A POSzT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) kapcsán számos riport és interjú készült hazai színészekkel, rendezőkkel, melyben a színház szerepét és feladatát értelmezik. Jeskó József kollégám múlt heti bejegyzése, melyben a magyar kulturális harcból eredő „párhuzamos kultúrák” témáját járja körül, jó kiindulópont ahhoz, hogy tovább vizsgáljuk ezt a nagyon is aktuális kérdést.   

Írásában leszögezi, hogy egyfelől ennek a „párhuzamos kultúrának” mélyen gyökerező hagyományai vannak hazánkban; másfelől minden művészt „besorolnak” munkássága, vagy egy-egy műve alapján valamely politikai oldal szellemi holdudvarába; harmadrészt a kulturális szembenállás és megosztottság jelensége nem hungarikum, számos országban jelen van. Ez utóbbi állítás gondolatmenetét folytatnám, hiszen komoly értelmezési vita folyik külföldön, a nemzeti kultúrák társadalmi jelentősége és szerepe körül. Ennek megfelelően nem árt, ha röviden definiáljuk, hogy jelen esetben kultúra alatt közös értékeket, viselkedési normákat és hagyományokat értünk. Vegyük példának az Európai Uniót övező vitát: vajon az Uniónak kulturális vagy politikai/gazdasági közösségnek kell lennie? Vajon a kulturális kohézió hiánya, és a nemzeti kultúrák dominanciája és sokszínűsége a mélyebb európai integráció buktatóköve? Ezt a nézetet képviselők leginkább azzal érvelnek, hogy akik kulturális alapon szeretnének egységes Európát, nem veszik figyelembe, hogy a nemzeti kultúrák sem homogének. Ha ez egy ilyen súlyú vitában alapvető tézisként jelenik meg, akkor idehaza miért lepődünk meg (még mindig), a saját, évek óta zajló belső kultúrharcainkon?  

Talán azért, mert hiába a kultúrák sokfélesége, ez elméletileg nem kellene, hogy kultúrharcot eredményezzen. Már amennyiben szerves része volna kultúránknak a tolerancia. Ehhez azonban tudatos társadalmi nevelés szükséges, hiszen hogyan is alakulna ki az elfogadás kultúrája önmagától?

Mégis hogyan jön az értékekhez, viselkedéshez, hagyományokhoz a színház, és a művészetek? A művészeti értelemben vett „kultúra” az egyik legfőbb hordozója a társadalmi nevelésnek. Lehetséges szerepeket, élethelyzeteket láttat a színház (mozi, film, számítógépes játék(!), könyv) amelyekről mi dönthetjük el, hogy a hétköznapi életünk során alkalmazzuk, belehelyezkedünk, vagy épp ellenkezőleg, elutasítjuk azt.

Egyáltalán mi is a kultúra szerepe, és amennyiben egy társadalom kultúrája nem homogén, kinek az értékeit tükrözi az a bizonyos kulturális tükör? A POSzT kapcsán Kovács Patrícia színésznő nyilatkozta, hogy a színház szerepe, hogy kérdéseket vessen fel, nem az, hogy megmondja, „merre van az arra”. Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház igazgatója, aki (a beskatulyázás „kultúrájába” illeszkedően) az utóbbi időben folyamatos politikai támadásnak van kitéve, hasonlókról beszélt egy interjúban: „…a művészetnek az a feladata, hogy kibeszéletlen, kínos és nehéz témákat vessen fel. A színháznak különösen ez a feladata…[…] … Azokról a témákról kellene beszélni, amelyeket tisztázni kéne, és amelyeknél vállalnunk kéne önmagunkat a hibáinkkal és erősségeinkkel együtt.” Ennek fényében hirdetett korábban a Nemzeti Színház például dokumentumdráma pályázatot a romagyilkosságok témájában. S, hogy mi is ez az idehaza még idegenül csengő fogalom? Ezt is ebből az interjúból tudhattuk meg: „A dokumentumdráma Nyugat-Európában és Amerikában olyan színházi műfaj, amely azonnal reagál azokra a társadalmi visszásságokra, amelyekről a színház fontosnak tartja, hogy párbeszéd szülessen. Ez nálunk nem egy ismert műfaj, de én a történeteket olyan eseménysorozatnak tartom, amely példátlan az elmúlt 40 évben Európában - bizonyos háborúkat leszámítva.„

Véleményem szerint az ilyen és hasonló, ezidáig „kibeszéletlen témák” sokaságának megvitatása, egyike azon eszközöknek, amelyek segítségünkre lehetnek a kollégám által felvetett közös pontok megtalálásában. Ez persze felveti azt a kérdést, hogy a színházlátogatók inkább egyfajta „kultúr-nárcizmust” vagy a „kegyetlen hétköznapi valóságot” szeretnék látni. Ha ugyanis a kultúra mutat tükröt a társadalom felé, el kell fogadnunk, hogy akárcsak a valóságban nem mindig tetszik, amit látunk. Kérdés, hogy önmagunkban akarunk gyönyörködni, vagy a valóságot viszontlátni, önmagunkat, kultúránkat jobban megismerni, megérteni?

Visszatérve Európára, lehet, hogy az Unió sokszínűségét politikai, gazdasági érdekek tartják össze, de végső soron összetartják. Magyarországon legalább akkora érdek volna az összetartás, hiszen az egymás gáncsolása a hétköznapokban és a politikában, gazdaságban egyaránt azt eredményezték, hogy lényegében ugyanott tartunk (politikai) kultúránk „fejlettségét” tekintve, mint a rendszerváltáskor. 

Rossz kérdésfeltevés az, hogy a közvetlen demokrácia lehetőségeinek kihasználása egy képviseleti rendszerben jó-e vagy rossz, mert attól függ, hogy miképp használják fel. Ha pusztán propagandaeszköz, visszaüt, ha pusztán népámítás, megbosszulja magát. Ha viszont okosan használják fel, az emberek úgy érzik fontosak, kevesebb lesz a depressziós, gyorsabban lábal ki a gazdaság a gödörből, hatékonyabbá válik a kormányzás.

A szociális konzultáció közvetlen demokrácia eszközeinek szándékait nem ismerhetjük, és a magam részéről ezért nem is ezt minősítem, nem erkölcsi, hanem szakmai oldalról fogalmaztam meg korábban is a kifogást az alkotmányról szóló nemzeti konzultáció technikáját illetően.

Ennek lényege az volt, hogy a Fidesz kérdőíveire önként valószínűleg a hívek és a naivak válaszolnak, tehát nem egy reprezentatív sokaság, de még csak nem is egy politikailag aktív sokaság. Mindezek miatt elég félrevezető eredmény alakulhat ki a kérdőívek feldolgozása során. Egy normális közvélemény-kutatásban megkeresik a reprezentatív mintába tartozó embereket, itt azonban valami nagyon amatőr dologról van szó. Persze, nem amatőr, ha a cél a Fidesz tevékenységének legitimálása, de itt értünk körbe a gondolatmenettel: ha ugyanis manipuláció, akkor meg veszélyes még a kormányra magára is.

A nemzeti konzultáció kicsit fából vaskarika. A nemzettel véleményem szerint nem lehet kommunikálni, csak szakmai képviselőivel, a nemzetet közvélemény-kutatni lehet, de azt meg nem ilyen módszerrel. Ez a módszer (kiküldöm a kérdéseket minden felnőtt lakosnak) arra jó, hogy nyitott kérdéseket feltéve (azaz olyanokat, ahol nem ixelni kell a válaszlehetőségek közül, hanem ki lehet fejteni a véleményt) ötleteket gyűjtsön a kormány. Ilyen téren támogatni tudnám az eljárást, minden más esetben szakmailag hibásnak tartom.

Felmerült most még egy dimenziója a kérdőíves konzultációknak, s ez pedig az adatkezelés. A Fidesz azzal az indokkal gyűjti a beérkező válaszok címeit, hogy legközelebb fölöslegesen ne küldjenek ki kérdéseket olyanoknak, akik amúgy is inaktívak. (Hagyjuk most azt, hogy aki nem válaszol egy ilyen kérdőívre, az nem feltétlenül inaktív.) Az adatvédelmi biztos ezzel szemben azt állítja, hogy a nemzeti konzultációs kérdőív valójában közvélemény-kutatás, és a közvélemény-kutatás szabályai szerint a válaszok forrását meg kell semmisíteni. (Hagyjuk most azt az érvet, hogy ez valójában nem közvélemény-kutatás, mert ott vannak mintavételi szabályok.)

Úgy vélem a téma filozófiai, vagy egyszerűbben szólva az alkotmány hatáskörébe tartozó. (Hagyjuk most azt az észrevételt, hogy az alkotmány feladata, hogy bármilyen párt kerül hatalomra, korlátok közt legyen.) A kérdés ez esetben az, hogy lemondhat-e valaki az anonimitásáról, avagy az államnak meg kell védenie minden körülmények közt a polgárait, hogy egy diktatórikus eszközöket használni kívánó kormány se tudjon visszaélni az információkkal, még ha akar, akkor sem.

Vannak dolgok, amikről nem mondhatunk le, hiába vagyunk felnőttek. Nem mondhatjuk azt, hogy végezzenek rajtunk veszélyes orvosi kísérleteket, tehát nem adhatjuk el az egészségünket, nem mondhatunk le pénzért a gyerekünkről, nem mondhatunk le pénzért valamelyik szervünkről stb. Vajon lemondhatunk-e a hatalom javára az informatikai védelmünkről? Vajon jó-e az nekem, ha a kormány tudja rólam, hogy válaszoltam-e a konzultációs kérdőívre? (Hagyjuk most a kérdőív részleteiből kikövetkeztethetőket.)

Azt gondolom, hogy egy társadalmi vitát ez igazán megérne, ha már az adatvédelmi biztos (Jóri András) és a kormány (Szíjjártó Péter) összecsapott. (Hagyjuk most, hogy nem tudjuk miképp kell lefolytatni egy társadalmi vitát, s aztán azt jogszabállyá nemesíteni.)

Jóri jelentését ld: itt.

Amit a magamfajta társadalomlélektan iránt érdeklődő ember el szeretne mondani egy néhány perces televíziós beszélgetésben, azt a legkevésbé sem tudja elmondani, hiszen a riportert és a nézőket is az érdekli mi történt és mi várható, nem pedig az, hogy miért történt, és miért nem megmondható, hogy mi várható. A helyzet pedig van annyira izgalmas, hogy a miértekkel is foglalkozzunk.

Miért jutottunk el a bohócforradalomig? – Korábban is sejtettem a választ, de most, hogy a helyszínen is ott voltam, és közelről láthattam az arcokat, s hallhattam a beszédeket, a rá való reakciókat, még biztosabban állíthatom, hogy ezekkel az emberekkel el lehetett volna fogadtatni kiváltságaik csorbítását, de nem lehet elfogadtatni a stílust, ahogy semmibe vették őket. A bohócforradalom kifejezés is igen találó, nekem azt jelenti, és a szervezők is ezzel a szándékkal találták ki, hogy hülyének tartják őket, és így is bánnak velük.

Mi szükség van Magyarországon arra, hogy az aktuális hatalom rendre lenézze alulról jövő kritikusait?

Azt sem árt kihangsúlyozni, hogy kik voltak ezen a tüntetésen. Mert a közönség homogenitása megdöbbentő, különösen, ha politikailag olyan egymástól távol lévő csoportok hangját is hallja az ember, mint a Népszava újságért kampányolók (csekkeket osztogattak az „utolsó szabad újság” megmaradásáért), meg azok a motorosok, akiket a Gyurcsány-ellenes tüntetéseken láthattunk. Lengett az árpádsávos is, de senkit sem érdekelt.

A közös a tömegben a kétkezi, a társadalomban szorgalommal felemelkedni akaró, kispolgári miliő volt. A rendőr, a tűzoltó stb. épp egy állomás ebben a folyamatban. Igazából a szocialisták tudtak szót érteni ezzel a társadalmi réteggel, s igazából a Gyurcsány-kormány ezt a réteget veszítette el, s valóban többek közt ezért a kétharmad. A szervezők részéről telitalálatnak tartom a „visszamenőleg vonjuk vissza a Fidesztől a kétharmadot”, még akkor is, ha a konzervatív sajtóban – egyébként jogosan – figurázzák ki azokat, akik nem a Fideszre szavaztak, következésképp ebben a tüntetéses szavazósdis játékban ilyenformán nem is vonhatják vissza korábbi szavazatukat. A visszamenőleg visszavonjuk az igazságosság nevében, valóban erős kommunikációs játék, valamit kezdeni is kéne vele a hatalomnak, ha egyáltalán lehetséges. Telitalálat más is volt, például Orbán Viktor korábbi beszédeinek bevágása a szünetekben.

A tömeg rendelkezett néhány másik karakterrel is, ez pedig az életkori homogenitás, az öltözet, a testi adottságok. Nyilván a speciális helyzetből is adódott ez, hogy a fiatal rendőrök szolgálatban voltak, idősebb hajdani kollégáik, esetleg főnökeik az utcán. Majális hangulat volt? – kérdezte tőlem a riporter. Hát, végül is igen, a szociológiai jellemzők alapján talán, bár gyerekek nem voltak, és azt hiszem egy stadionból kiáramló szurkolói tömeg esetében sem gondol senki majális hangulatra. Szóval mégse.

Mit kezd egy ilyen közösség, ha szólásszabadságról, meg emberi jogokról beszélnek nekik a színpadról, mikor őket leginkább csak jogaik csorbulása miatti frusztrációjuk kiélésének módja, a bennük felhalmozódott keserűség és tanácstalanság érdekli? A frusztráció vagy tehetetlenségbe, vagy agresszióba szokott fordulni, s ugyanakkor olyan politikai talajt kereső emberek beszédeit hallgatták, mint az egy millióan a sajtószabadságért értelmiségi fiatalja, Seres Mária civil pártvezetőt (aki újságját szórva tudatta mindenkivel ők a legerősebb parlamenten kívüli párt), vagy magukat a tüntetés szervezőit, akik mint tudjuk szintén pártot alapítottak.

S bár a kormánykommunikáció – egyébként megint helytelenül – azt állítja, hogy az itt szónoklatot tartó szervezetek saját politikai pecsenyéjüket sütögetik, és nem az emberek érdekeit képviselik, ellenben a kormányzat az emberekért van, nemzeti konzultációstul mindenestül, én azt gondolom, épp ott tekinthetünk az eseményekre pozitívan, ahol pártosodást tapasztalhatunk, és azok a felszólalók zilálták szét a tüntetés üzenetét, akik magánfrusztrációik és orbángyűlöletük kiélésére használták a színpadot. Azokkal nem tud a kormány beszélni, de a szervezetekké jegecesedő képviselőkkel tudna, vagyis a nemzeti konzultáció egész kampánystratégiáját szerintem gyorsan módosítani kéne, mert minél falsabbá válik, annál több konfliktus jön létre, amit aztán már tényleg nem lehet kezelni.

Bohócmaskara ide vagy oda, ennek a tömegnek nem ment még a színjáték, de nem állítanám, hogy a közösségben ne lett volna humorérzék. Tudom, hogy a kormány szándéka a kriminalizálásuk, és a társadalom velük szembefordítása, azt is, hogy szakszervezetek sem találtak még egymásra, sőt épp az elhatárolódás és az osztódás felé tartanak, mert nem egyformán képzelik az érdekvédelmi stílust.

Amikor azt állítom, hogy jelen pillanatban nem lehet tudni mit hoz a holnap, ilyenformán ez csak egy közhely, de ha kibonthatom, s kérdéseket tehetek fel…: A bohócforradalom beledől a saját kardjába, vagy épp zászlóvivővé válik? Mi lesz a középosztály és a kispolgárság egymáshoz való viszonya? Melyik követi majd a másikat, melyik lesz cselekvőképesebb, összefogottabb? Rájön-e a kormány arra, hogy fájdalmat nem a megszorításokkal, hanem a hozzáállásával okozhat, s hogy ennek megfelelő is lehet a reakció? Tudnak-e ezen változtatni, s egyáltalán akarnak-e?

A másnapi baloldali orgánumok a bohócforradalom kapcsán arról írnak, hogy erős üzenet ment a kormánynak. Én is azt mondtam a stúdióban, hogy minden bizonnyal meghallja a kormányzat az üzenetet, csakhogy szociálpszichológusként azt is tudom, hogy nagyon gyakran a kormányzatok nem hallják meg az alulról jövő üzeneteket. (Hogy egészen világos legyen, még egyszer kihangsúlyoznám, szerintem itt az üzenet nem az, hogy adjátok vissza a jogainkat, hanem az, hogy ne akarjatok eldobni mint egy rongyot, és oda sem figyelni ránk, bánjatok velünk emberként. Ez nagy különbség.) Nem vagyok benne biztos, hogy a valódi üzenet eljut. Nem hallják meg az üzenetet és nem csak azért, mert amikor a médiában lehetőségem van rá magam sem tudom elmondani, hanem mert legyen az akár egy amerikai elnök, hívjanak valakit Nixonnak, Bushnak, Gyurcsánynak vagy Orbánnak, a döntések ezekben a közegekben sajátos körökben járnak. (Itt most nem kifejtendő utakon, de sajátos tévutakon.)

Szóval hamisnak érzem most magam, amikor azt állítottam, hogy a józan ész alapján biztos meghallják az üzeneteket odafönn, valójában ennél sokkal szkeptikusabb voltam is, vagyok is.

A rendszerváltás után újra és újra fellángoló kultúrharc újabb és újabb fejezetei előttünk íródnak: az Alföldi Róbert ellen intézett Jobbik kampány csak egy tünete ennek a jelenségek, a minap Szentesi Zöldi László jelentette ki a Magyar Hírlap hasábjain: „Azért, mert az a pőre igazság, hogy nincs beszélnivalónk egymással. Párhuzamos kultúrát építgetünk: az ő ízlésük, szófordulataik, témaválasztásuk nem a mi ízlésünk, szófordulataink, témaválasztásunk, és viszont. Szörnyű, hogy ez így alakult? Persze. Lehetséges változtatni rajta? Belátható időn belül nem.” Ennek a kijelentésnek a realitásával nehéz vitatkozni, azonban talán mégis érdemes.

Először is: ennek a „párhuzamos kultúrának” igen erős hagyományai vannak. A gyökerek igen szerteágazóak és nagyon mélyre nyúlnak, a népi-urbánus vitától kezdve a zsidókérdésen át a nyugat/kelet viszonyig rendkívül sok elem járja át keresztbe kasul ezt a problémát. A 80-as évek végén, közepén egy pillanatra úgy tűnt, hogy a pártállam ellenesség, a szocialista ideológiától való elhatárolódás, vagyis a közös ellenség valamiféle konszenzus felé szorítja majd a leginkább népinek, illetve urbánusnak nevezett szellemi tábort. A rendszerváltás után aztán a politika pluralizálódása, majd fokozatos kétpólusúvá válása egyre inkább olyan közeget alakított ki, amelyben a kultúra, a művészet területén is egyre inkább kizárta az átjárás, vagy akár az egymás felé tett gesztusok lehetőségét is.

Azt is mindenképpen le kell azonban szögeznünk, hogy abnormális, hogy nem alkothat Magyarországon már lassan író, színész, rendező vagy akár szobrász sem anélkül, hogy azonnal be ne sorolnák valamelyik oldal szellemi holdudvarába. Ez egyfelől természetesen egzisztenciális kérdés, hiszen a források elosztásáért jórészt még mindig a politikai döntéshozók felelnek, tehát a művész, amennyiben megélhetését biztosítani kívánja előbb-utóbb akaratlanul is elkezd sodródni valamelyik oldal irányába, egyre inkább eltávolodva a másiktól. Az igazán riasztó jelenség az, amikor az illető sem anyagilag, sem eszmeileg nem tartozik semmilyen politikai táborhoz, egész egyszerűen valamelyik alkotásának értelmezése, vagy a nyilvánosságban tett nyilatkozata alapján megkapja a „libsi”, vagy „jobbos” (hogy egyéb cifra megfogalmazásokat ne is említsünk) jelzőt. Amelytől aztán képtelen lesz megszabadulni és hirtelen, mindenféle akarata ellenére az általa elutasított, vagy meghaladni kívánt hagyomány folytatója lesz.

Harmadszor: ez a fajta mély szembenállás rendkívül sok országban jelen van, Szentesi az északíreket említi, azonban talán nem érdektelen, ha az Egyesült Államok kulturális megosztottságára is utalnunk. David McCandless ábrája jól mutatja, hogy a jobb- és baloldal a tengerentúlon is milyen mélyen elkülönül egymástól, amikor a társadalomról, családról, vagy éppen a gazdaságról gondolkodik. Ez két dologra hívja fel a figyelmet: egyrészt a megosztottság nem feltétlenül jelenti azt, hogy az adott állam sikertelen. Másrészt a mély ellentétek mellett az amerikaiak számára rengeteg olyan összekötő kapocs van, amely tompítja ezt a szembenállást az alkotmánytól a közös sikerélményekig.

Alighanem igaza van Szentesinek, amikor kizárja, hogy a közeljövőben valamilyen megbékélés lehet a magyar kultúrában, valóban ez nem valószínű, de nincs is rá feltétlen szükség. Igazából alighanem csak néhány közös pontot kellene megtalálni, amelyhez egy kis méltányos szemlélet szükségeltetik. Alighanem a liberális oldalnak nem ártana néha elolvasni egy Tamási Áront, vagy ne adj’ Isten egy Wass Albertet, míg egy jobboldali sem szenvedne maradandó károsodást, ha esetleg beülne egy darabra az Alföldi vezette Nemzeti Színházba.

A hét egyik legfontosabb híre az volt, hogy a Velencei Bizottság „kiszivárgott” jelentése számos ponton elmarasztalta Magyarországot az új Alaptörvény és persze annak megalkotási eljárása miatt. A Bizottság kritizálta a jövőre hatályba lépő jogszabályt többek között a széleskörű sarkalatos (különösen a következő kormányok pénzügyi és gazdasági autonómiáját sértő) törvényhozási tárgyak miatt; az Alkotmánybíróság jogköreinek kurtítása miatt; a preambulum értelmezési szempontból kétséges rendelkezései miatt; s általában is a közjogi szabályozás túlzott átpolitizálása miatt – hogy csak a legnagyobb horderejűeket említsük. A magyar helyzettel nem csupán az Európa Tanács, hanem maga az EU is foglalkozik: a június 8-i EP-vitában éppen az volt az egyik fontos pont, hogy a közösségnek van-e egyáltalán jogköre egy tagállam (jelen esetben Magyarország) Alkotmánya ügyében eljárni, s kritizálni az adott törvény egészét vagy annak bizonyos részeit. Mindeközben a magyar parlament ismét módosította a még hatályban lévő Alkotmány a nyugdíjrendszer és az Alkotmánybíróság átalakítása végett. A médiatörvény körüli páratlan európai viták után tehát egy közjogi vihar van készülőben, amelynek tétje éppen az, hogy a közösség egy tagállama vajon teljes szabadságot élvez-e belső, közjogi viszonyainak kialakítása terén vagy pedig az európai kultúrkör egyetemes (jogi és politikai) értékei akkor is kötelezik, ha ezt az alapítószerződések nem mondják ki expressis verbis.

Ha megnézzük az elmúlt 20 év politikai (kormányzási) és persze közjogi gyakorlatát, akkor hajlottunk arra, hogy viszonyainkat az európai sztenderdek szerint alakítsuk ki: előbb az uniós csatlakozás, utóbb pedig EU-tagként a közösségi jognak való megfelelés végett. Ezt a politikai, közéleti paletta (szélső)jobb oldalán olykor a nemzeti jelleg elvesztésével, az ország kiárusításával azonosították, máskor pedig nemzetközi balliberális összeesküvésnek tekintették. Utóbbi álláspontok azonban parciálisak voltak, még a mérvadó jobboldali-konzervatív körökben is. A balliberális politikai és közjogi felfogás volt az uralkodó paradigma. Eközben a jobboldal, a konzervatívok (azért írom így, mert a jobboldali „egytáborban” markáns közjogi nézeteket vall a konzervatív irányzat, sőt ez mondható a legszervesültebbnek, ha a szellemi műhelyeket és folyóiratokat megnézzük) szunnyadó jogász és egyéb társadalomtudós köreiben már folyt az „új világrend” előkészítése, az új paradigma kidolgozása, ami egyaránt jelent gazdasági, társadalompolitikai fordulatot és persze közjogi paradigmaváltást.

Az új kormányzat közjogi paradigmája magán viseli általános karakterének legfőbb jellemvonását: a nemzeti ügyek kormánya nem engedheti meg azt, hogy a nemzeti érdekeket kívülről befolyásolják. Ez az ars poetica már 2010 végén előrevetítette azt, hogy erős konfliktus alakul majd ki a második Orbán-kormány és az EU között, amelyet csak fokozni fog a soros elnökség.

Az új közjogi paradigma többek között a nemzeti érdekeket részesíti előnyben a nemzetközi elvárásokhoz képest, visszautasítja az Alkotmánybíróság aktivista szerepfelfogását, a kormány hatékonyságát és döntési potenciálját a társadalmi egyeztetés elé helyezi, s általában is a hatékony és jó kormányzás közjogi feltételeinek kiépítésén munkálkodik. Mindez egyelőre meglehetősen új és visszatetszést kelt, mind hazai balliberális oldalon, mind pedig az EU-ban. Ahhoz, hogy ne mérgesedjen tovább a helyzet az EU (valamint az Európai Tanács) és Magyarország között, és ne alakuljon ki közjogi állóháború, több feltétel is szükséges. Egyrészt jobban meg kellene érteni a kialakulóban lévő új paradigmát, s nem szabad az populista és szélsőjobb bélyeggel illetni: kritizálni persze lehet, de nem erkölcsi magasságokból, hanem a szakmai vita szintjén. Másrészt pedig a magyar kormányzatnak nem szabad a kialakult helyzetet akként interpretálnia, hogy az egy itthonról irányított, európai balliberális összefogás miatt alakult ki, s azt sem szabad elfelejtenie, hogy liberális állam- és jogfelfogás attól, hogy itthon megbukni látszik európai szinten nagyon is uralkodó paradigma.

Politikai elemzői tevékenységem előtt nyolc évet töltöttem el a közoktatásban középiskolai tanárként, így még most is érdeklődéssel figyelem az onnan jövő híreket.  Így például szemet szúrt az a hír, mely szerint az iskolákban kellene a pedagógusoknak a heti kötelező munkaidő 80 %-át eltölteniük.

De hát mi ezzel a probléma?- vetheti fel joggal egy nem tanárként dolgozó fizikai munkás, vagy akár egy irodai alkalmazott. Neki magától értetődő, hogy szépen bemegy időre a munkahelyére, és a megszabott ideig (hivatalosan többnyire 8 óra hosszáig) ott eltölti az időt. Nem egyszer eljutott hozzám az a vélekedés, hogy a tanároknak ehhez képest királyi életük van: délelőttönként leadják az anyagot az órákon, és kora délután már mennek is haza pihenni.

Az Orbán-kormány tevékenységében nem először tapasztalhatjuk, hogy igyekszik megfelelni a társadalom vélt, vagy valós igazságérzetének. Ilyen volt a végkielégítések megadóztatásának, vagy éppen a korkedvezményes nyugdíjban részesülő rendvédelmi dolgozók ügye. Mindkét esetben eddig sikeresnek bizonyult a kormányzati kommunikáció, a közvélemény többsége helyesli a kormány, illetve a Fidesz ez irányba tett lépéseit. A rendvédelmi tüntetők hátrányba kerültek a közvélemény meggyőzéséért vívott küzdelemben. A Századvég kutatása szerint a megkérdezettek 69%-a  úgy vélekedik, hogy változtatni kellene a korkedvezményes nyugdíjazási rendszeren, mert az nem igazságos (ugyanakkor a megváltoztatás részleteire nem kérdeztek rá), s csak 21 % véli úgy, hogy nem kellene hozzányúlni a rendvédelmi dolgozók korkedvezményes nyugdíjához . Azon Fidesz berkeiből hangoztatott kommunikációs panel – „nem engedhetjük meg az ország nehéz helyzetében, hogy életerős 40-es éveiben járó rendőrök nyugdíjban részesüljenek” – erősebbnek, és hatásosabbnak bizonyult a visszamenőleges jogalkotást kissé száraznak és jogászinak tűnő kritizálásánál. Visszatérve a tanárok iskolában tartására: nem láttam még empirikus felmérést arról, hogy a társadalom többsége mit szólna ehhez, de a már említett, hozzám eljutott vélemények alapján hajlok arra, hogy meghallgatásra találna ilyesfajta érv: „ ha más munkavállalónak a gyárban, az irodában le kell húznia a maga nyolc óráját, a tanárok sem várhatják el, hogy ők olyan kiváltságban részesüljenek, hogy csak délután két óráig tartson a munkaidejük”. El kell ismerni, ez szintén  igen tetszetős és hatásos kommunikációs panel volna.

A kormány a maga és az aktuális politikai rendszer szempontjából persze jól teszi, hogy figyelembe veszi a lakossági véleményeket. Ez már csak annál is inkább kívánatos, mert ha túlságosan elszakadnak a kormányzat (kormánypártok) cselekedetei, viselkedése a társadalmi elvárásoktól, akkor beáll a legitimációs deficit, ahogy azt láthattuk az 1989-90-es közjogi rendszer esetében is. A mértéktartás ezzel együtt is javallott, egy rossz intézkedéssel (törvénnyel) komoly károkat lehet okozni, és az sem árt, hogy ha a jogalkotó lényegi kérdéseket szabályoz.

Aki már dolgozott tanárként iskolában,tudja, hogy a lelkiismeretes pedagógiai munka eddig sem ért véget az órák délelőtti megtartásával. Az ilyen tanárok számára már lapos közhely, hogy a délutáni-esti órákban az óráikra szoktak készülni otthon (különösen olyan esetekben, amikor az adott órák vizuális eszközöket követelnek meg), dolgozatokat javítanak.Ráadásul nem egyszer nem is ért véget már eddig sem az iskolában elvégzett munka a délelőtti időszakban: időnként szoktak lenni tantestületi értekezletek, fogadóórák, szakkörök, felkészítő programok a délutáni órákban.

Ha a tanároknak ezentúl munkaidejük 80 %-át kötelezően az iskolában kéne eltölteniük, ennek a tárgyi feltételeit meg kell oldani. Ha a pedagógus mostantól kezdve az iskolában kell, hogy óráira készüljön, akkor szüksége lesz folyamatosan működő fénymásolóra, nyomtatóra például a dolgozatok, szemléltető anyagai sokszorosítása végett. Csakhogy nem egy iskola pont ezekben szűkölködik: nem egy helyről hallottam, hogy az iskola annyira elszegényedett, hogy egy tanár csak igen korlátozott számú oldalt fénymásolhat. Gondoskodni kell arról, hogy legyen elegendő szekrény, hogy a tanárok azokat a  szakkönyveiket, amelyeket addig otthon használtak, az iskolában tudják hova pakolni a felkészülés során. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy a tanári munka minősége elsősorban a tanórákon nyilvánul meg, és a jó tanári munka az otthoni felkészülésből is származhat, ahhoz nem feltétlenül kell órákig délután az iskolában tartózkodni.A döntéshozónak tehát figyelemmel kell lennie ezekre a körülményekre is ezen elképzelés bevezetése előtt.

Az éremnek van azonban másik, és a tanárok egy része számára kétségtelenül kényes oldala. Vannak pedagógusok, akik szerény hivatalos jövedelmüket otthon adózatlan magánórákkal egészítik az iskolában töltött idejük után. A tanárok hosszabb ideig tartó iskolában tartása  kétségtelenül megnehezítené valamelyest a magánórák megtartását, amivel sok pedagógus anyagi érdeke sérülne. Ugyanakkor az igaz, hogy azon tanárok, akik szakjuk miatt kevésbé tudnak magánórákat adni (mert nem nyelv-, vagy matematika szakosak) eleve anyagi hátrányban vannak ilyen társaikhoz képest. A törekvés, hogy a tanárok teljesen a szakmájuknak éljenek, és ne a kereset-kiegészítésük kösse le energiájuk jó részét, nem feltétlenül elvetendő, de akkor ezt a célt nyíltan és őszintén ki kell mondani. És még valamit meg kell tenni: olyan szintre kell emelni a tanárok fizetését, hogy ne kényszerüljenek magánórák tartására. Csakhogy ez erős gazdaságot és egyértelmű politikai akaratot feltételez, ennek pedig híján vagyunk. Az ötletnek tehát van igazságtartalma, de ügyelni kell a részletekre és a buktatókra.

A téma azért is fontos, mert az ötlet által felszínre hozott jelenség, hogy sokan a hivatalos munkahelyük mellett további pénzkereső tevékenység után kell hogy nézzenek, túlmutat a közoktatáson. Nem egy főiskolai, egyetemi oktatót tudnánk mutatni, aki nem pusztán egy helyen tanít. Nem egy rendőr létezik, aki biztonsági őrként is igyekezett elhelyezkedni. Nem egy orvos van, aki vállalkozóként egy másik kórházban teljesít ügyeletet. Könnyen belátható, ha valaki egyszerre három-négy munkahelyen dolgozik,nem biztos, hogy mindenütt a maximumot tudja magából kihozni, azaz a legjobb telhesítményt elérni. Azt gondolom, ez egy igazi társadalmi és közvetetten gazdasági probléma.

A tanárok iskolában való tartózkodásának kérdése csak a felszín , amely mögött viszont ott feszül Magyarország megannyi ellentmondása. Ennek hathatós kezelése sem lehet pusztán felszíni, a vélt, vagy valós néphangulathoz való igazodás. Csak hosszas, következetes és szakmailag is helyes intézkedéssorozattal lehet ezt az évtizedek alatt felhalmozódott problématömeget orvosolni.

Kezd kialakulni a republikánus táncrend az Egyesült Államok választási procedúrájának bonyolult keringőjében. Nyolc hónappal a New Hampshire-i előválasztások előtt, Június 13.-án tartják az első republikánus jelölti vitát, amit a CNN, a helyi televízió valamint a szakszervezetek rendeznek. Hosszas találgatást követően meg van a hét személy is, aki ringbe száll a republikánus jelölésért a 2012-es elnökválasztásra: Michele Bachman, Minnesotai képviselőnő, Herman Cain üzletember, Newt Gingrich volt képviselőházi elnök, Ron Paul, Texasi képviselő, Tim Pawlenty korábbi Minnesotai képviselő, Mitt Romney, korábbi Massachusettsi kormányzó és Rick Santorum, korábbi Pennsylvaniai képviselő. Bár meg kell jegyezni, hogy hiába szerepeltek a novemberi kongresszusi választásokon olyan jól, ezúttal nem volt tolongás a republikánusok között a pozícióért. Míg Barack Obama már áprilisban elindította újraválasztási kampányát, addig a republikánusok még csak most kezdenek a párton belüli szelekcióhoz.

Az Egyesült Államokban évtizedes hagyománya van a politikai viták rendezésének. (Az elnöki, alelnöki vitákat például 1987-óta egy civil testület szervezi.) Mind a vitázók személye, mind annak témája, menete előzetesen egyeztetve, szabályozva van. A résztvevők névsorát így ezúttal sem bízták a véletlenre. Nem lehet csak az utcáról besétálni elnökjelöltnek.

Hármas kritériumot állított fel a szervező bizottság, amely alapján kiválasztották a vitapartnereket. Ennek megfelelően a jelölteknek minimum 2%-os eredményt kellett elérnie legalább három - április 1 és április 30 között nyilvánosságra hozott – előre meghatározott szervezetek által készített országos közvélemény kutatáson. (Ezek: ABC, AP, Bloomberg, CBS, CNN, FOX, Gallup, Los Angeles Times, Marist, McClatchy, NBC, Newsweek, Pew, Quinnipiac, Reuters, USA Today és a Time) Ugyanezen feltételek mellett legalább ilyen mértékű támogatottsággal kellett rendelkeznie májusban is, valamint a New Hampshire-i választók körében is el kellett, hogy érjenek minimum 2%-ot. Tehát csak országosan és helyileg is ismert politikusok indulhatnak.

A hazai hagyományokkal szemben, az Egyesült Államokban tudják, hogy szükség van nyilvános, jól szervezett, demokratikus vitákra (akár egy adott párton belül is). (A Méltányosság Politikaelemző Központ kiemelt feladatának tekintette, hogy felhívja a figyelmet a miniszterelnök jelölti viták jelentőségére hazánkban. Korábban többek között konferenciát is szervezett a témában, valamint javaslatot tett a 2006-os miniszterelnöki vita megszervezésére is.) Ez már csak azért is fontos, mert a republikánusok között is számos jól elkülöníthető irányvonal található. A fiskális konzervatív, illetve libertariánus gazdaságpolitikát favorizálók egy párton belül helyezkednek el a konzervatív ideológiát képviselő választókkal. A vita során lényegében ezen irányzatok ereje és meggyőzőképessége fog megmérettetni. Vélhetően a 2012-es választást gazdasági kérdések, így a deficit nagysága, az állam mérete, valamint az Obama reformok fogja dominálni. Ugyanakkor pont a nehéz pénzügyi helyzetből eredően jobban összekapcsolódnak majd az ideológiai és gazdasági kérdések, és újra megerősödnek a vallásról, melegekről, abortuszról szóló viták. Így a 13.-i szópárbajban a kilencvenes évek vitáit idéző érvekkel fogunk találkozni.