Bár teljesíthetném a címben foglaltat, de jelen esetben csak arra vonatkozik, hogy többet nem írok a fukushimai nukleáris szerencsétlenségről addig, amíg megoldódik a baleseti helyzet, és láthatóak lesznek a hosszú távú következmények is.

Az elmúlt több mint három hétben ugyan sikerült elkerülni  egy masszívabb katasztrófát (lásd előző írásomat a témában), de a mentési munkálatok az erőműnél rendre kudarcba fulladnak, ha a cél a nukleáris kibocsátás végeleges megszüntetése (ugyan mi más lehetne?). Ugyanis a szakértők mintha egy 22-es csapdájában lennének: szinte minden – az említett cél felé vivő – lépésüket egy-egy, az előző lépésből származó probléma váltja fel. Most éppen a reaktorok maradványainak hűtésére felhasznált irdatlan mennyiségű vízzel akadt gond, mert az nagy mértékben radioaktívvá vált, és emellett egyszerűen már „nem fér el” a műveleti területen.  Utat is talált magának az erősen felaktiválódott víz, mégpedig az óceán felé, folyamatosan szennyezve a környező élővilágot (ma – április 4-én – éppen 11500 tonna erősen radioaktív vizet szeretnének a hatóságok az óceánba ereszteni). Mindezt egy mindössze 20 centiméteres repedésen át, mellyel a japán szakemberek nem tudtak semmit sem kezdeni az elmúlt napokban. Azért ironikus, hogy az egyik high tech nagyhatalmat egy 20 centis repedéssel tétlenségre kárhoztat Egyben mégsem az: ugyanis a rendkívül magas radioaktivitás miatt szinte lehetetlen megközelíteni a repedést, így – pestiesen – nem lehet odatolatni egy betonkeverővel, és betömni a rést, lényegesen szofisztikáltabb megoldásokkal próbálkoznak, egyelőre kevesebb, mint több sikerrel. Ezzel megint a felszínre kerül a nukleáris technológia leggyengébb pontja, a kényessége. Egy széntüzelésű hőerőműnél a víz/gőz rendszeren keletkező 20 centis repedés problematikáját cirka fél óra alatt megoldaná egy szakmunkás, nem mintha a fukushimai erőműét fizikailag nem lehetne ugyanennyire gyorsan befoltozni. Csak éppen az említett okok miatt megközelíthetetlen, így a jelenlegi helyzet az átlagembernek is kézzelfoghatóvá teszi a nukleáris technológia kényességét és veszélyességét: egy ennyire bagatell probléma kiterjedt környezeti szennyezést okozhat, miközben a szakemberek nagyjából tehetetlenül szemlélik azt. Még a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség vezetője is megvilágosodott, még ha kicsit megkésve is.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy ha a paksi atomerőműnél keletkezne egy hasonló repedés, és kiszabadulna a primerköri víz (vagy a szekunder köri, ami valamiért felaktiválódott), egyenesen a Dunába. Milyen környezeti, gazdasági és társadalmi károkat okozna nálunk, és a Fekete-tengerig több országban? Bár nyilvánvaló, hogy egy ilyen szintű esemény valószínűsége a zéróhoz konvergál, de mégsem nulla, ahogyan Fukushima esetében sem volt az, és be is következett. Természetesen fals logika lenne ebből arra következtetni, hogy ezért Pakson is törvényszerűen be fog következni, de arra mégis jó, hogy szemléltesse, mennyire kényes és nagy odafigyelést igénylő technológia a nukleáris áramtermelés.

Egy másik érdekesség, hogy a jelenlegi helyzet hasonlítható a tavalyi Mexikói-öbölben bekövetkezett Deepwater Horizon fúrótorony katasztrófájához is. Bár elsőre sok a párhuzam, ha jobban megnézzük, sajnos a jelenlegi helyzet legalább egy ok miatt rosszabb: nem tudjuk, hol és mikor fog végződni. Míg a Macondo-1-es kútnál történt robbanás majd olajömlés esetében tudni lehetett, hogy legkésőbb akkor megszüntethető a szennyezés kibocsátása, mikor leérnek a mentesítő fúrások. Az addigi próbálkozások (kútfej lezárása, stb.) mind csak hasonló vészhelyzeti intézkedések voltak, mint jelen helyzetben a víz bepumpálása a reaktorépületbe, vagy az áramellátás helyreállítása. Viszont a fukushimai erőműnél jelenleg semmilyen „mentesítő fúrást” nem láthatunk, nincsen meg a remények ez a nem is oly apró morzsája sem. Most csak abban bízhatunk, hogy nem rosszabbodik tovább a helyzet, és már a japán hatóságok sem túlzottan optimisták, ugyanis szerintük is több hónapig (!) folytatódhat még a radioaktív kibocsátás a reaktorokból.

Tehát rövid távú terveket látni, de közép- és hosszú távúakat sehol. Ugyanis jelen helyzetben egyelőre tervezhetetlen a folyamat iránya és időintervalluma. Valószínűleg egy ideiglenes szarkofág lesz a megoldás (az erőművet már hivatalosan is „leírták”), majd a radioaktív törmelék hosszú éveken át való kipakolása (vö. Three Miles Island és az utómunkálatai), amennyiben nem rosszabbodik a helyzet. Amennyiben mégis, abban az esetben egy csernobilihez hasonló (csak éppen többször nagyobb) végleges betonszarkofág lesz a megoldás.

A japán szakemberek jelenleg éppen egy fóliasátrat terveznek az erőmű fölé/köré vonni, hogy csökkentsék a következő hetekben-hónapokban a kibocsátás általi környezetterhelést (a nyilatkozatot a japán miniszterelnök kabinetfőnöke adta, mely azóta eltűnt a hírcsatornákról, lehetséges, hogy ezzel visszavonták azt..). Ez az elkeseredett intézkedés azt hiszem megfelelően indikálja a helyzet súlyosságát, és a tehetetlenség mértékét.

Az pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy nem túloztam sajnos, mikor a jelenlegi katasztrófát Japán Csernobiljaként aposztrofáltam:

• erősen sugárzó anyagok kerültek ki a környezetbe, a tengervíz közepesen szennyezetté vált a környéken, a 20 km-es evakuációs zóna pontos sugárszennyezettségének mérését csak mostanában kezdik meg (ugyanis a gyors felezési idejű jódizotópok miatt csak fals eredményeket lehetett volna kapni a gamma-spektrométeres vizsgálatokkal, ezzel elrejtve a hosszabb felezési idejű, maradandóbb izotópokat). Tehát könnyen kiderülhet, hogy a zóna lényegesen nagyobb kihullást kapott, mint eddig feltételeztük.
• a 20 km-es zóna még sokáig nem lesz visszaköltözhető (sőt, nem kizárt a zóna 30 km-re bővítése sem)
• az összes erőművet leírták
• vélhetően minimum ideiglenes szarkofágokat kell készíteni
• a szerencsétlenségnek legalább olyan mértékű társadalmi és pszichológiai hatása van már most Japánban, mint anno a varsói blokkban

Valószínűleg még oldalakon át folytathatnám az összehasonlítást. De nem én vagyok pesszimista, van aki szerint Fukushima nagyobb kárt okozott már eddig az atomiparnak, mint Csernobil…

Így a téma „végére érve” pedig szeretném, ha a következő, valóban záró bejegyzés minél előbb megszülethetne, ugyanis azt jelentené, hogy sikerült megnyugtató módon lezárni ezt a jelenleg „never ending story”-t…ehhez pedig jó szerencsét és kitartást kívánok a japán és nemzetközi szakembereknek és a likvidátoroknak is.