Az elmúlt néhány napban két olyan fontos esemény is követte egymást az angolszász világban, amelyek alkalmasak voltak az adott ország lakosságának önbizalmának növelésére, nemzeti büszkeségük kifejezésére, erősítve azáltal a nemzeti összetartozás — vagy ha úgy tetszik — egység érzését. A londoni királyi esküvőre, és Oszama Bin Laden megöléséről szóló hírre gondolok. A két dolog kicsit furcsa együtt, mert az első az életről, a másik a halálról szól, de abból a szempontból módon hasonlítanak egymásra, hogy mindkettő felvillanyozta a nemzeti büszkeséget.
William herceg és Kate Middleton színpompás és méltóságteljes egybekelése sok polgár szívét megörvendeztette. A brit fővárosban több százezren ünnepelték az esküvőt, a TV-tudósítások és az eseményekről készült fényképek szerint mindenütt általános volt a jókedv és a lelkesedés, ami legalább kétszer is tetőfokára hágott. Először, amikor a népszerű ifjú pár a pompázatos hintóval a Buckingham- palota felé hajtott, másodszor amikor a palota erkéjén az újdonsült házasok a tömeg üdvrivalgásától kísérve kétszer is megcsókolták egymást.
Az emberek, akár tudatosan, akár nem, de ismét kinyilvánították ragaszkodásukat országuk jónak tartott hagyományaihoz, esetünkben a mintegy ezer éve fennálló királysághoz. Változhat folyamatosan a társadalom, átalakulhatnak és tovább is modernizálódhatnak szokásai, felfogása maga a királyi család funkciója protokolláris és szimbolikus, ám utóbbi ereje igen fontos. Segít összetartani a nemzetet, puszta jelenlétével a jó értelemben vett folytonosságot testesíti meg. Kormányok jönnek és mennek, de a múlt nem egy eldobandó kacat, hanem vannak a fontos értékei, amit a jelennek és jövőnek is tisztelnie kell. Az esküvői fogadalom színhelye is ezt az érzésvilágot közvetítette, hiszen az angol királyok hagyományos koronázási helyén, a lenyűgöző Westminster Abbeyban tartották a szertartást.
Összefoglalva, a nagy eseményt rendkívül pozitív üzenetet hordozott és az erre kíváncsi turistáknak köszönhetően anyagi bevételt ( a londoni hotelek forgalma ezekben a napokban megugrott) és erkölcsi elismerést is hozott az országnak, amelyre az egész Földön kíváncsiak voltak a TV-nézők és az internetezők.
A másik esemény, Oszama Bin Ladennek meggyilkolása merőben más jellegű esemény, annyiban mégis hasonlít az előzőhöz, hogy szintén segítette az Egyesült Államok lakóinak nemzeti büszkeségének fenntartását. Külön figyeltem, hogy a sikerre hogyan reagálnak a közéleti szereplők. Mert az magyar szemmel nem meglepő, hogy Obama elnök igyekszik kihasználni a sikert, és büszkén nyilatkozgat az Al-kaida vezetőjének megöléséről. Az nálunk viszont már szokatlan, hogy Obama ellenfelei, a republikánusok is melegen üdvözölték a hírt, és az öröm pillanataiban nem igyekezték relativizálni a győzelmet, annak ellenére, hogy nem az ő adminisztrációjuk aratta le a sikert, bár részt vett az előkészítésben. John McCain republikánus szenátor, aki a 2008-as elnökválasztáskor Obama riválisa volt, kijelentette: „Elismerésemet fejezem ki az elnöknek, és csapatának, mint ahogy azon egyenruhás férfiaknak és nőknek, továbbá a titkosszolgálat tagjainak ezért a nagyszerű teljesítményért”, nyilatkozta az a politikus, akinek csapata kemény kampányt folytatott Obama ellen annak idején. Ez azonban a múlt, most van ennél fontosabb is, örülni kell a sikernek, és elismerni azt, ha a kormány jól dolgozik- ezt sugallta McCain nyilatkozata. Méltatta a sikert a szintén republikánus Sarah Palin egykori alelnökjelölt és George W. Bush volt amerikai elnök is. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lennének majd kemény viták — akár a terrorizmus elleni harc kérdésében – a demokraták és a republikánusok között, főleg, ahogy közeledünk a 2012-es elnökválasztáshoz. De most mindenki osztozni kívánt a siker közös örömében.
Nekünk, magyaroknak is szükségünk lenne olyan eseményekre, amelyekből erőt meríthetünk a szürke mindennapokban. Például kijuthatna a magyar focicsapat a VB-re és ott jól játszana. Állítom, bajainkról, ha rövid időre is, hajlamosak lennének megfeledkezni. Elkelne nekünk tehát egy olyan kollektív sikerélmény, amiben amúgy alig-alig van részünk.
