A napokban a gyógyszerkassza átalakítása kapcsán igen érdekes és sokrétű politikai játszma bontakozik ki az egészségügyben. A szereplők: a kormány, az egészségügy szakmai szervezetei, a gyógyszergyártók és betegek. A tét idén egy közel 26 milliárdos összeg, amelyet meg kellene spórolni, és amely jövőre akár 120 milliárdra is nőne, legalábbis a nemzetgazdasági miniszter elképzelései szerint. (Sőt a legújabb információk szerint 150 milliárdról van szó, ráadásul Matolcsy szerint pusztán hatékonyabb felhasználással további 100 milliárdos spórolásra van lehetőség.) Az egész folyamat alaphangulatát a kormány „hard goverment”-ként meghatározható stílusa adja, amelynek lényege, hogy kész tények elé állítja vitapartnereit a hosszadalmas egyeztetési folyamat helyett a hatékonyságot helyezi a középpontba.

A Széll Kálmán Tervben megfogalmazott intézkedések nem nevezték meg pontosan, hogy az egészségügyön belül melyek azok konkrét részterületek, amelyet a kiadáscsökkentő, vagy éppen a bevételi oldalt érintő intézkedések érintenek. Az azonban lehetett sejteni, hogy a 2008-as népszavazáson elutasított co-payment rendszerek bevezetése, vagy a biztosítói oldalon a magántőke megjelenése szinte kizárható. Valószínűsíthető az is, hogy a népszerűségvesztéssel küszködő kormány nem kockáztatja meg, hogy az esetleges áremelkedést a betegekre terhelje. Maradt tehát a spórolás az intézményrendszerben, a gyógyszergyártók megadóztatása, illetve a gyógyszerkassza átalakításának a gyártókra terhelése. Az államadósság és a költségvetési hiány csökkentése mellett hitet tevő kormánynak ezenkívül nemigen maradt mozgástere, hogy a kívánt összegekhez hozzájusson anélkül, hogy ezt közvetlenül a szavazópolgárok pénztárcája érezné meg.  A megoldás azonban nem egyszerű. A magyarországi gyógyszercégek 2003 óta polgárjogi szerződés alapján, míg 2007-től a Gyógyszergazdaságossági Törvényben lefektetetteknek megfelelően már fizetik a maguk „válságadóját”. Ugyanakkor a szektor további megterhelésénél figyelembe kell venni, hogy közvetlenül 14 ezer, közvetve 45 ezer embernek adnak munkát és kutatás-fejlesztés szempontjából az egyik legkiemelkedőbb hazai iparágnak tekinthetők. Vagyis túlzott megterhelésük éppen a kormány munkahelyteremtő, illetve a Széchenyi Tervben lefektetett K+F-et ösztönző céljainak menne szembe.

Mindeközben az egészségügyi intézményrendszer joggal várja fel, hogy a megspórolt összegek, illetve a pluszbevételek visszakerüljenek hozzá, hiszen sok helyen valóban kritikus a helyzet. A Szócska vezette párbeszéd, illetve az intézmények gazdálkodásának megismerése mindenképpen pozitív jelnek tekinthető, azonban csak arra volt elég, hogy pontosan megismerjék e helyzet súlyosságát, illetve, hogy némi időt és türelmet kérjenek a szakmai testületektől. Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, hogy a helyzet valóban válságos: egy nemzetközi összehasonlítás szerint a magyar orvosok keresnek a legrosszabbul Európában, a bérhelyzet miatt az elvándorlás tömeges, jelenleg 1500 orvos és több ezer szakdolgozó hiányzik a rendszerből, miközben a rezidensek döntő többsége külföldön képzeli el a jövőjét.

Ebben a helyzetben fogalmazta meg a minap a MAGYOSZ (Magyar Gyógyszergyártók Országos Szövetsége) vezetője Bogsch Erik a szervezet javaslatait, melynek lényege, hogy az ártámogatásban részesülő készítmények forgalma után 5 %-nyi különadót még hajlandóak a válság miatt befizetni, de csak abban az esetben, ha a befolyt összeget az egészségügyben dolgozók bérfejlesztésére költik el. Az ötlettel két legyet ütöttek egy csapásra, hiszen egyrészt megvalósulás esetén nyilván ez arra ösztönözné az orvosokat, hogy minél több gyógyszert írjanak fel, hiszen annál több kerül vissza hozzájuk, másrészt – még ha blöff is – hirtelen, mint az egészségügyi dolgozók támogatói tűnnek fel, a kormánnyal szemben, amelyik nemhogy adna, hanem még további forrásokat tervez kivonni a rendszerből. Mindennek tetejébe ott vannak a betegek, akik egyben a választópolgárok is, az ő érdekük nyilván az hogy megfizethető áron kapjanak megfelelő minőségű medicinákat és akkor még nem is beszéltünk a gyógyszer-nagykereskedők, illetve a patikák érdekeiről az árképzés terén.

A Navracsics Tibor vezette Széll Kálmán bizottságnak nincs tehát könnyű dolga, ha az optimális eredményt kívánja elérni. Policy kutatások szempontjából hihetetlenül izgalmas, hogy mi lesz a kormány által képviselt sajátos erőpolitika kimenete egy sokszereplős, rendkívüli mértékben a kölcsönös függésre épülő rendszerben, amelyben az érzékeny egyensúlyok megbomlásának komoly következményei lehetnek. A politikai játszma tétje nemcsak az, hogy ki győz és melyik szereplő lesz kénytelen meghátrálni, hanem az egész magyar egészségügy jövője is.