„Már elmúltam húsz
Még nem vagyok negyven
Tudom hogy kell győztesnek lenni 
De nincsen hozzá kedvem”

(Lovasi András: Mire megtanultam)

Szalai Erzsébet legújabb könyvében a hazai 25-35 éves korosztály identitásproblémáit állítja középpontba. Mivel jómagam is ennek a generációnak a tagja vagyok a saját bőrömön tapasztalom a felvetett problémákat. A szociológussal készített interjú legfőbb mondanivalója, hogy ez a korosztály valójában csak egy életkori csoport, a szó szoros értelmében sohasem vált generációvá.

Szalainak ebben minden bizonnyal igaza van, a mai fiatal felnőttek között hatványozottabban jelentkeznek az egész magyar társadalom problémái. Elsősorban egy közös generációs élmény hiányzik, hiszen a Kádár-korszakban amúgy is atomizálódott társadalom számára a rendszerváltás nem jelentett igazi élményt. Számomra egy ausztriai utazás és az onnan behozott videomagnó, gorenje hűtő, valamint a bécsi üzletek hihetetlen árugazdagsága a megmaradt emlék. Megszűntek az örsgyűlések és mi voltunk az elsők, akiknek az általános iskolában már nem kellett elkezdeni oroszt tanulni. A nagy közös élmények hiánya és a körülöttünk széteső korábbi – kétségkívül pártállami – intézményrendszer helyett nem igazán jött semmi és a mi korosztályunk nézett először szembe azzal is, hogy szüleink egyik napról a másikra elvesztették korábbi munkahelyüket, vagy éppen gazdagodtak hirtelen meg a rendszerváltást követő években.

Ezeknek a pozitív élményeknek az elmaradása alighanem már nem pótolható, azonban még nagyobb baj, hogy ennek szétesésnek, esetlegességnek, céltalanságnak a feldolgozása egyáltalán nem történt meg. Nem arra gondolok, hogy vastag könyveket kellene írni – bár azt se ártana – amelyek tudományos szempontok alapján vizsgálják meg, hogy mi történt velünk. Sokkal inkább szükség lenne olyan populáris művészeti alkotásokra, amelyek szembesítenek minket saját korosztályunk szétesettségének okaival és kitörési pontot kínálnak fel a generáció számára. Alig, alig vannak olyan zenében, könyvben elmesélt történetek, amelyek pozitív mintákat kínálnak a mai fiatal felnőtteknek. Ha a magyar mozira tekintünk, akkor az elmúlt évtizedben a sikeres filmek fiatal hősei szinte mindannyian lelki, vagy egzisztenciális problémákkal küzdő periféria sodródott emberek (Szezon, Dealer, Kontroll), vagy gátlástalan nyerészkedők (az Overnight brókerei, vagy a Kaméleon szélhámosai). Igazat kell adnunk Hirsch Tibor kritikusnak, amikor ezt írja a Filmvilágban: „a hatvanas évekbeli ifjú erőt és hitet szerzett a film végére, a hetvenes évekbeli, esetleg emlékszik rá, hogy egyszer, egyeseknek volt – lehetett – ilyen. A nyolcvanas évekbeli – egy Bódy-féle (még mindig fiatal) hős, vagy Jeles A kis Valentinója pedig – még annyit üzennek: nincs ilyen. Nincs ilyen, de vizsgálat után legalább szóra érdemes méltatni a dolgot – ez azért még mindig valami. Lehet ennél kevesebb? Lehet. „Élni kell, Dunát-úszni nem muszáj”. Ez volna a mai tanulság, mai filmek mai fiataljainak számára

Természetesen ott van a politika is, Szalai azt állítja, hogy a két új párt a Jobbik és az LMP mutat generációs jegyeket, amivel a választási adatok alapján aligha lehet vitatkozni. Sőt, a Jobbik-jelenség alighanem nehezen érthető a generációs szempontok figyelembe vétele nélkül. Az hogy, miért ebben a politikai formációban találták meg magukat a mai huszonévesek, miért különbözik éppen ezért a Jobbik az európai szélsőjobboldali pártoktól annak rengeteg oka van, amely szétfeszítené egy blogbejegyzés kereteit. Azonban, az talán nem véletlen, hogy a politikai elit által féltve őrzött status qou-t megtörni képtelen, generációjuk elveszettségét érzékelő fiatalok jórésze, miért éppen a radikálisoknál kötött ki. A szélsőjobboldal ugyanis éppen azt kínálta fel a számukra, ami kimaradt az életükből: a közösségi élményt, amelyet megélhetett a nemzeti rockzenekarok koncertjein, a hagyományőrző táborokban, vagy éppen a Magyar Gárda egyenruhájában. A Jobbik parlamentbe jutása és láthatóvá válása ráadásul még a közösségi sikert is megadta korábban még csak hasonlót sem érző huszonéveseknek.

Szalai szerint ugyanakkor 25-35 év közötti generáció már leírta magát, nincs esélye, hogy komoly teljesítménnyel rukkoljon elő. Közös pozitív élmények és minták nélkül ez valóban nehéz lesz, de talán mégsem kellene leírni minket. A nemzedék tehetséges tagjai talán még előrukkolhatnak valamivel, ami követendő minta lehet a többieknek, hogy legalább dacból is megmutassuk, hogy képesek vagyunk valamire.

Ha Kafka média biztosról álmodna, az szigorú arcú, kiszámíthatatlan tekintély volna, aki ok nélkül tartóztatná le, kutatná át az iratait, emlegetne terhelő adatokat, melyeket végül az író tulajdonképpen belátna. Valóban mondott sértő dolgokat másra, valóban tovább élezte a konfliktust, ahol már amúgy is éles volt, valóban nagyzolt, tévedett és poénkodott. S mégis milyen alapon? – A Biztos ezeket vetné a szemére, és rosszul mondtuk az előbb, nem ok nélkül. Ez a vizsgálóbiztos az állam embere.

Aztán van a világban egy másik média ombudsmani típus, pontosabban kettő, de azok egyike sem az állam embere. Vagy médiumok által gründolt Sajtótanácsok szakmai képviselői, vagy egyes médium saját foglalkoztatott állandó kritikusa, de önkritikusa. Nem véletlen, hogy a médiában, ebben a különösen, máshoz nem hasonlítható területen a média ombudsman nem hatósági személy.

Nálunk valahol a kettő között van a Biztos státusa. Pontosabban a helyzete inkább kafkai, de a működése aligha, hiszen létezik nálunk egy demokratikus hagyománya a panaszok becsatornázásának, ez a korábbi ORTT Panasz Bizottsága. Igaz, az csak a kiegyensúlyozás kérdését kezelhette, a Biztos pedig bármit. Van tehát intézményes tapasztalat arról, hogy miképp kell a beérkezett panaszokat kivizsgálni, kezelni, még ha szélesebb is a vizsgálható kérdések köre. A március végén kinevezett Bodonovich Jenő ismeri a régi működési módot, de ha nem, az őt kinevező Szalai Annamária bizonyára el tudná látni jó tanácsokkal. (Már ez is kicsit furcsa volna nyugaton, hogy egy média ombudsmannak miképp is lehet a főnöke egy párt által kinevezett hölgy?) A magyar Biztosnak ugyanakkor lehetősége nyílik a bejelentések alapján olyan vizsgálatokat indítani, melyeket a Médiahatóság nem vizsgál. A delikvensnek kötelező betekintést engednie a vizsgálatokba – bár a forrást már nem kell kiadnia. S lehetősége van betekinteni az iratokba. 

Ha rosszhiszemű lennék, azt mondanám, hogy a Médiahatóság baráti alapon megkér egy magánszemélyt, hogy tegyen bejelentést a Biztosnál, s így elindulhat bármilyen eljárás, amit maga a Hatóság indítani szeretne. A mostani Biztos állítása szerint szeretne független lenni. Kafka rémeket látna, de nekünk se megnyugtató a jogi struktúra. Kicsit talán furcsa is, hogy átment az EB-szűrőn. Talán csak azért, mert erre túl késői volt a figyelemfelhívás.

De felejtsük el Kafka világát, mert a Biztos szeretne moderátor szerepet vállalni, és közönség érdekeit képviselni. Ő lesz a legfőbb közönségérdek-képviselő, és a civil szervezetekkel való kapcsolattartó.

A Time magazin nemrég idősebb Bush elnöknek tette fel a következő kérdést: van-e valami az elnöki létben, amit csak egy elnök érthet? Ahhoz, hogy tökéletesen megértsük és értékeljük ezt a helyzetet, benne kell lenni, válaszolta. Ennek megfelelően, szerinte politikától függetlenül összeköti egy kölcsönös tisztelet és megértés Jimmy Carterrel, Bill Clintonnal, George W. Bush-sal és Barack Obamával. Magyarázható ez azzal, hogy elnökségüket követően már nem lehetnek egymás ellenfelei, mégis több van ebben a kijelentésben, mint puszta udvariasság, vagy a pozíció iránti tisztelet.

Tony Blair Obama döntését dicsérő nyilatkozata Oszama bin Laden halálát követően némiképp hozzájárul a jelenség megértéséhez. Vonatkoztassunk el attól, hogy mi a döntés súlya. Épp olyan fontos vezetői kérdés, hogy katonákat küldjenek ellenséges területre, mint az, hogy hogyan alakítsa a szociális politikáját a kormány. Hiába a hosszas előkészületek, megbeszélések és tájékoztatás, abban a pillanatban, amikor áldást kell adni egy intézkedésre, igazán magányossá válik a döntéshozó széke. Ezt az érzést csakis egy másik vezető értheti meg. Ilyen szempontból több a közös Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc között, mint gondolnánk. Még ha politikai ellenfelek is maradnak, még ha teljesen másképp képzelik Magyarország jövőjét, még ha kígyót-békát is kiabálnak egymásra, akkor is jobban értik egymást, és a vezetői pozícióval járó kihívásokat, mint egy a hatalomra törekvő politikus, vagy külső szemlélő.

Ennek ellenére Magyarországon mégsem alakult ki olyan (utólagos) megértés, vagy „sorsközösség”, mint az amerikai elnökök között. Ehelyett húsz éve gyakorlatilag ugyanabba a problémahalmazba ülnek bele az újonnan választott miniszterelnökök, mint elődeik. Mivel hazánkban 2006-ot leszámítva a rendszerváltást követően négyévente leszavazták a hatalmon levő pártot, a politikai pártok rendre csak a hatalomba való visszatéréssel foglalkoztak. A hatékony, jó kormányzás gondolatával kevésbé. Így aztán a hazai kormányfők helyzete kicsit mindig olyan volt, mint akit vízbe dobtak. Csakhogy aki menetközben akar/kénytelen megtanulni úszni, sok vizet nyel. Míg kívülről, vagy ellenzékből könnyű kritizálni, hatalomra jutva, szinte ugyanazon korlátokkal kell szembesülniük, mint az előző vezetésnek. A szavazói elvárások és a pártpolitikai érdekek következtében a változtatásra való képességük pedig nagyjából azonos volt. Mégis szinte elképzelhetetlen, hogy ahogyan az Egyesült Államokban George W. Bush és Bill Clinton összefogott Haiti megsegítésének ügyében egy közös alapítvány szervezésével, idehaza együttesen próbáljanak lendíteni valamit az ország sorsán a korábbi vezetők. Holott érdekes kísérlet volna, hogy vajon mire jutna kollektív bölcsességük.

Magyarország déli határaitól nem messze, mindössze pár száz kilométerre onnan nyugtalanító politikai folyamatok indultak be. Bosznia-Hercegovina az alkotmányos válság küszöbén áll, az 1992-95-ös véres háborúskodást is először közjogi huzavona vezette be. Hogy komoly a tét, jelzi, hogy Valentin Inzko EU-s főképviselő az ENSZ Biztonsági Tanácsa május 9-i ülésén úgy fogalmazott, hogy az 1995-ös daytoni béke-megállapodás óta Bosznia-Hercegovina a legsúlyosabb válsággal néz szembe. Az pedig ne tévesszen meg senkit, hogy a magyar tömegtájékoztatás hatalmas többsége még nem találta elég érdekesnek az ottani fejleményeket ahhoz, hogy beszámoljon róluk. Pedig, ha ott tovább romlik a helyzet, az hatással lehet miránk is, mert elég közel van az a térség mihozzánk (pl. menekültek idejövetele, az ország biztonsági kockázatának megnövekedése). A Méltányosság-blog olvasói legalább elmondhatják, mi időben szóltunk.

De akkor miről is szól a mostani válság Bosznia-Hercegovinában? Előre jelzem, a kérdés meglehetősen bonyolult, vaskos tanulmányban lehetne megírni a mostani helyzethez elvezető utat. Ehelyett csak a főbb konfliktuscsomópontokra hivatkozom. A dolgok megértéséhez mindenekelőtt azt kell tudni, hogy Bosznia-Hercegovina lakossága három fő népből áll: a muzulmánok (bosnyákok) aránya kb. 48%, a szerbeké  37 %, a horvátoké pedig 17%. A délszláv válság éveiben a három etnikai közösség közötti viszonyok rendkívüli mértékben megromlottak, és a már említett 1991-95-ben háború tört ki közöttük, mindenki mindenki ellen harcolt. A tragédiát fokozta, hogy az egymást gyilkolók majdnem ugyanazt a nyelvet beszélték , pontosabban a szerbhorvát nyelv különböző dialektusait. Az öldöklést a már említett, nemzetközi erők (mindenekelőtt az USA) által kikényszerített daytoni megállapodás zárta le. Ennek értelmében egy nagyon kacifántos államalakulatot hoztak létre, amelynek az volt a lényege, hogy Bosznia-Hercegovinát két részre osztották: a horvátok és bosnyákok által lakott Bosznia-Hercegovina Föderációt és a szerbek lakta Szerb Köztársaságot (nem keverendő össze a Szerbiai Köztársasággal, azaz a szomszédos Szerbiával). Ez a két entitás külön törvényhozást és kormányt, illetőleg kantonokat kapott, amelyek bizonyos kereteken belül saját területükön önállóan intézkedhettek. Az egész föderációt átfogó kétkamarás törvényhozást és kormányt szintén létrehozták, és mindennek fölé még egy EU-s főképviselőt is állítottak, akinek a fő feladata a rendszer megőrzése.

 A daytoni megállapodás kétségtelen előnye, hogy –igaz, békefenntartók segítségével – véget vetett a háborúnak. Hátrányai azonban az évek múlásával mind jobban kiütköztek. Egy nagyon bonyolult államjogi rendszer, mint amilyen a boszniai is, rengeteg konfliktust hordoz magában pusztán amiatt, mert nagyon nehéz pontosan elválasztani és lehatárolni a rengeteg szerv és testület feladat-és hatásköreit. Ráadásul egyik etnikai csoport sem igazán elégedett a fennálló állapotokkal: a bosnyák politikusok azért nem, mert a központ a szuverenitását csak igen korlátozottan tudja gyakorolni az egész ország területén, a horvátok nagyobb önállóságra tartanak igényt, a szerb politikusok pedig arra törekszenek, hogy a föderációs szerveknek alig legyen hatalma a Szerb Köztársaság fölött.

A konfliktus a 2010-es választások után éleződött ki, mert a megalakult föderális kormányt és parlamentet a boszniai szerb politikusok nem ismerik el, és ezzel nincsenek egyedül: a helyi választási bizottság sem tartotta jogszerűnek a parlament megalakulását, csakhogy ezt a döntést az EU főképviselője felülbírálta. A patthelyzet azóta is tart, amit fokozott április hónapja, ami végképp válságba döntötte az egész föderációt: a bosznia-hercegovinai szerbek képviselőháza ugyanis népszavazást írt ki a Szerb Köztársaság területén, miszerint a polgároknak abban kéne dönteniük, hogy  elfogadják-e a szövetségi bíróságok és ügyészségről szóló törvények hatályát a Szerb Köztársaságra nézve. Ha a júliusig megrendezendő népszavazás sikeres lesz, a Milorad Dodik elnök vezette Szerb Köztársaság akár azt is kijelentheti, hogy mostantól kezdve rá nem érvényesek a  szövetségi bíróságok és ügyészség határozatai. Nem kell mondani, ez az ország maradék egysége felszámolása felé tett fontos lépés lenne, ezért nem meglepő, hogy a föderális szervek tiltatkoznak,  a főképviselő pedig jelezte: kész hatályon kívül a népszavazás elrendeléséről szóló határozatot és a Szerb Köztársaság elleni szankciók bevezetésével fenyegetőzött. Milorad Dodik nem rettent meg. Kijelentette, a szerb népnek elege van a nemzetközi közösség zsarnokságából, és a  népszavazás elrendeléséről szóló határozat hatályon kívül helyezéséről szóló döntést a Szerb Köztársaság figyelmen kívül fogja hagyni. Aggasztó az is, hogy eddig az EU nem volt képes csillapítani a helyzetet. A konfliktus megoldását nehezíti, hogy több külföldi ország, köztük nagyhatalmak is beleszóltak a konfliktusba: az USA és az eddig megszólaló nyugati országok a szerb politika ellen, míg Oroszország és Szerbia a szerbek mellett foglalt állást. Ugyanakkor a polgárháború kirobbanása ellen hat, hogy Bosznia-Hercegovina az EU-ba szeretne kerülni, és a szintén odaigyekvő Horvátország és Szerbia sem feltétlenül a konfliktus kiélezésében érdekelt; egyik ország sem nyilvánította ki mostanában területi igényét Bosznia-Hercegovina horvátok és szerbek lakta részeire.

Itt tartunk most. Még van egy kis idő, hogy a népszavazásig valamiféle (legalább átmeneti időre szóló) kompromisszumot találjanak az egyre élesebben szemben álló felek. Ellenkező esetben az erőszak, jobb esetben „csak” a bosznia-hercegoviniai föderáció működésképtelensége lehet ismét a bosznia-hercegovinai politika főszereplője.

 A 2010-es választások földcsuszamlásszerű Fidesz sikere után rengeteg elemző a magyar pártszerkezet teljes átalakulását vetítette előre, Beszéltünk, írtunk az Orbán által vizionált centrális erőtér megvalósulásáról, a Jobbik sikere mentén a rendszerellenes – rendszertagadó tengely kialakulásáról. Az új alkotmány elfogadása, illetve annak módja részben beteljesítette, részben tökéletesen felülírta a várakozásokat. Az elmúlt egy év legnagyobb tanulsága azonban számomra kétségkívül az, hogy a magyar politika képtelen kizökkenni a hagyományai által meghatározott pályáról. Kétharmados választási siker, gazdasági válság, etnikai feszültségek, uniós elnökség mind-mind olyan külső kihívások, amelyek elvileg a konszenzus irányába kellett volna, hogy tolják a politikai elitcsoportokat, ehelyett – az új alkotmányozás kapcsán – sokkal inkább a konfliktusok radikalizálódása következett be.

Mit értek radikalizálódás alatt? A bal- és jobbközép párt, amelyet eddig is abnormálisan mély törésvonalak választottak el, ha sokmindenben nem is, de abban egyetértett, hogy hellyel-közzel hajlandó volt magára nézve elfogadni az érvényben lévő alkotmányos szabályokat. Ennek az új alkotmány hatályba lépésével vége lesz. A politikai közösség egyik fele 2012 januárjától a „húsvéti alaptörvény” a másik a 89-es alapokon fog működni. Ezzel a minimális együttműködés esélye a nullára csökken, hiszen – hogy a miniszterelnök után szabadon én is focis hasonlattal éljek – ha a két csapat nem ugyanazon szabályok szerint focizik, ráadásul mindegyiküknek saját labdája van, akkor lehetetlen eldönteni, hogy végül ki nyert.

Ennek a folyamatnak van egy másik nem kevésbé káros következménye. A pártok olyan választás elé kényszerítik a választópolgárt, amely tulajdonképpen egyetlenegy eldöntendő kérdéssé egyszerűsíti a politikát. 89-es vagy 2011-es alapon állsz-e? Döntsd el, melyik oldalon állsz! – eddig ezzel a jelszó a radikális Jobbikhoz kötődő barikad.hu híroldal jelszavaként volt ismert. A jobb- és balközép pártok a legritkább esetben kényszerítik ilyen éles állásfoglalásra híveiket, hiszen az ilyen típusú politikai erők sikerének kulcsa szerte Európában éppen az volt, hogy képesek voltak rendkívül sok plurális véleményt egyszerre felszívni és megjeleníteni.

Jómagam – és az MPK-ban vagyunk így egy páran – sosem voltam igazán megelégedve a rendszerváltás alkotmányával, ennek okairól rendkívül sok elemzés született, különösen alkotmányjogász kollégánk, Szentpéteri Nagy Richard tollából. Másfelől természetesen vannak problémáim a 2011-es dokumentummal is. Azt hiszem, elég sokan vannak így ezzel, akik úgy gondolják, hogy a politikai viták alkotmányos szintre emelése kifejezetten káros és közjogi válságok, kétharmados felhatalmazás hiányában kormányzásra képtelen kormányok idejét vetíti előre. Mi történik, ha olyan párt nyer választást, amelyik tagadja az ország közjogi berendezkedését, ugyanakkor képtelen annak megváltoztatására?

Fel tudja idézni bármelyik politikusunk, hogy mi történt 1905-ben, amikor a dualizmus történetében először az ellenzék megnyerte a választásokat, ugyanakkor politikai programja a kiegyezés tagadására épült, éppen ezért lehetetlen volt megvalósítani? Akkor a teljes kormányozhatatlanságot az uralkodó által kinevezett, ugyanakkor a nemzeti ellenállás miatt szintén korlátozott potenciállal bíró Fejérváry-kormány igyekezett megoldani, végül pedig az ellenzék volt kénytelen feladni – egy titkos paktum keretében – a programját. Ezek a jelek akkor is a teljes magyar politikai rendszer válságát jelezték, és ez most sincs másképp.

Az kocka mindenesetre el van vetve, az új alkotmányt elfogadták, az ellenzék kijelentette, hogy önmagára nem tartja érvényesnek. A politikai közösség kettészakadása így már alkotmányos szintre emelkedett. Ez a folyamat azonban egészen addig, amíg a Fidesz kormányoz nem lesz nyilvánvaló, egy másik párt, vagy pártszövetség kétharmadnál kisebb sikere azonban minden bizonnyal komoly alkotmányos kihívás elé állítja a kettészakított rendszert.

Az elmúlt néhány napban két olyan fontos esemény is követte egymást az angolszász világban, amelyek alkalmasak voltak az adott ország lakosságának önbizalmának növelésére, nemzeti büszkeségük kifejezésére, erősítve azáltal a nemzeti összetartozás — vagy ha úgy tetszik — egység érzését. A londoni királyi esküvőre, és Oszama Bin Laden megöléséről szóló hírre gondolok. A két dolog kicsit furcsa együtt, mert az első az életről, a másik a halálról szól, de abból a szempontból módon hasonlítanak egymásra, hogy mindkettő felvillanyozta a nemzeti büszkeséget.

William herceg és Kate Middleton színpompás és méltóságteljes egybekelése sok polgár szívét megörvendeztette. A brit fővárosban több százezren ünnepelték az esküvőt, a TV-tudósítások és az eseményekről készült fényképek szerint mindenütt általános volt a jókedv és a lelkesedés, ami legalább kétszer is tetőfokára hágott. Először, amikor a népszerű ifjú pár a pompázatos hintóval a Buckingham- palota felé hajtott, másodszor amikor a palota erkéjén az újdonsült házasok a tömeg üdvrivalgásától kísérve kétszer is megcsókolták egymást.

Az emberek, akár tudatosan, akár nem, de ismét kinyilvánították ragaszkodásukat országuk jónak tartott hagyományaihoz, esetünkben a mintegy ezer éve fennálló királysághoz. Változhat folyamatosan a társadalom, átalakulhatnak és tovább is modernizálódhatnak szokásai, felfogása maga a királyi család  funkciója protokolláris és szimbolikus, ám utóbbi ereje igen fontos. Segít összetartani a nemzetet, puszta jelenlétével a jó értelemben vett folytonosságot testesíti meg. Kormányok jönnek és mennek, de a múlt nem egy eldobandó kacat, hanem vannak a fontos értékei, amit a jelennek és jövőnek is tisztelnie kell.  Az esküvői fogadalom színhelye is ezt az érzésvilágot közvetítette, hiszen az angol királyok hagyományos koronázási helyén, a lenyűgöző Westminster Abbeyban tartották a szertartást.

Összefoglalva, a nagy eseményt rendkívül pozitív üzenetet hordozott és az erre kíváncsi  turistáknak köszönhetően  anyagi bevételt ( a londoni hotelek forgalma ezekben a napokban megugrott)  és erkölcsi elismerést is hozott az országnak, amelyre az egész Földön kíváncsiak voltak a TV-nézők és az internetezők.

A másik esemény, Oszama Bin Ladennek meggyilkolása merőben más jellegű esemény, annyiban mégis hasonlít az előzőhöz, hogy szintén segítette az Egyesült Államok lakóinak nemzeti büszkeségének fenntartását. Külön figyeltem, hogy a sikerre hogyan reagálnak a közéleti szereplők. Mert az magyar szemmel nem meglepő, hogy Obama elnök igyekszik kihasználni a sikert, és büszkén nyilatkozgat az Al-kaida vezetőjének megöléséről. Az nálunk viszont már szokatlan, hogy Obama ellenfelei, a republikánusok is melegen üdvözölték a hírt, és az öröm pillanataiban nem igyekezték relativizálni a győzelmet, annak ellenére, hogy nem az ő adminisztrációjuk aratta le a sikert, bár részt vett az előkészítésben. John McCain republikánus szenátor, aki a 2008-as elnökválasztáskor Obama riválisa volt, kijelentette:  „Elismerésemet fejezem ki az elnöknek, és csapatának, mint ahogy azon egyenruhás férfiaknak és nőknek, továbbá a titkosszolgálat tagjainak ezért a nagyszerű teljesítményért”, nyilatkozta az a politikus, akinek csapata kemény kampányt folytatott Obama ellen annak idején. Ez azonban a múlt, most van ennél fontosabb is, örülni kell a sikernek, és elismerni azt, ha a kormány jól dolgozik- ezt sugallta McCain nyilatkozata. Méltatta a sikert  a szintén republikánus Sarah Palin egykori alelnökjelölt és George W. Bush volt amerikai elnök is. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lennének majd kemény viták — akár a terrorizmus elleni harc kérdésében – a demokraták és a republikánusok között, főleg, ahogy közeledünk a 2012-es elnökválasztáshoz. De most mindenki osztozni kívánt a siker közös örömében.

Nekünk, magyaroknak is szükségünk lenne olyan eseményekre, amelyekből erőt meríthetünk a szürke mindennapokban. Például kijuthatna a magyar focicsapat a VB-re és ott jól játszana. Állítom, bajainkról, ha rövid időre is, hajlamosak lennének megfeledkezni. Elkelne nekünk tehát egy olyan kollektív sikerélmény, amiben amúgy alig-alig van részünk.

A Hajdúhadházon, és Gyöngyöspatán kialakult feszültség eddig nem követelt halálos áldozatokat, szóváltásokat, pofont és most kedd este Gyöngyöspatán tömegverekedést  viszont már igen. Talán bízhatunk abban, hogy a rendőrség megerősített járőrözése nyugalmat teremt. De meddig lesz nyugalom? Mi lesz, ha a rendőrök elhagyják Gyöngyöspatát? Elvégre nem állomásozhatnak ott százával az év minden napján, máshova is kellene a rendőr… Ha ők ott már nem lesznek, akkor is megmarad Gyöngyöspatán a rend? Vagy ha onnan elmenekülnek a cigányok, akkor majd ott lesz feszültség, ahova ők mennek? És mi lesz a többi, cigányok által sűrűbben lakott településeken, ahol szintén nagy ellenségeskedés uralkodik a roma és nem roma lakosság között?

Ebből is látszik, már megint csak tüneti kezelés zajlik. Azzal, hogy egyelőre sikerült elzavarni a gárdistákra nagyban hasonlító véderősöket és újfajta polgárőröket ezekről a településekről, még nem oldódott meg a probléma. A cigányoktól félő lakosok egy része ugyanis örült ezeknek a radikális járőrözőknek, mert úgy érezték, hogy az állam tehetetlen, nem védi meg őket, és végre akadtak, akik az állam helyett úgymond elvégzik a feladatot. A kormány eleinte tűrte is e félkatonai alakulatok vonulását, azt sugallva, hogy nincs ellenére, hogy segítenek neki a rendteremtésben. Csak akkor változott a kormányzat magatartása, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ezen csapatok megtűrése aláássa a miniszterelnök által többször hangoztatott mondat hitelét, miszerint Magyarországon csak a rendőrség gyakorolhatja az erőszak monopóliumát, nem beszélve arról, hogy a Jobbik ügyesen megjelent ezeken a településeken, és jól bemutatta, hogy a kormány fogadkozásai ellenére még sincsen közbiztonság.

A nem hivatalos járőrözők tehát már/még nincsenek az utcákon, a feszültség, a gyűlölet megmaradt. A cigánykérdés megoldásához, vagy legalább kezeléséhez egy tapodtat sem került közelebb az ország. Természetesen nem egyedül az Orbán-kormányt terheli ezért a felelősség, hiszen nemcsak kormányok, hanem korszakok birkóztak ezzel a problématömeggel. Már az MSZMP is kénytelen volt rögzíteni az 1960-as évektől a cigányság helyzetének romlását, ami a rendszerváltozás óta nagymértékben súlyosbodott. Azért viszont már nagyon is felelős az Orbán- kormány (főleg, hogy kétharmados többség áll mögötte), hogy komplex politikát dolgozzon ki és hajtson végre. A cigánykérdésnél ugyanis minden összefügg mindennel: foglalkozni kell szegénypolitikával, oktatási kérdésekkel, mentális nehézségekkel, területfejlesztéssel a halmozottan hátrányos kistérségek vonatkozásában, ehhez kéne igazítani a gazdaságpolitikát… E komplex látásmódra viszont felkészült közigazgatási személyekre vannak szükség, egymással gördülékenyen együttműködő minisztériumokra, amelyek hajlandók a civil szférával is együtt dolgozni. Csökkenteni kellene a korrupciót, hogy a cigányság felemelésére szánt pénzek megfelelőbben hasznosuljanak, mint eddig.

Hogy elég lesz - erre az erre a ciklusból még hátralévő három év, nem tudhatom biztosan. Azt viszont igen: ha nem sikerül érezhető javulást felmutatni, akkor nem ússzuk meg egy-két pofon elcsattanásával, vagy tömegverekedéssel. Gyöngyöspata egy ízelítője volt csupán annak, mi várhat ránk rosszabb esetben.