelhasználásának 62%-áért ezek felelősek.

Ezekből a száraz statisztikai adatokból általános iskolai matekkal kiszámolható, hogy a szaúdi olajexport bizony meredeken csökkenni fog, ha nem hajtanak végre gyökeres reformokat. Képzeljük csak el, hogy a tengervíz sótalanító üzemeket naperőmű-parkok látják el villamos energiával, ahogyan a háztartások nagy részét is, ugyanis kevés ország dicsekedhet olyan napenergia potenciállal, mint Szaúd-Arábia. De akár említhetnénk a lényegesen hatékonyabb földgáz tüzelésű kombinált ciklusú hőerőműveket is, ugyanis földgázból is jól áll az öböl-menti ország, főleg, ha az olajkitermelés „melléktermékeként” feltörő földgázt nem elfáklyáznák, hanem begyűjtenék és felhasználnák. Hozzá kell tennem, hogy ebből a szempontból a szaúdiak nem is oly pazarlóak, szemben a „fáklyázó-nagyhatalommal”, Oroszországgal, ahol Magyarország éves földgázszükségletének többszörösét égetik el az atmoszférába évente (mi  pedig vért izzadunk Európában minden százaléknyi energiahatékonyságért). A felsorolást pedig folytathatnám szinte a végtelenségig, ám érdemes megállni egy szó(ra)nál: gazdaságosság. Mi éri meg a szaúdiaknak jobban?

Nos, a helyükben én is kőolajjal hajtanék mindent. A kútfejre eső kitermelési költségük $5-20 között változik egy hordó olajra vonatkozóan, mezőtől függően. Ezzel szemben számukra a megújuló energiák vagy a földgáz ennél még lényegesen drágábbak, ha olaj-ekvivalens adatokat szemlélünk (azaz például egy naperőmű farm által termelt áram mennyivel drágább, mintha azt olaj elégetéséből nyernénk). Szemléltetésül, 1 kW megtermelt áram a naperőműből cirka nyolcszor-tízszer drágább, mintha fillérekért kitermelt olajjal fűtött hőerőműben állítjuk azt elő (persze csak Szaúd-Arábiában). Felmerül a jogos kérdés: mi szorítaná a szaúdiakat takarékosságra?

A válasz egyszerű, ugyanaz, ami minket is: a kőolaj világpiaci ára. Ugyanis míg az olaj ára $20-40 körül mozgott, természetes, hogy megérte azt elégetni pazarló egységekben, nem volt akkora exportprofit rajta. Ám ma, mikor az olaj világpiaci ára éves átlagban közelíti a 100 dollárt, még a gazdag szaúdiaknak is el kell gondolkodniuk azon, hogy vajon megéri az egyre több pénzt hozó kőolajat pazarló erőművekben elégetni, vagy inkább fektessenek többet hatékonyabb technológiákba, vagy megújulókba, és tartsák fent az exportkapacitásukat.

Igen, bizonyára többen megakadnak azon, hogy „tartsák fenn”. Nos, a szaúdi kitermelés a mai 10-11 millió hordó/napról legfeljebb 12-14 millió hordóra növelhető a jövőben (ezek az optimista becslések), amely elsőre úgy tűnik, hogy képes lenne kiszolgálni a növekvő exportigényt, sőt, esetleg ráfejelni is arra. Ám tekintsünk vissza írásom elejére, ahol azt írtam, hogy 2030-ig 8 millió hordó/nap lesz a napi belső felhasználása Szaúd-Arábiának. Ha a realitás talaján akarok maradni, akkor azt mondom, hogy ennek legfeljebb a felét tudják megspórolni energiahatékonyság növeléssel és megújuló energiák installálásával. Ám még mindig marad 4 millió hordó, amit a közlekedés, teherszállítás és a petrolkémiai ipar szív majd fel. Ez nagyjából 1,5 millió hordós emelkedés a mai felhasználási szinthez képest, tehát ha osztunk-szorzunk, kijön, hogy Szaúd-Arábia nem fog szignifikánsan több kőolajat eladni az olajpiacra a jövőben, mint ma. Ez pedig az optimista forgatókönyv, ugyanis hatalmas, 4 millió hordóra rúgó hatékonyságnöveléssel számolok. Ha a szaúdiak nem kezdik meg már ma a modernizálást és az átállást, egy évtizeden belül meredeken elkezd majd az olajexportjuk zsugorodni.

Tehát a címben feltett kérdésre született egy részválasz: Szaúd-Arábiából nem lesz több olajunk, és bízzunk benne, hogy kevesebb sem (még legalább húsz évig). Ezzel felmerül a következő kérdés, hogy mi európaiak honnan vegyünk kőolajat a jövőben? Nos, erre a leegyszerűsített válasz „Churchilli”: „Nem ígérhetek mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!”. Vért, mert eddigi aszimmetrikus energiaimport-függőségünk Oroszországgal szemben csak növekedni fog ezzel; erőfeszítést és verítéket, mert mindent meg kell tennünk, hogy olajfüggőségünket csökkentsük; és végül, de nem utolsósorban könnyeket, ugyanis eddigi pazarló életmódunkon változtatnunk kell, ha a gyerekeinkre egy élhető civilizációt szeretnénk hagyományozni (direkt nem unokáinkat írtam, ugyanis annál közelebbi a probléma). A legfontosabb pedig, hogy az elitista északi félteke tanulja meg végre partnerként kezelni azokat az országokat, akiktől több szálon is függünk, és nem úgy tekinteni rájuk, mint perifériákra. Ugyanis ez a kolonizációs szemléletmód egyenesen vezet Huntington elméletéhez, melyből talán érdemesebb lenne a felismerést választani, semmint a civilizációk összecsapását. Ugyanis az elmúlt hónapok MENA országokban bekövetkezett változások azt indikálják, hogy ez a felismerés az általunk perifériáknak kezelt országokban történik a jelenben, csak éppen nem abban a formában, ahogyan mi szeretnénk, ugyanis közvetlenül veszélyeztetik például az energiabiztonságunkat. Itt pedig előveszem a címadás másik apropóját, az észak-afrikai országokat, melyektől az év eleje óta hangos a világsajtó, melyekkel a következő posztomban foglalkozom.

Paradigma szintű átalakulások szemtanúi lehetünk az utóbbi években. Meglehet, hogy nagyszülő korunkban a „nagy gazdasági válság” hatásairól fogunk mesélni unokáinknak. Egy biztos, 2050-re jelentős világgazdasági átalakulások várhatóak Brazília, Oroszország, India és Kína, azaz a BRIC országok javára. Mindez messzinek tűnhet, mégis épp napjainkban van kialakulófélben. Bár túlontúl rövid egy blogbejegyzés a téma teljes körű elemzéséhez, mégis fontos foglalkozni a BRIC csoport idei találkozójával, amit április 14-én Hainan tartományban rendeznek. (Dél-Afrika csatlakozásával ez lesz egyben az első kibővült BRICS találkozó. Az akronímához csatolt „S” a South Africa első betűjéből származik.) A találkozót a kínai elnök, Hu Csin-tao vezeti majd, és részt vesz a brazil elnöknő, Dilma Rouseff, Dmitry Medvegyev orosz elnök, az indiai miniszterelnök Manmohan Sing, valamint Jacob Zuma, dél afrikai elnök is. A megbeszélések során a vezetők várhatóan egyeztetnek nemzetközi kérdésekben, gazdasági, pénzügyi és fejlesztési ügyekben, valamint körvonalazzák jövőbeli együttműködésük irányait is.

De mi is az a BRIC? Magát a fogalmat tíz éve találta ki a Goldmann Sachs elemzője a legnagyobb és leggyorsabban növekvő feltörekvő országok már említett négy fős csoportjára. Ami közös bennük, az az alacsony munkabérekből származó és nagy népesség által lehetővé tett rendkívül gyors növekedés. A BRIC országok lakossága lefedi a Föld lakóinak 40%-át, az utóbbi tíz évben pedig a világ GDP növekedésének egyharmada a BRIC országoktól származott. Egységesen megfigyelhető, hogy a csoport tagjai jobban átvészelték a gazdasági válságot, mint a világ többi része. Növekedésük a továbbiakban is hasonlóan rohamosan fog nőni. Ráadásul hatalmukat gazdasági együttműködésükön túl egyre inkább politikai befolyássá igyekszenek kiterjeszteni. Többek között ennek a folyamatnak is köszönhető, hogy a találkozót előkészítendő, március 24-én lezajlott egy két napos előkészítő konferencia, a BRICS országok agytrösztjeinek szimpóziuma (BRICS Think Tanks Symposium). Mivel honlapunkon régóta ismertetjük a külföldi agytrösztök tevékenységeit, külön fontosnak tartjuk kiemelni ezt a rendezvényt. A csoport tagjai ugyanis szükségesnek tartották, hogy vezető agytrösztjeik előbb közösen megvitassák az elérendő célokat, ajánlásokat megfogalmazva a csúcs számára. Javaslataik mellett, egyben rendszeresítették együttműködésüket, így kialakulhat egy olyan közös tudásbázis, amely a csoportosulás közös, pénzügyi, gazdasági, politikai és tudományos előmenetelének további motorja lehet.

Megfogalmazott irányelveik nagyjából lefedik Kína négy fő prioritását is a jövő heti konferenciával kapcsolatban: 1. Konszenzusra jutni a globális kihívások kezelését illetően, hozzájárulni a globális problémák megoldásához. 2. A BRICS országok közötti koordináció és együttműködés elmélyítése nemzetközi ügyekben. Az érdekek egyeztetése nemzetközi szervezetekben, vagy pl. szorosabb együttműködés a nemzetközi monetáris rendszer reformjában, a klímaváltozás vagy a fenntartható fejlődés, valamint a globális kormányzás előmozdítása terén. 3. Mélyíteni és kiterjeszteni a BRICS tagállamok praktikus együttműködését 4. a BRICS országok bilaterális együttműködésének elmélyítése.

Az agytrösztök javaslataiból kiolvasható, hogy ez egyaránt jelenti majd kereskedelmi, energiaügyi, egészségügyi, illetve infrastrukturális együttműködési lehetőségek, valamint a Közel-Kelet és az észak-afrikai problémák lehetséges megoldási kérdéseinek tárgyalását, mint az afrikai országokkal való együttműködési lehetőségek bővítését. Ezért is gondolják sokan, hogy az amúgy nagyságrendekkel kisebb lakossággal, ám sok szempontból nyugatias gazdasággal és politikával rendelkező Dél-Afrikát stratégiai pozíciója miatt fogadták be a csoportba, mivel kaput jelent Afrikába, és az ott található nyersanyagokhoz, fejlesztési lehetőségekhez.

Hazánk számára számos aspektusból érdekes a BRIC országok fejlődési pályája. Magyarország mindig is hajlamos volt egy sajátos gazdasági külön út keresésére. A gazdasági válságot követően világszerte kiábrándulás tapasztalható a spekulatív tőkére épülő globális kapitalizmusból, amit a BRIC országok mindig is élesen bíráltak. Való igaz, hogy éles mentalitásbeli különbség van a BRIC tagok termelés centrikus, megtakarító felfogása, valamint a nyugat szintén termelékeny, azonban fogyasztásra épülő mentalitása között. Magyarország azonban sem nem takarékoskodó, sem nem termelékeny ország, így van mit tanulnia mindkét irányzattól. Miközben egyre gyakrabban hallhatjuk a spekulatív tőke szemben állítását a termelői munkával hazánkban, fontos egyvalamit szem előtt tartani. Nem lehet egy az egyben átvenni külföldi rendszereket. Minden hasonló kísérlet kudarcot vallott eddig, mert nem vette figyelembe az ország politikai, gazdasági, történelmi, kulturális adottságait. Meg kell találni tehát a két különböző mentalitásban a pozitív alkalmazható elemeket, és azokat fuzionálni, a hazai viszonyokra alkalmazva. A BRICS kiváló példa arra, hogy a tudatos, hosszú távú építkezés jobban megtérül, mint a hazánkban húsz éve zajló rövid távú politikai haszonlesés. Érdemes tehát figyelemmel kísérni fejlődésüket.

A Fidesz szimpatizánsainak egyharmadának május óta folyó csökkenését lehet megszokottnak nevezni, és lehet (mint a Republikon Intézet is teszi ) a Gyurcsány-kormányhoz hasonlítani, s így bizonyos értelemben kriminalizálni. Mindkettő, úgy gondolom, félrevisz. Egy népszerűségvesztésnek mindig akad konkrét oka, és egy népszerűségvesztésből mindig fakadnak tanulságok.

Az okok között szerintem nincs céltudatosság, vagyis nem az a gond, hogy a Fidesz elképzelései ne volnának kommunikálhatók, hanem a forradalmi hevület, melyet semmi sem indokol. Az eljárásmenet, melybe nincs beépítve az érdemi kompromisszumkeresés, már önmagában generálhat ellenszenvet. Az embereknek az sem tetszik, ha valaki a hatalmával nem csupán él, de visszaél. Ezt a hibát pedig úgy lehet a legjobban elkerülni, hogy ha hatalmunk van, azt sosem használjuk ki annyira, amennyire tehetnénk. Így lehet kommunikálni a nagyvonalúságot, s mellesleg hosszútávon ez adja a hatalmon lévő erkölcsi magabiztosságát.

Az eljárásmenetek lazán vételéből származnak a járulékos hibák is, ugyanis az eljárásmenetek nem értelmetlen aktatologatások. Például a médiatörvény előterjesztése kikerülte a hazai társadalmi vitát, és ez senkinek nem tett jót, legkevésbé a kormány népszerűségének. A társadalmi viták sokszor üresjáratú szócséplések, mégis mindig megvan az a pozitív melléktermékük, hogy a készülő szövegekben még idejekorán kiküszöbölhetik a durva hibákat. A kekeckedő szervezetek és egyének ezekre is felhívják a figyelmet, ilyenformán ingyen stilisztákat és jogtanácsosokat kap a kormány. (A médiatörvény esetében senki nem tudhatta, hogy észrevételeiket hol tehetik meg, míg pl. a 2008-as esetében ezek a lépcsők legalább megvoltak, noha ott sem véletlenül időzítették karácsonyra. A magunkfajta szakértőket még ez az eljárásmenet is felháborított.) A kész tények elé állított közvélemény, szakma, politikai ellenfél, és EU-s bürokrata éppen az eljárásmenetet érezheti sértőnek, s mutathatja meg, hogy amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten. A hibás eljárásmenetek nem csak elbizakodottságra utalnak, de hibák garmadáját hagyhatják az elképzelésekben, s ezáltal magas labdákat is dobnak a kormány kudarcában érdekelteknek.

Az eljárásmenet leegyszerűsítése nem csak ott okoz gondot, ahol valamit nagyon akar a kormány (ilyen a legtöbb egyéni indítványos beterjesztés), ahol tehát a gyorsaság, és a céltudatosság miatt szándékosan kerülik meg az egyeztetési lépéseket, hanem ott is, ahol elfogynak azok a szakemberek, akik tudják miképp kell a hivatali előterjesztéseket megtenni. Márpedig egy bürokráciaváltás esetén ilyen átmeneti visszaeséssel is számolni kell.

A tanulság az, hogy módosítani kéne azt a gondolatot, amit a Fidesz fogalmazott meg anno, hogy csak egyszer kell nyerniük, de akkor nagyon. A népszerűségvesztés igen is komoly veszély, és nagyon gyorsan bekövetkezhet, ezért a hatalmat nem egyszer kell megszerezni egy demokráciában, hanem tulajdonképpen minden nap. S erre a legjobb módszer a másik fél komolyan vétele, a vele való egyeztetés. Az embereknek azt kell látniuk, hogy a kormány tárgyal, s nem elég annyit, hogy törvényt alkot. Nem lehet jól kommunikálni azt az állapotot, ahol nincsenek tárgyalások, s nincs értelme tárgyalni ott, ahol az eljárásmenetek nem világosak.

Bármily furcsa és olykor színpadiasnak is tűnő, az eljárásmenetek civilizációs termékek, a többi bunkósbot, s ezen civilizáció fenntartásának letéteményesei nem a politikusok, hanem a közigazgatás bürokratái. A ő szaktudásuk mellőzése az, ami több lépcsőn keresztül végül is a Fidesz népszerűségvesztéséhez vezetett. Ezek az okok teljesen eltérőek Gyurcsány Ferenc kormányzásának problémáitól, s ennek megfelelően helyrehozataluk módja is különbözik.

Jól emlékszem arra, hogy gyermekkoromban, az 1980-as években igencsak igyekeznünk kellett szombaton a bevásárlással. Ha ugyanis valamit elfelejtettünk megvenni aznap délutánig, utána majd bajos volt beszerezni bármit is, lévén, hogy a boltok szépen bezártak. Nem úgy volt, mint manapság, hogy hipermarketek sora tart nyitva számos magyarországi városban nem csak szombaton, hanem vasárnap is: kár tagadni, ezzel az emberek életminősége a Kádár-rendszer utolsó éveihez képest e tekintetben jelentősen nőtt a bevásárlóközpontok 1990-es évek második felében kezdődött elszaporodásával, hiszen ugrásszerűen megnőtt a választék. Ezt mi, vásárlók talán nem is értékeljük kellőképpen. Pedig egy megyei jogú városban élő nyugodtan lehet feledékeny, vagy hétköznaponként időhiánnyal küszködő az ember: ha a hét első hat napján nem fordított figyelmet élelmiszere megvételére, sebaj, vasárnap is lehet pótolni a mulasztást.

Csakhogy a Fidesz szövetségese, a KDNP már jó ideje szorgalmazza, hogy a nagyobb kereskedelmi üzleteknek tiltsák meg a vasárnapi nyitvatartást, a kereszténydemokraták legújabb törvényjavaslata szerint legfeljebb évente hat alkalommal engedélyeznék nekik a vasárnapi működést. Ebben a bejegyzésben nem foglalkozok e komplex kérdés minden ága-bogával, ezt megtették már mások. Azzal viszont, hogy a politikusok napirendre tűzték a kérdést, már nem csak hétköznapi, vagy szakmai ügy a vasárnapi vásárlás, hanem politikai. Nem is akármilyen.

Gondoljunk arra, hogy a vasárnapi nyitva tartás számos, egymással merőben ellentétes érdek harcát hozza felszínre. A nagy bevásárlóláncok, hipermarketek forgalmuk és hasznuk csökkenésétől tartanak. A szakszervezetek ellenben a dolgozók túlhajszolásától és kiszolgáltatottságától félnek. A vásárlóknak pedig nem jön rosszul, ha vasárnap, kényelmesen, viszonylag olcsón végezhetik el a bevásárlásaikat, amely részben életformává is vált. Nos, a politikának ezen érdekek között kell igazságot tenni.

A KDNP láthatóan világnézeti alapon is szorgalmazza a vasárnapi nyitva tartás visszaszorítását. A Biblia mindjárt az elején elmondja, hogy Isten hat nap alatt teremtette meg a világot, de a hetedik napon megpihent. A KDNP-s törvényjavaslat hivatkozik ugyan a családi élet, a pihenés fontosságára, de árulkodó, hogy egyértelműen sérti a nagyobb kereskedelmi láncok érdekeit, mert nem csak hogy korlátozná a vasárnapi nyitvatartást, de riválisaiknak, a kisebb üzleteknek viszont korlátlanul megengedné azt.

Nem tudom, hogy készültek-e már számítások arról, hogy nagyjából hány embert érintene kedvezően a KDNP elképzelése, és ezzel szemben hányat hátrányosan. A törvényjavaslatban ilyen számítás nincs, pedig, ha az elképzelésből a jelenlegi formájában lesz törvény, akkor akár tovább csökkentheti a kormánypártok népszerűségét. Mert lehet, hogy sok alkalmazott megszabadul a vasárnapi munka terhétől, de a kereskedők szervezetei már most céloznak arra, hogy profitjuk csökkenésére - amelyet a válságadók már amúgy is megapasztottak – elbocsátásokkal fognak válaszolni. Aki pedig közülük munkanélküli lesz, nem biztos, hogy utólag már dicsérni fogja a fideszes többségi parlamentet a törvény elfogadásáért. A vásárlók, akik hosszú éveken át könnyen hozzászoktak ahhoz a kényelmhez, hogy bármikor bevásárolhatnak, zárt kapukra találnak vasárnaponként. Sokukban ez haragot válthat ki a törvény kitalálói ellen, legalábbis a Medián 2007-es felmérése még azt hozta ki, hogy a magyarok 58%-a ellenzi a vasárnapi nyitva tartás megtiltását.

Nem állítom, hogy önmagában a vasárnapi nyitva tartás tömegeket fordítana el a Fidesztől, vagy a kormánytól. Csakhogy a kormányzat enélkül is éppen elég erősen vitatható lépéseket tett már meg, vagy kezdeményezett, számára új politikai frontot nyitni, amely érzékelhetően és igen látványosan beleavatkozna a magyarok mindennapjaiba, szerfölött kockázatos.

Bár teljesíthetném a címben foglaltat, de jelen esetben csak arra vonatkozik, hogy többet nem írok a fukushimai nukleáris szerencsétlenségről addig, amíg megoldódik a baleseti helyzet, és láthatóak lesznek a hosszú távú következmények is.

Az elmúlt több mint három hétben ugyan sikerült elkerülni  egy masszívabb katasztrófát (lásd előző írásomat a témában), de a mentési munkálatok az erőműnél rendre kudarcba fulladnak, ha a cél a nukleáris kibocsátás végeleges megszüntetése (ugyan mi más lehetne?). Ugyanis a szakértők mintha egy 22-es csapdájában lennének: szinte minden – az említett cél felé vivő – lépésüket egy-egy, az előző lépésből származó probléma váltja fel. Most éppen a reaktorok maradványainak hűtésére felhasznált irdatlan mennyiségű vízzel akadt gond, mert az nagy mértékben radioaktívvá vált, és emellett egyszerűen már „nem fér el” a műveleti területen.  Utat is talált magának az erősen felaktiválódott víz, mégpedig az óceán felé, folyamatosan szennyezve a környező élővilágot (ma – április 4-én – éppen 11500 tonna erősen radioaktív vizet szeretnének a hatóságok az óceánba ereszteni). Mindezt egy mindössze 20 centiméteres repedésen át, mellyel a japán szakemberek nem tudtak semmit sem kezdeni az elmúlt napokban. Azért ironikus, hogy az egyik high tech nagyhatalmat egy 20 centis repedéssel tétlenségre kárhoztat Egyben mégsem az: ugyanis a rendkívül magas radioaktivitás miatt szinte lehetetlen megközelíteni a repedést, így – pestiesen – nem lehet odatolatni egy betonkeverővel, és betömni a rést, lényegesen szofisztikáltabb megoldásokkal próbálkoznak, egyelőre kevesebb, mint több sikerrel. Ezzel megint a felszínre kerül a nukleáris technológia leggyengébb pontja, a kényessége. Egy széntüzelésű hőerőműnél a víz/gőz rendszeren keletkező 20 centis repedés problematikáját cirka fél óra alatt megoldaná egy szakmunkás, nem mintha a fukushimai erőműét fizikailag nem lehetne ugyanennyire gyorsan befoltozni. Csak éppen az említett okok miatt megközelíthetetlen, így a jelenlegi helyzet az átlagembernek is kézzelfoghatóvá teszi a nukleáris technológia kényességét és veszélyességét: egy ennyire bagatell probléma kiterjedt környezeti szennyezést okozhat, miközben a szakemberek nagyjából tehetetlenül szemlélik azt. Még a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség vezetője is megvilágosodott, még ha kicsit megkésve is.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy ha a paksi atomerőműnél keletkezne egy hasonló repedés, és kiszabadulna a primerköri víz (vagy a szekunder köri, ami valamiért felaktiválódott), egyenesen a Dunába. Milyen környezeti, gazdasági és társadalmi károkat okozna nálunk, és a Fekete-tengerig több országban? Bár nyilvánvaló, hogy egy ilyen szintű esemény valószínűsége a zéróhoz konvergál, de mégsem nulla, ahogyan Fukushima esetében sem volt az, és be is következett. Természetesen fals logika lenne ebből arra következtetni, hogy ezért Pakson is törvényszerűen be fog következni, de arra mégis jó, hogy szemléltesse, mennyire kényes és nagy odafigyelést igénylő technológia a nukleáris áramtermelés.

Egy másik érdekesség, hogy a jelenlegi helyzet hasonlítható a tavalyi Mexikói-öbölben bekövetkezett Deepwater Horizon fúrótorony katasztrófájához is. Bár elsőre sok a párhuzam, ha jobban megnézzük, sajnos a jelenlegi helyzet legalább egy ok miatt rosszabb: nem tudjuk, hol és mikor fog végződni. Míg a Macondo-1-es kútnál történt robbanás majd olajömlés esetében tudni lehetett, hogy legkésőbb akkor megszüntethető a szennyezés kibocsátása, mikor leérnek a mentesítő fúrások. Az addigi próbálkozások (kútfej lezárása, stb.) mind csak hasonló vészhelyzeti intézkedések voltak, mint jelen helyzetben a víz bepumpálása a reaktorépületbe, vagy az áramellátás helyreállítása. Viszont a fukushimai erőműnél jelenleg semmilyen „mentesítő fúrást” nem láthatunk, nincsen meg a remények ez a nem is oly apró morzsája sem. Most csak abban bízhatunk, hogy nem rosszabbodik tovább a helyzet, és már a japán hatóságok sem túlzottan optimisták, ugyanis szerintük is több hónapig (!) folytatódhat még a radioaktív kibocsátás a reaktorokból.

Tehát rövid távú terveket látni, de közép- és hosszú távúakat sehol. Ugyanis jelen helyzetben egyelőre tervezhetetlen a folyamat iránya és időintervalluma. Valószínűleg egy ideiglenes szarkofág lesz a megoldás (az erőművet már hivatalosan is „leírták”), majd a radioaktív törmelék hosszú éveken át való kipakolása (vö. Three Miles Island és az utómunkálatai), amennyiben nem rosszabbodik a helyzet. Amennyiben mégis, abban az esetben egy csernobilihez hasonló (csak éppen többször nagyobb) végleges betonszarkofág lesz a megoldás.

A japán szakemberek jelenleg éppen egy fóliasátrat terveznek az erőmű fölé/köré vonni, hogy csökkentsék a következő hetekben-hónapokban a kibocsátás általi környezetterhelést (a nyilatkozatot a japán miniszterelnök kabinetfőnöke adta, mely azóta eltűnt a hírcsatornákról, lehetséges, hogy ezzel visszavonták azt..). Ez az elkeseredett intézkedés azt hiszem megfelelően indikálja a helyzet súlyosságát, és a tehetetlenség mértékét.

Az pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy nem túloztam sajnos, mikor a jelenlegi katasztrófát Japán Csernobiljaként aposztrofáltam:

• erősen sugárzó anyagok kerültek ki a környezetbe, a tengervíz közepesen szennyezetté vált a környéken, a 20 km-es evakuációs zóna pontos sugárszennyezettségének mérését csak mostanában kezdik meg (ugyanis a gyors felezési idejű jódizotópok miatt csak fals eredményeket lehetett volna kapni a gamma-spektrométeres vizsgálatokkal, ezzel elrejtve a hosszabb felezési idejű, maradandóbb izotópokat). Tehát könnyen kiderülhet, hogy a zóna lényegesen nagyobb kihullást kapott, mint eddig feltételeztük.
• a 20 km-es zóna még sokáig nem lesz visszaköltözhető (sőt, nem kizárt a zóna 30 km-re bővítése sem)
• az összes erőművet leírták
• vélhetően minimum ideiglenes szarkofágokat kell készíteni
• a szerencsétlenségnek legalább olyan mértékű társadalmi és pszichológiai hatása van már most Japánban, mint anno a varsói blokkban

Valószínűleg még oldalakon át folytathatnám az összehasonlítást. De nem én vagyok pesszimista, van aki szerint Fukushima nagyobb kárt okozott már eddig az atomiparnak, mint Csernobil…

Így a téma „végére érve” pedig szeretném, ha a következő, valóban záró bejegyzés minél előbb megszülethetne, ugyanis azt jelentené, hogy sikerült megnyugtató módon lezárni ezt a jelenleg „never ending story”-t…ehhez pedig jó szerencsét és kitartást kívánok a japán és nemzetközi szakembereknek és a likvidátoroknak is.

A Nyilvánosság Klub szeretné (szerette volna?) látni és ellenőrizni az alkotmányozás kérdőíveinek feldolgozását.

Kommentáljuk a hírt. A Nyilvánosság Klub gyanúja jogos? – Egyfelől nem szép dolog a bizalmatlanság, másfelől tudnivaló, hogy a közvélemény-kutató intézetektől, amikor bárki megrendel egy kutatást, kérhet garanciákat, hogy lássa miként is ellenőrzik a lekérdezést/adatbevitelt/feldolgozást. Itt a megrendelő – ha már az alkotmányozás folyamata a népé – maga a nép. Ugyanakkor túl elvont kategória ez ahhoz, hogy a nép odaküldjön valakit, hogy ellenőrizze az adatbevitelt. Küldhetné a Nyilvánosság Klubot akár, de bárki mást is. A kormány nem engedhette, hogy az önjelölt kierőszakolja magának a nép küldötte titulust, a Nyilvánosság Klub pedig ráérzett politikailag arra, hogy nem lett átgondolva az ellenőrzés kérdése.

Hogy feldolgozzák-e rendesen a beérkező anyagokat vagy sem, az marad így bizalmi kérdés, még az sincs kizárva, hogy a feldolgozás teljes és korrekt, ám ez esetben is van egy gond, amit nem tudunk kiküszöbölni. Szociológiai értelemben a beérkezett levéldömping igen csak félrevezető lehet.

Tegyük fel, hogy van 10 emberünk, aki 100 fő lakosú országból visszaküldi a kérdőívet, s tegyük fel azt is, hogy mind a 100-nak volna véleménye. Ám vannak köztük szkeptikusok, akik azt gondolják úgysem kíváncsiak a véleményükre, ha kitöltik akkor sem. Ők vannak 30-an. Van egy másik 30, aki úgy véli, hogy a kérdések nem a lényegről szólnak, nincs mit válaszolni rá, s vannak még 30-an, akik azt a pártot követik, amelyik azt mondja, hogy ne töltsd ki. Mi is lesz a 10 kitöltőnek a jellemzője? – Kötelességtudó, kérdőívet elkészítőket szerető, optimista stb. Igazából nem tudjuk mik a jellemzőik, de egyvalamit biztosan mondhatunk, nem reprezentálják a magyar lakosságot. 10 speciális, különleges, egyáltalán nem átlagos emberről van szó, s ha véletlen vettünk volna egy tíz fős mintát, akkor lehet közülük csak 1 kerülhetett volna a megkérdezettek közé.

Mindenki ismeri a betelefonálós, és a televíziókban szalagcímekre „beesemezős” lehetőséget. A mögöttük lévő emberekről csak sejtjük, hogy speciális karakterek. Mégis, ezektől a speciális karakterű, a magyar lakosság akaratát egyáltalán nem leképező emberektől szoktak jönni jó ötletek. A nyitott kérdések a nem reprezentatív mintákban is nagyon hasznosak, mert új témák vetődhetnek fel, amikre senki sem gondolt. Az Nyilvánosság Klub szerint 900 ezer visszaküldött kérdőív 13. nyitott kérdése fel sem dolgozható ilyen rövid idő alatt.

S néhány szó a tartalomról. A kérdőívre hivatkozva fogja a kormány elvetni a gyerekek után járó szavazat ötletét, s vezetné be a valóban életfogytig tartó börtönbüntetést. Azt hiszem ez éppen két olyan példa, amelyek közül az egyik valóban a népre, a másik viszont nem a népre tartozik. Azt már elmondtuk, hogy a visszaküldött kérdőívek miért nem a nép, tehát a gyerek után járó szavazat elvetése lehet akár egy romaellenes szubkultúra jellemzője is. Lássuk végül az életfogytig börtönbüntetés kérdését, ami kicsit hasonlít a halálbüntetés témájára, és tudjuk, hogy a halálbüntetés visszaállítását is megszavaznák az emberek.

Nem szeretem azokat az érveket, ahol azt mondják, hogy a kérdést bízzuk szakemberre, hagyjuk dolgozni a szakembert, mert mi úgysem értünk hozzá. Itt mégis ezt kell mondjam, illetve egy kis egérutat még látok. Ha valaki veszi a fáradságot, és alaposan elmélyül a témában, s kiáll vitatkozni olyanokkal, akik szintén okosak, és ezek után kialakul valami, úgy nem vonnám kétségbe bárki beleszólási lehetőségét. De csak úgy odavetni egy igent? Minden felelősség nélkül? – Szerintem az ilyen nagyon magabiztos menjen börtönőrnek az életfogytiglanra ítélt bűnözők közé. De lelőni a bűnözőt nem ér, anélkül tessék rendet tartani!