Tegnap Pelle János A szinglik országa lettünk? című írásában a következő idézeten akadt meg a szemem: „Meg merem kockáztatni az állítást: arról, hogy napjainkban a megkötött házasságok száma folyamatosan csökken, és a labilis együttélési formák száma növekszik, nem annyira a férfiak, hanem inkább az önálló életstratégiát választó nők tehetnek. Nagymértékben rajtuk, s persze a korszerű fogamzásgátló eszközök használatán múlik az is, hogy a nők első gyereküket gyakran 30 év fölött szülik meg, és egyre kevesebb gyermeket vállalnak. Így Magyarországon, számos más európai országhoz hasonlóan, a népességszám csökken. Ugyanakkor a „szinglik”, az egyedülállók száma folyamatosan növekszik, s nincs messze az idő, amikor a közvélemény szemében teljesen elfogadott lesz, hogy egy nő karrierjét és egyéb vágyait részesíti előnyben egy vagy több gyermek felnevelése helyett.”

Több ponton is vitatkoznék ezzel a mondattal. Az írás ugyanis egyfelől stigmatizálja a szingliséget, másfelől az „önálló életstratégiát választó nőket” teszi felelőssé a házasságok számának visszaeséséért, valamint a demográfiai csökkenésért. Mindezt úgy, hogy ráadásul a nők többsége Magyarországon még csak nem is az említett individualista, önmegvalósító életmódot követi. Hazánkban még mindig sokkal inkább a hagyományos nemi szerepek vannak érvényben, mint tőlünk nyugatabbra. Mi több, a szerző úgy teszi felelőssé a nőket a világszerte tapasztalt társadalmi választásokért, hogy gyakorlatilag alig vannak nők a hazai törvényhozásban. Férfi többség formálja világunkat olyanra, amilyen. Férfiak döntenek a családpolitikáról, az oktatásról, egészségügyről, foglalkoztatásról és egy sor olyan kérdésről, amelyek befolyásolják mind a házasság, mind a gyermekvállalás tényét.

Nem mernék pálcát törni senki feje felett. Ahogy korábbi írásomban is írtam, a választás jogát kell megteremteni férfiak és nők számára egyaránt e kérdésekben. A cikk ezzel szemben azt sugallja, hogy valaki, mégpedig a szingli nők, hibásak. A szerző klasszikusan arra apellál, hogy a nők önzők, amikor előtérbe helyezik szakmájukat és „vágyaikat” a gyermeknevelés helyett. Ugyanakkor elfelejti, hogy egy kapcsolathoz két ember kell. Az egyedülálló életmód nem szégyen, ahogy a házasság sem érdem, hanem két ember közös, egymásért és adott esetben jövendőbeli gyermekeikért vállalt felelős döntése. Így a házasságért vállalt áldozat sem lehet egyoldalú. Kézenfekvő válasz a női emancipációt, a fogamzásgátlás elterjedését hibáztatni a változó szokásokért, de nem lehet elmenni bizonyos társadalmi jelenségek mellett, amelyek jóval nagyobb szerepet játszanak-e kérdésben, mint a szerző által felhozott érvek. Gondoljunk csak bele, nyelveket beszélő diplomások hada munkanélküli vagy kénytelen szakmáján kívül elhelyezkedni. Külső segítség nélkül, kezdő fizetésből nem lehet lakást venni. Így nem lehet felelősen családot alapítani.

Rá kell jönni, hogy nem feltétlenül baj a csökkenő házasságok száma. Ez nem jelenti azt, hogy ne akarnák összekötni emberek az életüket, vagy ne akarnának gyereket. Pusztán annak jele, hogy mindezt nem a hagyományos, megszokott módon szeretnék. Az őskorban sem létezett a házasság intézménye, mégsem halt ki az emberiség. Nem egy papír biztosítja az együtt maradást, hanem az emberi kapcsolatok minősége. Mint írja, „alapjában véve az iskolai oktatásba és nevelésbe kellene beépíteni egy olyan, alaposan kidolgozott mentálhigiénés programot, mely meggyőzi a fiatalokat, elsősorban a lányokat arról, hogy a házasság még mindig a legkonstruktívabb keret, melyben az emberi élet kiteljesedhet, és áldozatokat is érdemes is vállalni érte”. Ha valamit tanítani, fejleszteni kéne az iskolákban, az az egymásra figyelés, empátia, kommunikációs készségek, és a konfliktuskezelés. Egyszóval a társas együttlét alapjai, ami nem csak párkapcsolatok, hanem a hétköznapi interakciók kiindulópontjai is.

Le kell számolni azzal a berögződött eszmével is, hogy a demográfiai csökkenés visszafordítható. Nem az. Csupán mérsékelhető, illetve a hatásai ellensúlyozhatók. Felesleges küzdeni egy természetes folyamat ellen. Ugyanakkor tévhit, hogy a „karrierista” nők nem akarnának gyereket. Meg kell teremteni a gyermekvállalás infrastruktúráját és feltételeit, ahogy a skandináv országokban, és megugranak a születésszámok. Továbbá ösztönözni kell az öngondoskodást, a nyugdíjkorhatár kitolását, és az egészséges életmódot. Egy öregedő társadalom ugyanis nem feltétlenül kell, hogy nyugdíjas társadalom legyen. Egy idősödő, ámde aktívabb munkaerő mellett nem azért kellene ösztönözni a gyermekvállalást, hogy legyen, aki finanszírozza a nyugdíjrendszert, vagy eltartsa idősödő szüleit.

Végső soron egyáltalán nem volna baj, ha a társadalom szemében végre elfogadottá válna, ha egy nő az önmegvalósítás útjára lép. Hihetetlen társadalmi nyomás nehezedik nőkre és férfiakra egyaránt, hogy megfeleljenek a mára már érvényét vesztett elvárásoknak. Nem lehet visszafelé haladni az időben. Az egyedülálló személyeket lassan úgy stigmatizálják, mint a melegeket. Egyre többen betegségnek, társadalmi fertőnek, sajnálatos, lenézendő dolognak tartják az egyedüllétet. Holott egyáltalán nem az egyedüllét vagy együttélés a fontos, hanem a boldog élet. Egy boldogtalan házasság netán többet érne, mint két „szingli” harmonikus kapcsolata? Egyáltalán ki hivatott mások élete felett ítélkezni? És mi a helyzet azokkal a házaspárokkal, akik nem szeretnének gyermeket? Vagy azokkal a párokkal, akik ugyan nem házasok, de együtt nevelnek gyermeket? Ők is „hibásak”, akárcsak a szingli nők? De hiszen a társadalom elvárásainak felét már teljesítették!...

Mostanában a gond a tiszteletlenséggel van. Jeskó József korábbi blogbejegyzésében aggódott is amiatt, hogy ez hová vezethet, én meg a szabályozás lehetetlenségét fogom feszegetni. Az új média tiszteletlensége kétségtelen. Honlapok, de főként blogok az irónia tárgyává tesznek bármilyen kezdeményezést, mely egységet, békét és rendet szeretne. Jól látszott ez már a nemzeti együttműködés nyilatkozata esetében. Ami kötelező, az rögtön a féktelenül tomboló őrjöngés, vagy épp a maró irónia tárgyává válik.

Némi aggodalom e szabad és tiszteletlenül tomboló nyilvánosság részéről csak akkor volt megfigyelhető, amikor a kormány előterjesztette a Médiaalkotmányt. Ez ugyan az újságírók tényfeltárásának sohasem látott szabadságot ígért, de a blogolókat már korlátozni szerette volna, pl. a regisztrációkényszerrel. A Médiatörvény és az új Médiatanács is rendet ígér, tiszteletet már valószínűleg az új közegben nem tud teremteni egyik sem. A kiegyensúlyozási kényszer is rendkívül megijesztette a szabad publicisztika műveléséhez szokott újságírókat. Akkor csak annyit tudtak kitalálni, úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna, írnak tovább, ahogy eddig is, aztán majd meglátják mi lesz. Hát az lett, hogy minden maradt a régiben, sőt még szabadosabb lett. Eu-s nyomásra a kiegyensúlyozottság nem feltétel, a regisztrációs kényszer pedig nem terjedt tovább a kereskedelmi céllal működtetett honlapoknál, s valóban – ahogy ezt a jogalkalmazók mindig is állították -, maga a regisztráció nem is jelent semmit.

Ha az online médiát figyeltük ott is láthattuk, hogy a médiatörvény körüli nemzetközi botrány ismertetésében semmiféle önkorlátozást nem léptettek életbe, igazolva egyébként azt, hogy valóban nincs cenzúra, és nincs önzencúra sem. Épp ellenkezőleg.

Azok az újságírók, akik a rendszerváltás óta azon dolgoztak, hogy a liberális túlsúlyt kiegyenlítsék, most nem értik, hogy a leszerepelt baloldal, a megerősödő konzervatív média, valamint a Fidesz elsöprő győzelme ellenére, miért nem változik a nyilvánosságban semmi, sőt, mintha a tiszteletlenség csak tovább növekedne. Nem tűnt ez fel Gyurcsány esetében, mert őt nem tekintették legitimnek, de hogy Orbán Viktorral szemben is hasonló legyen a nyilvánosság, ez számukra nem érthető. Pontosabban nem is hasonló, mert Orbánnal szemben nem a nyers erő, hanem a gyilkos irónia, nem a szókimondó egyszerűség, hanem az önmagát szórakoztató stílusjátékok dominálnak. (Ámbár ki tudja, akad Orbánnal szembeni megvadult blogger is.)

Az új média megrendszabályozhatatlan voltának oka legfőképp az, hogy vele szemben a  tekintély, a parancs, és a tiltás nem működik. (Ld. pozitív példaként Török Gábor blogját, ahol az őt élesen kritizálókat a politológus direkt felrakja a lap oldalára.) Van azonban egy másik ok is, amire néhány közösségi médiával próbálkozó politikus a példa. Úgy, ahogy Deutsch Tamás szlenghasználata során tette, csak olaj a tiszteletlen stílusra. Deutschnak igaza van abban, hogy odalent a stílus ketrecharcos, de ahogy mondani szokták, aki korpa közé keveredik…

S végezetül a tömegkultúrát sem kikerülni nem tudja a politikus, sem pedig meglovagolni. Az egyik képviselő a napokban a „Helló kislány ó szia helló, álljunk össze mint két kicsi legó” szövegű Fluor Tomi számból vette át a két kicsi legó részletet. Azt mondta, hogy lám az MSZP és az LMP úgy összenőtt, mint két kicsi legó. Az origo ismertette a felszólalást, de láthatóan Fluor Tomi kiemelése még inkább érdekelte. Ez se túl lényegre törő kiemelés, de miért is ne idézze, ha a politikus valóban tiniszámokat használ beszéde során.

Mindhárom esetben a média tiszteletlensége csak reakció. Reakció az ünnepélyesség kötelező tételére, a politikus szleng- vagy a tömegkultúra-szóhasználatára. A virtuális térben ott van az, ami régen csak a konyhában beszélgető barátok közt volt meg. Ezzel a hanggal kénytelen kicsit együttmozogni a tömegkommunikáció egésze. Megoldás volna, ha mindent betiltanának, akkor volna-lehetne tekintélye a köztársasági elnöknek, az Alkotmánynak, a miniszterelnöknek. Így is legitimek, csak tekintély nélkül azok.

Az Országgyűlés Fidesz-KNDP-s többsége 2011. április 18-án elfogadta ugyan az új alkotmányt, pontosabban Magyarország Alaptörvényét, az ünnepélyességnek, az emelkedettségnek mégis alig volt valami nyoma. Nagy taps persze volt, Kövér László házelnök is meleg szavakkal méltatta az Alaptörvényt. Nem voltak viszont a szavazás után bevonuló fanfárok, történelmi zászlók. Hírlik, hogy majd jövő hétfőn megadják a módját, amikor Schmitt Pál köztársasági elnök ünnepélyes keretek között aláírja az Alaptörvényt. Csakhogy Schmitt Pál viseli megválasztói (Fidesz) sorsát, népszerűsége megy lefele, amihez persze az is vastagon hozzájárult, hogy a helyesírási hibák körüli botrányok, az államfői hivatalban rokonok alkalmazása miatt egyes ellenzéki honlapok és bloggerek köznevetségének és gúnyolódásainak céltáblájává vált az a köztársasági elnök, akinek a nemzet egységét kéne megjelenítenie.

Ennek a napnak történelmi jelentősége persze vitathatatlan, mégsem hozott az ország közvéleményét átjáró általános örömöt, pláne nem eufóriát. Sokat és sokszor bírálták amiatt az 1989-90-es közjogi rendszert, illetve rendszerváltozást, hogy nem hozott katartikus élményt. Hát, nem hozott a 2010-11-es rendszerváltás sem. A mostani események nem emlékeztetnek az 1989-es prágai bársonyos forradalom élményére, vagy éppen a berlini fal ugyanabban az évben történő leomlására. Mindkét történelmi fordulóponton százezrek voltak az utcán, és küzdöttek általuk szépnek tartott célokért; mindenekelőtt a nagyobb szabadságért. A berlini fal leomlásakor ismeretlen emberek ölelték meg egymást, voltak, akik sírtak örömükben. Ezzel szemben nálunk a  lakosság nagy része „elszenvedte” az EKA, majd az NKA tárgyalások eredményeit. Tüntetések csak egyszer-kétszer voltak, nem úgy, mint az NDK-ban 1989 szeptemberében-októberében, vagy Csehszlovákiában pár hónap múlva. Mindkét országban tömegmozgalmak kényszerítették ki közvetlenül a kommunista párt-és állami vezetőségek lemondását (közvetve persze a világpolitikai változások). Ilyen nagy tüntetéshullám, amelyben az emberek százezreinek kollektív sikerélménye lett volna, hogy közösen elértek valamit, nem volt Magyarországon. Új alkotmányunk már van, de eddig még nem tódultak a Fidesz hívei százezrei sem az utcára, hogy örüljenek ennek a valóban fontos dokumentumnak. Inkább az Alaptörvény ellenfelei hallatták eddig a hangjukat az utcákon, a Medián szerint a közvélemény nagyobb része egyelőre  nem igazán látja az új Alaptörvény szükségességét

Új alkotmánya van tehát Magyarországnak, de a megosztottság a régi. Mi, a Méltányosság Politikaelemző Központban már többször elemztük a közjogi frontvonalak kialakulását, amelyeket az alkotmányozás kiélezett. Jeskó József kollégám rámutatott, hogy feléledtek a dualizmus korszakából – már akinek – ismerős közjogi viták, nevezetesen, hogy a kormánypártok a dualista rendszer melett álltak ki, az ellenzéki pártok pedig elutasították a rendszert. Én korábban is írtam arról, hogy a Fidesz az új Alaptörvénnyel beteljesíti az új politikai rendszer nmegalkotása iránti igényét. Antal Attila elemzőtársam éppen pár napja írt arról, hogy két egymással versengő alkotmányos kultúrát formálnak a szemben álló felek. Ehhez hozzáteszem : A mostani ellenzék, illetve a Fidesz politikáját elutasító értelmiségiek (pl. Babarczy Eszter, Lengyel László) nem is csinálnak  abból titkot, hogy amint erre lehetőség lesz, le kell számolni a Fidesz által az Alaptörvényben és más kétharmados törvényekben megalkotott közjogi rendszerével. Már most mondogatják, hogy vagy népszavazással kell megsemmisíteni az új Alaptörvényt, illetve  annak egyes rendelkezéseit,  vagy pedig egy alkotmányozó kétharmados választási győzelemmel kell megverni a Fideszt a következő választásokon. A Fidesz által most megszavazott Alaptörvénnyel szembeni frontok és lövészárkok kiépítésére kedvezőek a feltételek. A vagy-vagy képlet imígyen szól: aki az Alaptörvény rendszere mellett van, az a Fideszt támogatja, aki azt elutasítja, az a demokrácia mellett van. Ennek a helyzet kialakulásáért persze mindegyik fél közrehatott, hiszen az egyik párt reakciója és ellenreakciója egyáltalán nem volt független a másiktól. Mégis, a legnagyobb felelősség a Fideszt terheli a kialakult helyzetért, mert neki volt meg az alkotmányozó többsége, tehát tőle függött az, mennyire veszi figyelembe a más gondolkodásúak véleményét a különösen érzékeny kérdésekben (pl. Nemzeti Hitvallás szövege, Alkotmámybíróság hatásköre). Márpedig a Fidesz komolyan nem is mérlegelte ellenfelei szempontjait és érzékenységét, és felvette az „úgyis az történik, amit mi akarunk” viszonyulást. Ezek után nem is logikátlan, hogy az ellenzék sündisznóállásba vonul, és a Fidesz által alkotott konstrukció egészét elutasítja.

Ez a helyzet persze nem most történik először nálunk, a magyar politikai kultúrában – ellentétben a németével – nemhogy a megegyezésre való törekvés gyenge, hanem egymás érveinek helyes interpretálása, azaz figyelmes meghallgatása sem éppen az erősségünk. A dualizmusban és a Hothy-rendszerben a kormánypártok a rendszert mindenképpen fenntartani akarva igyekeztek uralmukat megőrizni, és az ellenzéket kormányra nem engedni. Az 1948-49-es rendszerváltozás után a rendszer ellenfelei örültek, ha puszta életüket megkímélték a hatalom erőszakszervezetei. Az 1989-90-es rendszerváltás utáni politikai klíma – itt nem részletezhető okok miatt  – újraélesztette ezeket a tradíciókat, amelyek következtében a politikai erők csak igen kevés kérdésekben jutottak megegyezésre, s akkor is csak összeszorított foggal. Most, hogy a Fidesz  azt gondolta, hogy a vele szembenállókkal úgyis lehetetlen az alkotmányozásról kiegyezni, cselekedett és alkotmányozott, gondoljanak az ellenzők erről bármit is.

Folytatódhat a közjogi harc, újult és még nagyobb erőkkel, régi és új szereplőkkel.

Rengeteget írtunk már itt a blogon is az internet – azon belül is a webkettő – politikai hatásairól. Ezek a bejegyzések jórészt a pozitív hatásokra hívták fel a figyelmet: milyen szerepet tölthetnek be a közösségi portálok egy-egy választási kampányban, a közvélemény formálásában, hogyan kínálnak felületet a civilmozgalmak, tüntetések megszervezéséhez,  egyáltalán hogyan hat az online agora a közbeszédre. A pozitívumok mellett azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ennek a kommunikációs csatornának nemcsak haszna, hanem számos rendkívül káros hatása is van.

A problémák gyökere alighanem itt is a magyar közélet mély megosztottságából fakad. A korábban a jobb-baloldali tengely, újabban egyre inkább a közjogi kérdés mentén megosztott táborok között már rég elveszett, vagy tán nem is volt soha közös nevező. Az ellenfél helyett a szemben lévő táborban ellenségek vannak, akik zsigerileg gonoszak és a nemzet vesztére törnek, amelyet csak a mi oldalunk képvisel és képes megmenteni. Ez a küzdelem a rendszerváltás óta tulajdonképpen folyamatosan, bár változó intenzitással zajlik, igazán durvává azonban az őszödi beszéd utáni időszakban vált. Jelenleg – mint arra sokan felhívták a figyelmet – jó esély van arra, hogy ezek a pártpolitikai küzdelmek alkotmányos szintre emelkedjenek, tekintve, hogy egyik oldal nem fogadja el, éppen ezért nem érzi önmagára érvényesnek a másik által lefektetett alaptörvényt.

Ebbe a közegbe érkezett meg és terjedt el tömegesen az elmúlt évtized elejétől az internet. Blogokon, fórumokon, újabban a twitteren, Facebookon az ellentáborok lelkes hívei nagyon hamar megtalálták egymást. A szlengben nagyon gyorsan meg is honosodott a „trollkodás” kifejezés, amikor az egymással vitázó felek nem is törekszenek arra, hogy érvekkel igyekezzenek meggyőzni vitapartnereiket, hanem inkább válogatott trágárságokkal küldik el bármilyen hír kapcsán melegebb éghajlatra egymást. A közéleti kérdésekkel foglalkozó oldalaink jó része így aztán – moderálás hiányában – tele lett olyan színvonalú szöveggel, amelyek az internet megjelenése előtt maximum a rosszabb kocsmákban hangozhattak el.

Legújabban úgy tűnik, hogy politikusaink és közéleti szereplőink is beszállnak ebbe a „nemes” versengésbe. A minap Deutsch Tamás fideszes EP képviselő írta az ex-miniszterelnökről twitter bejegyzésében: „Vannak szemét alakok. Vannak aljas emberek. Vannak rosszindulatú őrültek. Vannak irtózatos gecik. Vannak gusztustalan rohadékok. És van Gyurcsány.” A másik oldal sem kíván lemaradni, a baloldali Dávid Péter a Facebookon Orbánt nevezte „ostoba, öntelt, demagóg, felcsúti bunkónak”. Figyelem, itt nem szélsőbaloldali mozgalmárok vitáznak neofasisztákkal, hanem elvileg mérsékelt jobb- és baloldaliak!

Hová vezet ez? Őszintén szólva nem tudom, de közbeszédünk romlása tény. Az internet adta szabadság valóban utat nyitott mindenki számára, hogy véleményét írásban is kifejtse és a legszélesebb közvélemény felé kinyilvánítsa. A megosztott közegben azonban nagyon hamar megjelentek és gombamód szaporodnak az érzelmileg túlfűtött, sértő megnyilvánulások. Sajnos úgy tűnik, már abban a fázisban vagyunk, amikor a fontosabb véleményformálók is kezdenek ebben a minősíthetetlen stílusban megnyilvánulni.  Ez nemcsak azért baj, mert ízléstelen és ciki, hanem azért is, mert tovább csökkenti az értelmes viták lehetőségét. A józan hangvételnek, a részletekbe menő elemzéseknek, hogy ne mondjam a másik oldal felé nyitott, méltányos magatartásnak itt nagyon nehéz lesz helyet kiharcolni. Azt hiszem, kollégáimmal mi mégis megpróbáljuk…

A technika ördöge utolérte Barack Obamát múlt heti kampányrendezvényén. Miután a sajtót kitessékelték a teremből, véletlenül bekapcsolva maradt mikrofonja. Így aztán élőben közvetítették, ahogy a zártkörű rendezvényen beszámol támogatóinak a republikánusokkal folytatott kemény költségvetési tárgyalásokról. „"I said, 'You want to repeal health care? Go at it. We'll have that debate. You're not going to be able to do that by nickel-and-diming me in the budget. You think we're stupid?'” Ami körülbelül annyit tesz, hogy „Azt mondtam, ’Vissza akarják vonni az egészségügyi reformot? Próbálják meg. Lefolytatjuk ezt a vitát. Nem fogják tudni véghezvinni azzal, hogy „lehúznak” a költségvetésben. Azt hitték hülyék vagyunk?’” Mielőtt meglepődnénk a stíluson, fontos megérteni, miről is van szó. A teljes szöveget végighallgatva kiderül, Obama arra utalt, hogy másfél évébe telt és komoly politikai ára volt annak, hogy keresztül tudta vinni az egészségügyi reformját, így nem fogja tétlenül nézni, hogy a republikánusok a költségvetésben megszorításokra hivatkozva pénzelvonással valósítsák meg azt, amit a törvényhozásban nem tudtak. (Nem is sikerült. Hiába fogadta el a képviselőház a republikánusok egészségügyi reformra vonatkozó forráselvonási javaslatát, az nem ment át a demokrata többségű szenátuson.)

Miközben nyilvánvalóan nem okozott örömujjongásokat Obama „igazságbeszéde”, nem volt komoly következménye. Nem először fordul ugyanis elő hasonló az amerikai politikai életben. 2010-ben az egészségügyi reform elfogadásakor Joe Biden alelnök mikrofonja maradt bekapcsolva, így tisztán hallhatta mindenki, ahogy az elnökhöz fordulva, hirtelen örömében káromkodik egyet. Korábban George W. Bushnak is meggyűlt a baja a hangosítással, ő egy újságíróról fejtette ki - nem túl hízelgő - véleményét ország-világ füle hallatára.

A jelenség ugyanakkor jó néhány kérdést vet fel a politikai nyilvánosság természetével kapcsolatban.

1. Baj-e, ha kiderül, a politikus is csak ember? Ő is káromkodik, ő sem tökéletes?

2. Hogyan létezhet egy „külső” választói igazság, és egy „belső” bennfentes valóság?

3. Ha az egyenes beszédről tudni lehet, hogy kontraproduktív, miért születnek mégis időről időre ilyen, és ehhez hasonló beszédek?

Az első kérdésre viszonylag egyszerű a válasz. Szeretnénk azt hinni, hogy politikusaink jobb, nemesebb emberek nálunk. Ez különösen igaz az Egyesült Államok elnökére, akit a világ leghatalmasabb politikusának, a szabad világ fejének tekintenek. Ugyanakkor jóleső érzés az is, hogy mégsem elérhetetlen. Tudni lehet róla, hogy szeret kosarazni, időnként romantikus vacsorára viszi feleségét, és mindig ugyanabba a fagyizóba jár a lányaival, amikor Hawaiion nyaralnak. Ezek átlagos dolgok, amelyek emberibbé tesznek minden politikust. Ebből következik, hogy hiába, a közszereplőknek kiemelten kell(ene) ügyelniük szavaikra, az vesse rájuk az első követ, aki még sosem káromkodott. Ettől még persze kommunikációs szempontból komoly hiba, ami történt, mégis, egy olyan vétség, amit az amerikai szavazók megbocsájtanak. Ami miatt érdemes azonban foglalkozni vele, az az, hogy egy nyílt fórumon ezt így, ilyen formában mégsem lehetett volna elmondani. Az, hogy egy zárt eseményen, sajtónyilvánosságon kívül másként fogalmaz az Egyesült Államok elnöke, elgondolkodtató.

Második kérdésünk a nyilvánosság ördögi körére keresi a választ. A politikát ugyanis a világon mindenütt áthatja egyfajta őszinteségi csapda. A politikusok legfőbb dilemmája, hogy meddig lehet elmenni az igazsággal, milyen mértékben lehet „beavatni a szavazókat”. Ez adja a politikai lét elviselhetetlen könnyűségét. A választókkal ugyanis nem feltétlenül lehet felnőttek módjára beszélni. Teljesíthetetlen elvárásokat támasztanak, hazugságba taszítják a politikust szavazataikért. Többek között ez az oka annak is, hogy hazánkban húsz éve nem lehet elfogadni semmilyen reformot, ugyanis a pártok egymást kénytelenek túllicitálni a győzelem érdekében. Ebből kiindulva, a választási kampányok mantrájává akár azt is tehetnénk, hogy szakpolitikával, őszinte beszéddel, ígéretek nélkül nem lehet választást nyerni.

Végezetül, a válasz a harmadik pontra, és egyben az egész jelenségre, Obamától-Őszödig a bennfentesség húzóerejében rejlik. Zártkörű rendezvényeken a politikusok egyfelől valóban hajlamosabbak megfeledkezni magukról, másfelől a beavatottság érzés keltése a hívekben az egyik legjobb eszköz a támogatók elbűvölésére. A választók szimpátiájáért cserébe egy politikai vezetőnek mindig hajlandónak kell lennie egy kicsit „sztoriznia” a támogatókkal. Akár annak árán is, hogy a technika malőrje, a rosszindulat, vagy egy politikusi hiba következtében kiderül, kétféle politikai valóság létezik, és hogy a politikus is ember. Ennek megfelelően kell értékelni az esetet. Azonban ezeken a „bennfentes” beszélgetéseken vékony jégen táncolnak a politikusok. Hiszen mi is történt? A résztvevők egy pillanatnyira közelebb kerülhettek az elnökhöz. Megtudhatták, milyen kemény küzdelmet folytatott a republikánusokkal. Egy ilyen beszéd fültanújaként, az „igazság”, a belső tudás részeseként a hallgatóság úgy érezhette, „Most aztán kapunk valamit a pénzünkért cserébe.” A mikrofon révén ugyanakkor, ha csak pár percre is, a bennfentes valóság kikerült a nagy nyilvánosság elé, vélhetőleg komoly fejtörést okozva a kampánytanácsadóknak. A két valóságot utólag összeegyeztetni ugyanis nem egyszerű feladat.

Az új közszolgálati médiastruktúra csúcsáról, az Alapról (MTVA) már írtam. Kicsit veszélyesen összpontosul itt olyan hatalom, ami persze a BBC struktúrájához hasonló, csak épp a BBC professzionális irányítási kategóriába sorolja a szakirodalom, mi pedig a média irányítás kormányzati modelljébe tartozunk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Papp Dániel kinevezése.

Az első szakkifejezés amit itt kiemelnék a struktúra etikája, ugyanis ennek figyelmen kívül hagyása sajnos nálunk nem ritka. Az önálló részrendszerek irányításában a részrendszerek csúcsán lévő felelősséget vállal a szervezetben történtekért. Nálunk mikor vállalt felelősséget Eötvös Pál a Teller-levél közlése miatt? – A költői kérdésre a válasz az, hogy soha, semmikor. A Népszabadság éléről hivatalosan nem emiatt távozott, s hogy a MÚOSZ elnöke lehetett csak azt bizonyítja, hogyha kikerülsz egy kicsit a külföldi kontroll alól, akár felfelé is bukhatsz. Frei Tamás félresikerült pszeudoesemény gyártása azért nem maradt következmények nélkül, mert ő egy kereskedelmi televíziónál dolgozott. A közszolgálati bukásokban az etikára való hivatkozás mindig ürügy, a kereskedelminél valamivel jobb a helyzet, és nem a hatóság (Médiahatóság vagy ORTT), hanem a piaci önszabályozás és a nyugati menedzsment miatt.

A magyarok koordinálta civilizáció a törzsi hűséget jutalmazza, melynek nincs köze a professzionális értékekhez. (Új médiatörvényünk a baloldali sajtó szerint rossz, a jobboldali szerint rendben. Mi ez, ha nem a professzionális közös nevező hiánya?) Nem léptünk előrébb ezen a téren a rendszerváltás idejében, s ma Papp Dániellel is ugyanott tartunk. A struktúra etikájának funkciója, hogy a bukott vezető után jövő mindent megtesz azért, hogy hasonló hibát ne kövessen el, mint elődje, s épp ezért a hibák nem megroppantják az intézmény iránti bizalmat, hanem megerősítik.

Ahol a struktúra etikája nem működik az újságírók közt, csak a törzsi érvényesülés, ott a nyilvánosság elfordul a médiától, hiteltelennek tartja, s joggal nem bízik benne. Sokan cinikusan legyintenek, megerősítve látván elképzeléseiket a hatalom természetéről, de emiatt nem is emelik fel hangjukat. Ez visszaigazolja Papp Dánielnek, hogy végül is helyesen viselkedett, és médiaetikai hibája jutalmazásban részesül. Az egész társadalom megszenvedi ezt a folyamatot. Az emberek cinikusabbá válnak, a médiaszakma presztízse csökken, a közszolgálatié különösképp. A közszolgálathoz közelálló kormányzat egyébként szintén veszít, ami pedig politikai népszerűségi indexpontokban mérhető. Egyedül Papp Dániel jár jól, akinek maximum néhány blogbejegyzésre kell legyintenie, vagy az ellenzéki sajtó cikkének nyilait kell állnia. (A téma kapcsán nem véletlen, hogy a 168 óra, és nem a Magyar Nemzet keresett meg!) Az ellenzéki médiumok újságírói ugyanakkor helyesen látják, hogy a történetnek ez a fejezete már nem Cohn-Benditről szól, hanem Papp Dánielről, aki megmásította a híradót azzal a szándékkal, hogy az emberek jobban értsék, „a nemkívánatos politikus nem tud válaszolni a neki szegezett jogos kérdéseknek”. (Némi leegyszerűsítéssel az eset úgy is terjed a neten, hogy hazugságért kinevezést kapsz. A hatalom pedig nem érzi, hogy itt klasszikus válságkommunikáció kellene már.)

Bánó András is feltehetően azt akarta 1992. október 23-a után, hogy az emberek jobban értsék Göncz Árpád kifütyülésében kik jártak az élen. A bíróság végül is nem találta bizonyítva vele szemben az eseménysorrend megváltoztatásának vádját, ami ha igaz is lett volna kisebb hiba, mint a tények teljes elhallgatása. A tények elhallgatása vagy meghamisítása, csak a csúsztatás különböző szintje. Motivációja a dolgok saját szájíz szerinti elmagyarázási vágya, mely lehet politikai, művészi vagy akár csak értelmiségi habitus. Akármelyik is, az újságíró fejében nem gyullad ki a veszélyt jelző lámpa (ld. Teller-levél). Pedig az újságíró feladata más, mint a tanítás. Legalábbis egy civilizált világban ezt mindenki tudja, és a szakma saját magát tisztítja is. Ahol a professzionális modell kialakul, ott az újságírók nem látják magukat művésznek, nem végeznek irodalmi munkát, de még értelmiségként sem villognak annyit, mint nálunk. Mindent összevetve a végeredmény az, hogy most meg egy bizonyított hírmanipuláció után neveztek ki főnöknek valakit. (A Papp-ügy kirobbantója az Index volt.)

Mindezek ellenére sem vagyok elkeseredve. S nem azért, mert azt mondom minél rosszabb annál jobb, ugyanis sajnálom, hogy a dolgok így alakulnak, hogy azt kell látnom (eddig) nem működött a médiaszakma önszabályozása, s hogy a társadalom sem háborodott fel. Médiaszociológusként hozzáedződtem ehhez, s inkább azt mondanám, hogy sosem működött nálunk professzionális értékrendszer, s ma is működik részlegesen valamiféle tiltakozás.

Gondolok itt az ORTT első elnökére, Révész T. Mihályra, aki amint besétált az új palotába, mindjárt tönkre is tette az ORTT presztízsét, de ezt leszámítva az újságírók akkor is hallgattak, és csak a magamfajta médiaszociológus-megfigyelők emelték fel a szavukat. Valamint gondoljunk erre az írásra. Ha Ön épp ezt a szöveget olvassa, akkor valami működik a felháborodásból. Az Alap még el sem indult, de már erkölcsi tőkéjének jelentős részét felélte.

Ami pedig a jövőre vonatkozik: azt hiszem, ha a struktúra etikája nem működik az Alap menedzsmentje esetében, akkor a Fidesz 2011-es médiatörvénye legalább olyan gyors erodálódásnak lesz kitéve, mint amilyen az 1996-os volt, s nem csak a nemzetközi támadások, a törvény vitatható pontjai, a törvény megszületésének menete, hanem működtetése végett is.

Az alkotmányozás gyors hajrájában a Fidesznek már megint sikerült viszonylag kisszámú, de annál befolyásosabb réteget magára haragítania. Nem mindennapos, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnöke éles hangon emel szót a miniszterelnökhöz intézett nyílt levelében a bírák nyugdíjkorhatárának váratlan leszállítása miatt, amelyet az alaptörvényhez benyújtott képviselői módosító javaslat megszavazásával tett lehetővé hétfőn az Országgyűlés.

A jelekből ítélve a Fidesz a legcsekélyebb erőfeszítést sem tette, hogy javaslatának ésszerűségéről meggyőzze a bírósági vezetőket. Ha ugyanis fontosnak tartotta volna a velük való érdemi egyeztetést, akkor hetekkel ezelőtt berakta volna az alaptörvény tervezett szövegébe az ötletet, és akkor nem egy hét állt volna pusztán az egyeztetésre. Vagy esetleg be sem teszi az új alkotmány szövegébe a nyugdíjkorhatár kérdését (már eleve aggályos, hogy ilyen részletkérdést miért kell az alaptörvénybe betenni, amelynek az ország élete legfontosabb kereteinek megalkotására való), és a bíróságokra vonatkozó joganyag újraszabályozásakor foglalkozik ismét a témával, és akkor akár hónapok állnak az érintettek rendelkezésére.

Hatalomtechnikai szempontból nagyon is értem ezt a fajta eljárást. Egy képviselői indítvány (főleg ha módosító) nincs annyira szem előtt, gyorsabban letárgyalható a törvényhozásban, és az ellenérdekelt feleknek kevesebb idejük van az ellenállás megszervezésére. A kormánypártoknak ez kifejezetten kényelmes, mert mire a tiltakozóknak sikerül fellármázniuk a nyilvánosságot, addigra már késő: a törvény el van fogadva, és kész.

Csakhogy az igazságszolgáltatás „veszélyes üzem”, a mindenkori kormánytöbbségnek nagyon óvatosan kellene hozzányúlnia a területhez, hogy akár még a látszatát is elkerülje annak, hogy a kormány a bíróságok befolyásolására törekszik. Márpedig ennek az ügynek nagyon is van ilyen olvasata: hiszen az előre hozott és előre nem látott nyugdíjaztatás miatt kb. 300 bíró (köztük bírósági vezetők) esnek ki a rendszerből, és helyükre másokat lehet állítani. Ha hozzávesszük azt, hogy az alaptörvény nem szól az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsról (OIT), amelyik a bírói önkormányzat csúcsszerve volt, és lehetővé válik, hogy akár a kormány alá tartozzanak a bíróságok, akkor érthető, ha többen féltik a bíróságok kormányzattól való függetlenségét. Ha ugyanis az OIT például megszűnne, és a bíróságok igazgatása a kormányhoz tartozna, akkor pl. lehetővé válna olyan rendszer, hogy a bírákat a kormány javaslatára a köztársasági elnök nevezné ki. Lehet erre mondani, hogy az 1997-ig is ez volt a helyzet, de az Antall-kormánynak nem volt kétharmados parlamenti támogatottsága, Hornéknak volt, de a kormánykoalíció két tagja, az MSZP és az SZDSZ nem egy közös listán szerezte meg a kétharmados többséget. 

Lehet, hogy nem célja a kormánynak és a Fidesznek politikai befolyás gyakorlása a bíróságokra, de az eljárás stílusa nem megnyugtató. Ráadásul eszembe jut, hogy a bíróságok nem mindig a kormány szája íze szerint jártak el (pl. nem rendelték el a Mal Zrt. vezetője előzetes letartóztatását), ami a látszat szerint annyira felbosszantott egyes fideszes képviselőket, hogy a bíróságokon kívánnak befolyást szerezni olyan emberek pozícióba juttatásával, akik a nyugdíjba menők helyébe kerülnek. Erre pedig akár  nyílhatna is lehetőség az OIT már említett lehetséges megszüntetésével.