A rendszerváltás után újra és újra fellángoló kultúrharc újabb és újabb fejezetei előttünk íródnak: az Alföldi Róbert ellen intézett Jobbik kampány csak egy tünete ennek a jelenségek, a minap Szentesi Zöldi László jelentette ki a Magyar Hírlap hasábjain: „Azért, mert az a pőre igazság, hogy nincs beszélnivalónk egymással. Párhuzamos kultúrát építgetünk: az ő ízlésük, szófordulataik, témaválasztásuk nem a mi ízlésünk, szófordulataink, témaválasztásunk, és viszont. Szörnyű, hogy ez így alakult? Persze. Lehetséges változtatni rajta? Belátható időn belül nem.” Ennek a kijelentésnek a realitásával nehéz vitatkozni, azonban talán mégis érdemes.

Először is: ennek a „párhuzamos kultúrának” igen erős hagyományai vannak. A gyökerek igen szerteágazóak és nagyon mélyre nyúlnak, a népi-urbánus vitától kezdve a zsidókérdésen át a nyugat/kelet viszonyig rendkívül sok elem járja át keresztbe kasul ezt a problémát. A 80-as évek végén, közepén egy pillanatra úgy tűnt, hogy a pártállam ellenesség, a szocialista ideológiától való elhatárolódás, vagyis a közös ellenség valamiféle konszenzus felé szorítja majd a leginkább népinek, illetve urbánusnak nevezett szellemi tábort. A rendszerváltás után aztán a politika pluralizálódása, majd fokozatos kétpólusúvá válása egyre inkább olyan közeget alakított ki, amelyben a kultúra, a művészet területén is egyre inkább kizárta az átjárás, vagy akár az egymás felé tett gesztusok lehetőségét is.

Azt is mindenképpen le kell azonban szögeznünk, hogy abnormális, hogy nem alkothat Magyarországon már lassan író, színész, rendező vagy akár szobrász sem anélkül, hogy azonnal be ne sorolnák valamelyik oldal szellemi holdudvarába. Ez egyfelől természetesen egzisztenciális kérdés, hiszen a források elosztásáért jórészt még mindig a politikai döntéshozók felelnek, tehát a művész, amennyiben megélhetését biztosítani kívánja előbb-utóbb akaratlanul is elkezd sodródni valamelyik oldal irányába, egyre inkább eltávolodva a másiktól. Az igazán riasztó jelenség az, amikor az illető sem anyagilag, sem eszmeileg nem tartozik semmilyen politikai táborhoz, egész egyszerűen valamelyik alkotásának értelmezése, vagy a nyilvánosságban tett nyilatkozata alapján megkapja a „libsi”, vagy „jobbos” (hogy egyéb cifra megfogalmazásokat ne is említsünk) jelzőt. Amelytől aztán képtelen lesz megszabadulni és hirtelen, mindenféle akarata ellenére az általa elutasított, vagy meghaladni kívánt hagyomány folytatója lesz.

Harmadszor: ez a fajta mély szembenállás rendkívül sok országban jelen van, Szentesi az északíreket említi, azonban talán nem érdektelen, ha az Egyesült Államok kulturális megosztottságára is utalnunk. David McCandless ábrája jól mutatja, hogy a jobb- és baloldal a tengerentúlon is milyen mélyen elkülönül egymástól, amikor a társadalomról, családról, vagy éppen a gazdaságról gondolkodik. Ez két dologra hívja fel a figyelmet: egyrészt a megosztottság nem feltétlenül jelenti azt, hogy az adott állam sikertelen. Másrészt a mély ellentétek mellett az amerikaiak számára rengeteg olyan összekötő kapocs van, amely tompítja ezt a szembenállást az alkotmánytól a közös sikerélményekig.

Alighanem igaza van Szentesinek, amikor kizárja, hogy a közeljövőben valamilyen megbékélés lehet a magyar kultúrában, valóban ez nem valószínű, de nincs is rá feltétlen szükség. Igazából alighanem csak néhány közös pontot kellene megtalálni, amelyhez egy kis méltányos szemlélet szükségeltetik. Alighanem a liberális oldalnak nem ártana néha elolvasni egy Tamási Áront, vagy ne adj’ Isten egy Wass Albertet, míg egy jobboldali sem szenvedne maradandó károsodást, ha esetleg beülne egy darabra az Alföldi vezette Nemzeti Színházba.