Mostanában a gond a tiszteletlenséggel van. Jeskó József korábbi blogbejegyzésében aggódott is amiatt, hogy ez hová vezethet, én meg a szabályozás lehetetlenségét fogom feszegetni. Az új média tiszteletlensége kétségtelen. Honlapok, de főként blogok az irónia tárgyává tesznek bármilyen kezdeményezést, mely egységet, békét és rendet szeretne. Jól látszott ez már a nemzeti együttműködés nyilatkozata esetében. Ami kötelező, az rögtön a féktelenül tomboló őrjöngés, vagy épp a maró irónia tárgyává válik.
Némi aggodalom e szabad és tiszteletlenül tomboló nyilvánosság részéről csak akkor volt megfigyelhető, amikor a kormány előterjesztette a Médiaalkotmányt. Ez ugyan az újságírók tényfeltárásának sohasem látott szabadságot ígért, de a blogolókat már korlátozni szerette volna, pl. a regisztrációkényszerrel. A Médiatörvény és az új Médiatanács is rendet ígér, tiszteletet már valószínűleg az új közegben nem tud teremteni egyik sem. A kiegyensúlyozási kényszer is rendkívül megijesztette a szabad publicisztika műveléséhez szokott újságírókat. Akkor csak annyit tudtak kitalálni, úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna, írnak tovább, ahogy eddig is, aztán majd meglátják mi lesz. Hát az lett, hogy minden maradt a régiben, sőt még szabadosabb lett. Eu-s nyomásra a kiegyensúlyozottság nem feltétel, a regisztrációs kényszer pedig nem terjedt tovább a kereskedelmi céllal működtetett honlapoknál, s valóban – ahogy ezt a jogalkalmazók mindig is állították -, maga a regisztráció nem is jelent semmit.
Ha az online médiát figyeltük ott is láthattuk, hogy a médiatörvény körüli nemzetközi botrány ismertetésében semmiféle önkorlátozást nem léptettek életbe, igazolva egyébként azt, hogy valóban nincs cenzúra, és nincs önzencúra sem. Épp ellenkezőleg.
Azok az újságírók, akik a rendszerváltás óta azon dolgoztak, hogy a liberális túlsúlyt kiegyenlítsék, most nem értik, hogy a leszerepelt baloldal, a megerősödő konzervatív média, valamint a Fidesz elsöprő győzelme ellenére, miért nem változik a nyilvánosságban semmi, sőt, mintha a tiszteletlenség csak tovább növekedne. Nem tűnt ez fel Gyurcsány esetében, mert őt nem tekintették legitimnek, de hogy Orbán Viktorral szemben is hasonló legyen a nyilvánosság, ez számukra nem érthető. Pontosabban nem is hasonló, mert Orbánnal szemben nem a nyers erő, hanem a gyilkos irónia, nem a szókimondó egyszerűség, hanem az önmagát szórakoztató stílusjátékok dominálnak. (Ámbár ki tudja, akad Orbánnal szembeni megvadult blogger is.)
Az új média megrendszabályozhatatlan voltának oka legfőképp az, hogy vele szemben a tekintély, a parancs, és a tiltás nem működik. (Ld. pozitív példaként Török Gábor blogját, ahol az őt élesen kritizálókat a politológus direkt felrakja a lap oldalára.) Van azonban egy másik ok is, amire néhány közösségi médiával próbálkozó politikus a példa. Úgy, ahogy Deutsch Tamás szlenghasználata során tette, csak olaj a tiszteletlen stílusra. Deutschnak igaza van abban, hogy odalent a stílus ketrecharcos, de ahogy mondani szokták, aki korpa közé keveredik…
S végezetül a tömegkultúrát sem kikerülni nem tudja a politikus, sem pedig meglovagolni. Az egyik képviselő a napokban a „Helló kislány ó szia helló, álljunk össze mint két kicsi legó” szövegű Fluor Tomi számból vette át a két kicsi legó részletet. Azt mondta, hogy lám az MSZP és az LMP úgy összenőtt, mint két kicsi legó. Az origo ismertette a felszólalást, de láthatóan Fluor Tomi kiemelése még inkább érdekelte. Ez se túl lényegre törő kiemelés, de miért is ne idézze, ha a politikus valóban tiniszámokat használ beszéde során.
Mindhárom esetben a média tiszteletlensége csak reakció. Reakció az ünnepélyesség kötelező tételére, a politikus szleng- vagy a tömegkultúra-szóhasználatára. A virtuális térben ott van az, ami régen csak a konyhában beszélgető barátok közt volt meg. Ezzel a hanggal kénytelen kicsit együttmozogni a tömegkommunikáció egésze. Megoldás volna, ha mindent betiltanának, akkor volna-lehetne tekintélye a köztársasági elnöknek, az Alkotmánynak, a miniszterelnöknek. Így is legitimek, csak tekintély nélkül azok.
