A 2010-es választások földcsuszamlásszerű Fidesz sikere után rengeteg elemző a magyar pártszerkezet teljes átalakulását vetítette előre, Beszéltünk, írtunk az Orbán által vizionált centrális erőtér megvalósulásáról, a Jobbik sikere mentén a rendszerellenes – rendszertagadó tengely kialakulásáról. Az új alkotmány elfogadása, illetve annak módja részben beteljesítette, részben tökéletesen felülírta a várakozásokat. Az elmúlt egy év legnagyobb tanulsága azonban számomra kétségkívül az, hogy a magyar politika képtelen kizökkenni a hagyományai által meghatározott pályáról. Kétharmados választási siker, gazdasági válság, etnikai feszültségek, uniós elnökség mind-mind olyan külső kihívások, amelyek elvileg a konszenzus irányába kellett volna, hogy tolják a politikai elitcsoportokat, ehelyett – az új alkotmányozás kapcsán – sokkal inkább a konfliktusok radikalizálódása következett be.
Mit értek radikalizálódás alatt? A bal- és jobbközép párt, amelyet eddig is abnormálisan mély törésvonalak választottak el, ha sokmindenben nem is, de abban egyetértett, hogy hellyel-közzel hajlandó volt magára nézve elfogadni az érvényben lévő alkotmányos szabályokat. Ennek az új alkotmány hatályba lépésével vége lesz. A politikai közösség egyik fele 2012 januárjától a „húsvéti alaptörvény” a másik a 89-es alapokon fog működni. Ezzel a minimális együttműködés esélye a nullára csökken, hiszen – hogy a miniszterelnök után szabadon én is focis hasonlattal éljek – ha a két csapat nem ugyanazon szabályok szerint focizik, ráadásul mindegyiküknek saját labdája van, akkor lehetetlen eldönteni, hogy végül ki nyert.
Ennek a folyamatnak van egy másik nem kevésbé káros következménye. A pártok olyan választás elé kényszerítik a választópolgárt, amely tulajdonképpen egyetlenegy eldöntendő kérdéssé egyszerűsíti a politikát. 89-es vagy 2011-es alapon állsz-e? Döntsd el, melyik oldalon állsz! – eddig ezzel a jelszó a radikális Jobbikhoz kötődő barikad.hu híroldal jelszavaként volt ismert. A jobb- és balközép pártok a legritkább esetben kényszerítik ilyen éles állásfoglalásra híveiket, hiszen az ilyen típusú politikai erők sikerének kulcsa szerte Európában éppen az volt, hogy képesek voltak rendkívül sok plurális véleményt egyszerre felszívni és megjeleníteni.
Jómagam – és az MPK-ban vagyunk így egy páran – sosem voltam igazán megelégedve a rendszerváltás alkotmányával, ennek okairól rendkívül sok elemzés született, különösen alkotmányjogász kollégánk, Szentpéteri Nagy Richard tollából. Másfelől természetesen vannak problémáim a 2011-es dokumentummal is. Azt hiszem, elég sokan vannak így ezzel, akik úgy gondolják, hogy a politikai viták alkotmányos szintre emelése kifejezetten káros és közjogi válságok, kétharmados felhatalmazás hiányában kormányzásra képtelen kormányok idejét vetíti előre. Mi történik, ha olyan párt nyer választást, amelyik tagadja az ország közjogi berendezkedését, ugyanakkor képtelen annak megváltoztatására?
Fel tudja idézni bármelyik politikusunk, hogy mi történt 1905-ben, amikor a dualizmus történetében először az ellenzék megnyerte a választásokat, ugyanakkor politikai programja a kiegyezés tagadására épült, éppen ezért lehetetlen volt megvalósítani? Akkor a teljes kormányozhatatlanságot az uralkodó által kinevezett, ugyanakkor a nemzeti ellenállás miatt szintén korlátozott potenciállal bíró Fejérváry-kormány igyekezett megoldani, végül pedig az ellenzék volt kénytelen feladni – egy titkos paktum keretében – a programját. Ezek a jelek akkor is a teljes magyar politikai rendszer válságát jelezték, és ez most sincs másképp.
Az kocka mindenesetre el van vetve, az új alkotmányt elfogadták, az ellenzék kijelentette, hogy önmagára nem tartja érvényesnek. A politikai közösség kettészakadása így már alkotmányos szintre emelkedett. Ez a folyamat azonban egészen addig, amíg a Fidesz kormányoz nem lesz nyilvánvaló, egy másik párt, vagy pártszövetség kétharmadnál kisebb sikere azonban minden bizonnyal komoly alkotmányos kihívás elé állítja a kettészakított rendszert.
