Orbán Viktor kevésbé volt ideges, vagy feszült az uniós népképviselők 2011. július 5-i ülésén, mint januárban. Igaz, a vita hangneme is mérséklődött azóta. Bár Daniel Cohn-Bendit ezúttal is élesen támadta a magyar kormánypolitikát, és személy szerint Orbán Viktort is, de ennek élét jelentősen tompította, hogy a magyar uniós elnökségét teljesítményét sok hozzászóló méltatta, még a baloldalon lévők is. Ezt annál is inkább tehették, mert az Orbán-kormány— ahogy azt nemrég részletesen az MPK honlapján elemeztem — kétségbevonhatatlan eredményeket is felmutatott EU-elnöksége idején, igaz az is, hogy nem minden célkitűzését sikerült végigvinnie. De  Horvátország csatlakozási tárgyalásainak a lezárása nagy fegyvertény, amire januárban még nem mutatkozott nagy esély. A magyar kormányfő így megtehette, hogy válaszbeszédében barátságosabb hangot is megüssön, köszönetet mondva az Európai Parlament egészének, és az elnökének. Másfelől viszont megint visszautasította a politikáját ért bírálatokat, s elégedettséggel tölthette el, hogy mondanivalója ezen részét többször taps szakította félbe. Számomra egy külön érdekessége mindkét EP-parlamenti ülésnek, hogy Orbán megmaradt annyira jó vitázó az elmúlt több mint két évtized során,  hogy nemzetközi összehasonlításban is állja a sarat kommunikációs készségek tekintetében. Jól bánik a gesztikulációjával (azaz a kézmozdulatai összhangban vannak a mondanivalójával), képes arra is, hogy a hangszínét, hangerőt az adott pillanathoz igazítva változtassa, igen ritkán szokott elakadni beszéde közben (alig van nála őőzés), kerek mondatokban szokott beszélni, és tud sajátos gondolatokat is előadni (amelyeket- meglehet- tanácsadói javasoltak neki). Ezt most is megkapta az érdeklődő közönség: Cohn-Bendit ellen sikerült Orbánnak egy jól irányzott támadást intézni: „Ön egy polgári demokrácia ellen lázadt, én meg egy diktatúra ellen lázadtam”. Orbán következetesen megmaradt a hazája elleni igazságtalan támadásokat rettenhetetlenül visszaverő vezető szerepében ezen az ülésen is, például akkor, amikor egyértelművé tette: gondoljanak más országokban bárkik bármit az új magyar alkotmányról, ennek úgysem lesz semmi jelentősége. A kormányfő ezt így fogalmazta meg az EP képviselői színe előtt: „ Egyetlen európai miniszterelnök, egyetlen európai kormány sincs abban a helyzetben, hogy megmondja a magyaroknak, hogy milyen alkotmányuk lehet és milyen nem. Ez a kérdés a magyar népre tartozik, és ezt mi majd el is fogjuk dönteni.”

A jó kommunikáció sem feledteti azt, hogy az Orbán-kormány nem jelentéktelen európai uniós erőkkel került összetűzésbe, és a miniszterelnöknek a helyenként igen harcias megnyilvánulásai nem segítik az ellentétek tompítását. Pedig valami nagyon nincs rendben akkor, hogy ha a magyar belpolitika bő fél éve időről-időre visszatérő napirendi pont az Európai Parlamentben, ahol túlnyomórészt közösségi jogszabálytervezetek megtárgyalásával telik az idő, és nem az egyes országok belpolitikájának megtárgyalásával. A német, a brit, a dán, vagy a francia demokrácia helyzete nem szokott téma lenni, alighanem azért, mert úgy vélik, hogy – miután azok rendben vannak – alighanem nincs mit ezekről tárgyalni. Nem így a magyar demokrácia, amelynek állapotát rendszeresen bírálják tőlünk nyugatabbra. Igaz, hogy a bírálók jelentős része az Orbánnal ideológiailag szemben állók (baloldaliak, liberálisok) voltak, de a kereszténydemokrata-liberális német kormány magas rangú tisztségviselője is megfogalmazott elmarasztaló véleményt, vagy a nem éppen szocialista francia kormány, és nem egy jobboldali külföldi lap (pl. Die Welt)is  kritikusnak bizonyult Orbánékkal szemben. Az a fideszes kommunikáció, miszerint a magyar kormányt bíráló hangokat belföldről tüzelik, tartalmazhat némi részigazságot (bár erősen eltúlozza a gyengélkedő MSZP és magyar baloldali-liberális értelmiség befolyását), de megtévesztő lehet – paradox módon azok számára, akik ezt hirdetik és esetleg ők maguk is elhiszik. Ez azért veszélyes számukra, mert rossz következtetésekre vezetheti a magyar döntéshozókat a külvilághoz való viszonyukat illetően. Márpedig, mivel Magyarország nem nagyhatalom, függetlenül az Európai Parlamentben mutatott debatteri teljesítménytől, üdvös számára minél több uniós országgal jó kapcsolatot kialakítania. Különösen akkor, ha a politika szerencséjének forgandó volta miatt esetleg olyan tendencia jelentkezik évek múlva, amely során az a „nemzetközi baloldal” kerül kormányra mind több uniós államban, amelynek „támadásait el kellett hárítani”, ahogy Orbán most fogalmazott. Persze, meglehet, hogy Orbánnak az általa most keményen megrótt baloldallal sem lenne nehéz együttműködnie, ha úgy hozza a politikai szükség, elvégre van ő annyira pragmatikus politikus, hogy Kínában egy új szövetségest képes látni és láttatni.

Eseménydús hetet tudhatunk magunk mögött a magyar-amerikai kapcsolatok terén. Látogatást tett hazánkban Hillary Clinton jelenlegi, és Condoleezza Rice korábbi amerikai külügyminiszter, felavatták Ronald Reagan szobrát, valamint megnyílt a Tom Lantos Intézet. A külföldi politikusok jelenléte, egyfelől rávilágította ezekre az eseményekre a figyelmet, másfelől részben el is homályosították azok üzenetét. Két olyan amerikai politikusnak állítottak emléket hazánkban, akinek sokat köszönhet az ország, és akitől sokat tanulhatunk a pártok feletti együttműködésről, csakúgy, mint a szabadság és demokrácia tiszteletéről.

A Lantos Intézet megnyitóján Hillary Clinton a következőképp fogalmazott: Tom úgy gondolta, pártoktól függetlenül alapvetően mind azonos oldalon állunk. A szabadság és demokrácia oldalán. A rendezvény legfontosabb tanulsága is pont a pártok közötti összefogás volt, hiszen a Jobbik kivételével minden parlamenti párt támogatta az alapítvány létrejöttét. Annette Lantos, Tom Lantos özvegye háláját fejezte ki a pártok együttműködéséért és egységéért, míg Martonyi János külügyminiszter külön kiemelte és megköszönte az MSZP részéről felszólaló Balogh András szavait a kollektív jogok, a transzatlanti kapcsolat és a nemzeti egység eszméinek fontosságáról.

Úgy tűnik, ha számtalan dolgot másként is látnak, a szabadság és demokrácia fontosságának kérdésében közös platformra talált a kormánypárt és az ellenzék. Megdöbbentő egy olyan politikai légkörben, ahol évek óta semmilyen konszenzuskészséget nem látni, holott ez volna a természetes. De hiába honol kivételes pártpolitikai egység ezen a téren, ha társadalmi szinten nem érvényesül. Idehaza a szabadság és demokrácia csak akkor foglalkoztatja az embereket, ha valami személyes érdeksérelem éri őket. Napi szinten nincs benne az „értékkészletükben”, holott a demokrácia nem pusztán államforma, életforma is.

Az amerikai kultúra alapja a demokrácia és szabadság eszményének gyerekkortól való szenvedélyes szeretete. Ez nem jöhetett volna létre tudatos, az otthonokban, óvodákban, iskolákban kezdődő és élethosszig tartó demokratikus nevelés nélkül. „Mi a demokrácia?” Teszik fel az amerikai iskolák, évtizedek óta a kérdést, a válasz pedig nemes egyszerűséggel az, hogy „Mi. Mi egy demokrácia vagyunk.” Magyarországon ezzel szemben azt látjuk, hogy azok számára, akiknek a rendszerváltás idején még fontosak voltak ezek az értékek mára már elvesztette jelentőségét a szabadság és demokrácia fogalma, míg a társadalmi nevelés szintjén semmilyen törekvés nincs a demokratikus kultúra megteremtésére. Így az, az új generációk számára sem evidencia, sem érték nem lesz. Funkcionális analfabéták lesznek a demokrácia terén. Épp ezért az olyan szimbolikus események, mint a Reagan szoboravatás vagy a Lantos Intézet megnyitója, fontos kultúraformáló hatással bírnak, hiszen emlékeztetnek minket e fontos értékekre

Tom Lantos igazi amerikai és nagy magyar volt. Élete végéig szolgálta, védte a szabadság, demokrácia és tolerancia értékeit. Míg a magyarok történelmi okokból többnyire csupán „plátói viszonyt” folytathattak ezek gondolatával, Tom Lantos választott hazájában arra törekedett, hogy az egész világ számára elérhetővé tegye az amerikai ideált. Gyermekei, unokái megőrizték nyelvünket, kultúránkat, most Magyarországon a sor, nekünk kell meg tanulni az ő nyelvükön beszélni. A szabadság és demokrácia szenvedélyes szeretetének szavaival.

A korrektség intézményi kultúrából fakad, azt meg általában a patina és az idő alapozza meg. Akár ORTT-nek hívják az intézményt, akár Médiatanácsnak, végül is a tettei határozzák meg a megítélhetőségét. Az első ilyen tette az új hatóságnak, a lejáró frekvenciák újraosztása, melyben a kiírás alapján úgy döntött, nincs szükség a magyar társadalomnak a Klubrádióra. (Ezzel szemben a rádióért tartott szimpátiakoncertet lehet felemlíteni.) A második lépés, ahogy ezt a célját kivitelezi, ami lehet jogszerű, rafinált (Ld. a kiírást), vagy jogszerűtlen és nyílt sisakos, ez választás kérdése. Elegáns azonban sehogy sem lehet. Elegáns csak az volna, ha hagynánk a másikat is
létezni.

Ifjúkori élményem az új demokráciánk átpolitizált világában akkor ért, amikor a Valóság szerkesztőjeként dolgozhattam. Számomra ez volt az elérhető karrier csúcsa, ennek megfelelően meg is becsültem és képességeim szerint dolgoztam is azért, hogy minél jobb legyen a lap. Egyszerre akarták, hogy stilisztának és szerkesztőnek is jó legyek, mert főnökeim mindkettőben jók voltak (Kőrösi, Sükösd, Lázár), de én stilárisan nem jeleskedtem. Ez majdnem az állásomba került, de aztán kompromisszum köttetett, felvettek egy hölgyet, aki profi stiliszta volt, én meg kisebb fizetésért, de foglalkozhattam a tartalommal, a szerzőkkel. Foglalkoztam is volna, de jött a magának helyet követelő elit, mely a politikai hatalmat birtokolta, de a médiát nem. Nem éreztem elegánsnak, hogy néhány nappal később a portás közölte velem, nem engedhet be az asztalomhoz, mert az ugye már nem az én asztalom. Egy fiatal számára, aki örült a rendszerváltásnak, és örült a munkájának, értelmetlen vagdalkozásnak tűnt a Valóság elfoglalása. Elegáns nyilván az lett volna, ha nem elfoglalják, hanem létrehoznak egy új műhelyt, amely nemes versengésbe kezd.

Most is ez az érzésem a Klubrádió esetében. Nálunk nem tudom miért, de sosincs lehetőség az eleganciára. Noha már a liberális oldal jól megkapta. Annak idején pökhendi módon vetették oda, hogy nyilván nem teszik jól a dolgukat a konzervatív újságírók, ha nem piacképesek. Immár ők nem piacképesek, és maga a Klubrádió ezért is próbálja fenntartani magát műsorpercek örökbefogadhatósági technikákkal. Miért kell akkor megfojtani? Nem értem. Nem elegáns. A hírek szerint a frekvencián zenélőbb csatorna működhetne, nem beszélő. Göczey Zsuzsa kerülhet csak helyzetbe, s alighanem egy kitűnő zenei rádiót tudna csinálni, mint a Klub zenei szerkesztője. Már a szocializmus állami rádiójának legjobb szakemberei közé tartozott anno. Emlékszem, az általa szerkesztett műsorokat hallgattam, és közben azzal is tisztában voltam, hogy ezzel a fiatalság elitjébe tartozom, a zeneileg legigényesebbek táborába.

Hogy a Klubrádió értéket termel, ahhoz kétség sem férhet, elég ha megnézi valaki milyen témákat tárgyal meg. Már maga a rádió imázsát leginkább meghatározó műfaj is nagyon közszolgálati, s most a betelefonálós közügyeket megtárgyaló beszélgetős Bolgár műsorra gondolok. Nem véletlenül, ez a közszolgálatban is indult, Bolgár György amerikai tapasztalataira, ötletére építve. Megtanítani az embereket vitatkozni, érvelni, gondolkodni, ez volt akkor a műsor ki nem mondott etikája. Jobbá tenni a közéletet, ez volt és lesz mindig a közszolgálat küldetése is.

Bolgár György kalandos úton-módon, de a maga szempontjából racionálisan először az akkori erősen
liberális Magyar Hírlap, és a közrádió pozícióit igyekezett megtartani, ami nyilvánvalóan egy komoly országban összeférhetetlen. Mi azonban nem vagyunk komoly ország, ezért is kísérletezett vele sikeresen, és amikor választásra kényszerült már volt hová mennie a Magyar Rádióból.

A Klubrádióban ettől kezdve nehéz lett úgy szerepelni, de akár műsort készíteni is, hogy ne nyomta volna rá az újságírói vagy a nyilatkozói teljesítményre magát a Megbeszéljük politikai irányultsága. Kuncze Gábor újságírói szerepeltetése pedig már végképp szétmosott minden határvonalat újságírás és politizálás között.

Mindez azonban nem ok arra, hogy a rádiót hatósági eszközökkel kiszorítsák az éterből. Erre semmilyen morális alap sincs, hiszen a kormányzópárt (ez már önmagában abszurd) a Klubrádióhoz teljesen hasonló átpolitizált médiumokból vitte át az embereket a közszolgálati rádióba és televízióba. (Ez pedig ténykérdés, ha megnézzük ki honnan jött a közszolgálatba.) Politikust valamire is magára adó újságíró közösség nem emel a sorai közé, s nem mert a politikus rossz ember. Magára is valamit adó közszolgálat pedig nem emel sorai közé már elkötelezett médiamunkásokat. De itt nincsenek magukra adó újságíró közösségek, ezért a siker is más dimenzióban mérődik. Bolgár György és a Klubrádió kihozta a magyar valóság lehetőségei közt magából a maximumot. Mennyivel többet tudtak és tudnának magukból kihozni, ha jobb körülmények közt dolgozhattak volna, mondhatnánk. De hát mennyiben tehetnek ők maguk erről? A „drága Bolgár úr” egy jól működő közszolgálati elmúlt 20 évben egészen mást jelentene. Egy izgalmas közéleti műsor volna, s nem mint most, a Klubrádióban, ahol a konzervatív táboron való olykor jogos, máskor kevésbé jogos panaszfórumot jelenti

Nem egyedül a Klubrádió felelős a történet ilyetén alakulásáért, tehát az vesse rájuk az első követ… S milyen jó volna végre valahára egy kis eleganciát is látni.

Ha volt bombasztikus téma, amely az utóbbi hetekben leginkább szélsőséges táborokra osztotta a magyar blogoszférát akkor alighanem holtversenyben Dzsudzsák Balázs – a legjobbnak tartott magyar labdarúgó – dagesztáni szerződése, illetve a minap tető alá hozott magyar-kínai megállapodás volt. Utóbbival a blog keretein belül mi is foglalkoztunk már, érdemes talán azonban még egy bejegyzést a témának szentelni.

A két ügy ugyanis véleményem szerint meglepően sok hasonlóságot mutat, már ami a vita pro és kontra érveit illeti. Az egyik oldalon azok állnak, akik számára Nyugat-Európa az etalon, a keletről érkező hatalmas összegekre (legyen az a focista zsebébe vándorló milliók, vagy a hazánkba áramló tőke) olyan pénzként tekintenek, amely erkölcsi forrása meglehetősen megkérdőjelezhető. Illetve zsigerileg idegenkednek attól a keleti mentalitástól, amit a sport, illetve a gazdaság területén Kína, vagy Oroszország képvisel. A másik oldal érvei számosak: szerintük a pénznek nincs szaga, igenis ki kell használni az autokratikus rezsimek által felkínált milliókat. Szerintük az olyan nagyhatalmak, mint Oroszország, vagy Kína sikerre ítéltettek és jól jár az ország, vagy sportoló, amelyik a jövőjét ehhez köti.

Ezek a viták jól mutatják mennyire ambivalens a magyar társadalom Kelethez való viszonya. A legnagyobb különbség ugyanis nem abban áll, aközött, hogy nemcsak Magyarország, hanem akár Németország, akár Nagy-Britannia együttműködik Kínával, hogy mások a léptékek. Hanem abban, hogy ők úgy kötik meg a szerződéseiket, hogy tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy kulturálisan, mentalitásban hová is tartoznak. Magyarországon ugyanakkor minden ilyen esetben felhorgad valamiféle bizonytalanság saját identitásunkkal kapcsolatban. Nem arról van szó, hogy a kínai megállapodásokat, vagy a focista orosz szerződését bírálók lennének a „nyugatosak” és az ezek mellett lándzsát törők a „keletiesek”. Sokkal inkább arról, hogy a gyengülőben lévő Európai Unió perifériáján „kompország” lakói úgy érzik, hogy a „keleti szél” a jelenlegi helyett akár egy másik kikötőbe is sodorhatja Magyarországot. Nyugat-Európát is fenyegeti természetesen, hogy Kína végzetesen elhúz mellette a világgazdasági versenyben, vagy, hogy egyszer Manchester United-ot elpáholja valamilyen orosz oligarcha kirakatcsapata, mert az összes sztárjátékos odaigazolt. Azonban az ottani választópolgárnak, drukkernek eszébe sem jut, hogy ez veszélybe sodorhatja társadalmi berendezkedését, vagy kedvenc fociklubja létét. Miért? Mert a demokráciának, a pluralizmusnak, vagy éppen a focicsapatnak olyan mélyen gyökerező, a mindennapokban jelen lévő hagyománya van, amelyet megelőzhet, de meg nem kérdőjelezhet semmilyen keleti erő.

Idehaza nemcsak azért esik rosszul sok embernek, hogy egy sztársportoló Oroszországba megy, vagy Magyarországon Kína befektet, mert úgy érzik, hogy ez az eredményesség, vagy a morál szempontjából ez megkérdőjelezhető. Inkább van egyfajta érzet, hogy ennek a srácnak „nem ott van a helye”, vagy, hogy ez a szerződés valamiképpen nem illeszkedik a karakterünkbe. Magyarország – amely az elmúlt két évtizedben egyértelműen a Nyugat felé orientálódott – most mintha elbizonytalanodott volna, nem állítom, hogy elindultunk Kelet felé, azonban tény: kizárólag a materiális javakat tekintve sok esetben, már nemcsak kizárólag a Nyugat a vonzó lehetőség, ugyanakkor annak egyéb értékeit nem sikerült igazán sajátunkká tenni. Ez a nehezen kitapintható, de kétségkívül létező bizonytalanság érzés átjárja ezeket a vitákat, jelezve a társadalmi identitásunkban megbúvó kétségeinket.

Minden újrakezdésben megjelenik a bizakodás, és az erkölcsi megújulás vágya. Ez most is így van, csak három nevet emelek ki azok közül, akikről úgy gondolom, ha nem is forradalmi hit, de őszinte vágy él bennük az iránt, hogy megújuljon a közszolgálati média, és e hitet szakmai ambíciók táplálják.

Előző mondatom utolsó része a lényeges. Mert sokakat táplálhat a mindenkori hatalmat minden körülmények közt kiszolgáló vágya, de ez nem szakmai szempont. Belénessy Csabának (MTI új igazgatója) volt is egy félreérthető mondata, mely szerint „Az nem megy, hogy elfogadjuk a tisztséget, majd szembeszegülünk a megbízóval.” A minket etető kéz a közszolgálat esetében nem a kormány, hanem a társadalom. Annyi azonban igaz, hogy aki a BBC-t tartja példaképének, mint Belénessy, azt is észreveheti, hogy a magyar bajok gyökere abban van, hogy a függetlenséget összekeverik az ellenségességgel.

O. Kovács Szilveszter a Duna Tv élére kerülve azonnal bizonyítékát is adta, hogy nem kívánja a mutyizást eltűrni, sem a volt munkatársak szokásjogra hivatkozását, és drága berendezések a televíziótól való magánkézbe ajándékozását, sem a közpénz más módon való kiáramlását. Hosszú éveken keresztül vitte a hátán a Hír Tv-t, mint újságíró, és megtalálta az egyensúlyt a hitelességhez, nem riadt vissza a kellemetlen kérdések feltételétől akkor sem, ha a riportalanya jobboldali volt. Igaz, ő sem tudott mit kezdeni kinevezésének körülményeivel, valószínűleg szívesen megküzdött volna rendes pályázattal is a pozícióért, hiszen megnyerhette volna úgy is.

A harmadik kiemelt hiteles szereplő Obersovszky Péter, aki az ECHO Tv-től a közszolgálati 1-hez igazolt át. Lehet csak személyes észrevétel, de ha az Echoba hívtak szerepelni mindig azért drukkoltam, hogy csak Obersovszky legyen a riporter. A felkészültebb és érdeklődőbb emberekkel mindig jobb beszélgetni, és ő civilségét sem veszítette el, ami szintén az újságíró mindenkori feladata. Ha riportalanya eredetit mondott, azt észrevette, ha meg közhelyeket, hát megmentette a beszélgetést. Obersovszky történetében nem a személyében emelhető szerintem kifogás, hanem abban, hogy egy olyan televízió-társaságnál dolgozott, ami magát nem is akarta függetlenként láttatni, következésképp bárki, aki onnan jön, már nem tudja eljátszani független szerepet. (Nem bűn a független médiától a nem független felé elmozdulni, sőt a médiából a politikába átmenni sem ördögtől való, ám az ellentétes mobilitás a média problémáját és a közvélemény műveletlenségét, cinizmusát, igénytelenségét, helyzetbe való beletörődését mutatja.) O. Kovács esetében a Hír Tv-től a Duna vezetőjévé válás kevésbé zavaró, bár e szempont ott is felvethető.

Három tehetséges embert emeltem ki, akik vezető pozícióba kerültek, és akik tehetségük miatt nem szorulnak politikai támogatásra, s talán nem is kell szakmai tudásukat kapcsolati tőkével helyettesíteniük. Nincs okuk rá, hogy szakmai hiányosságaikat politikai lojalitással kompenzálják, mert szakmailag a legjobbak közé tartoznak. De hogy a rendszerrel valami nem stimmel, azt mindannyian érezhetjük: lojalitás oldalról közelítés, kinevezési furcsaságok, a függetlenség látszatának is a hiánya. S mindhármukban mégis közös, hogy szakmai oldalról kívánják megújítani a rájuk bízott területet.

De mi van akkor, ha utódaik képességei már gyengébbek lesznek, ha szakmai elköteleződésük már nem lesz? Mert amiről nem szól sajnos a Fidesz által tárgyalások nélkül kikényszerített új médiatörvény, hogy a pozíciókba történő kinevezések, és eljárásmenetek a legkisebb mértékben is garantálják a szakmaiságot.

Úgy tűnik, Orbán Viktor oldja fel azt az európai dilemmát, hogy hogyan lehet jó gazdasági kapcsolatokat ápolni olyan államokkal, amelyek finoman szólva elutasítják az európai kultúrkör szabadságra és toleranciára alapuló értékrendszerét. A miniszterelnök már 2010 novemberében a Magyar Állandó Értekezleten kijelentette, hogy a következő évtizedben nem ideológiai, hanem gazdasági alapokra kell helyezni az ország nemzetközi kapcsolatait, hangsúlyozva azt, hogy a világgazdaságban jelenleg keleti szél fúj. Ezt az elméleti konstrukciót a gyakorlatba is átültette a kormányfő, hiszen a mostani kínai kormányfői vizitet megelőzte a magyar miniszterelnök 2010-es sanghaji látogatása a világkiállításon, s a két ország gazdasági kapcsolatit Fellegi Tamás a magyar-kínai gazdasági kapcsolatokért felelős kormánybiztos is próbálta szövögetni.

Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy a „civilizációk összecsapását” Orbán Viktor szerint a keleti világ, a feltörekvő Kína vezérletével fogja megnyerni, s éppen ezért nem árt, ha az ország végre a nyertes csapatban lesz. A mostani megállapodások (pl. logisztikai központ létesül Magyarországon; a kínai fejlesztési bank egymilliárd euróval támogatja a gazdasági kapcsolatok fejlesztését; a kínai-magyar kereskedelmi forgalom mértékét 2015-ig a jelenleginek több mint kétszeresére, húszmilliárd dollárra növelik) szerint hazánk lehet Kína első és egyelőre legfontosabb hídfőállása. Ennek persze megvan az ára: a magyar kormány meglehetően lakonikus módon vállalta, hogy elhárítja a nálunk befektetni óhajtó kínai vállalatok útjában álló bürokratikus akadályokat (kérdés, hogyan teszi és miért csak a kínaiak elől?), és az egymilliárd euróval is el kell majd valamikor számolni. Mindez tehát akár azt is jelentheti, hogy Orbán Viktornak lehetősége lesz beváltani ígéretét és új pályára, új útra terelheti a magyar gazdaság és társadalom fejlődését. Ezen a ponton azonban számos problémával és dilemmával kell szembesülnünk:

- Felvethető, hogy önmagában a gazdasági opportunizmus elégséges szervező elve lehet-e a következő évek politikájának? Bár a magyar-kínai gazdasági kapcsolatok megerősítése mellett a kormányzat nagy hangsúlyt fektet a kulturális kötőerők kiépítésére, de Magyarország „hazai terepe” az európai kultúrkör, s a második Orbán-kormány is egyfajta nemzeti, értékalapú gazdaságpolitikát próbál építgetni.

- Ezen a ponton felmerül az a kérdés – melyet egyébként a hazai sajtó is előszeretettel boncolgat –, hogy mit kezdjünk európaiként a kínai politikai struktúrával, Kína emberi jogi politikájával? Valóban érvényes-e az az orbáni tétel, hogy a pénznek nincs szaga és a nemzetközi kapcsolatokat a gazdasági, s nem az ideológiai alapok határozzák meg?

-        Húsbavágó kérdés lesz annak eldöntése, hogy Magyarország Európát képviseli a Távol-Keleten vagy pedig Kína előretolt hídfőállása leszünk Európában – ugyanis korántsem mindegy, hogy mely pozíciót választjuk.

- Ha mindezt még el is fogadjuk, s Kínára (éppen a kommunista múltunk miatt) mint történelmi szövetségesünkre tekintünk, akkor mit kezdünk azzal, hogy Orbán Viktor az 1949 utáni időszakot nem tekinti legitimnek, s a rendszerváltás óta eltelt 20 évet pedig elvesztegetett korszaknak tartja. Ennek fényében meglehetősen kérdéses, hogy a miniszterelnök hogyan tehet olyan kijelentést Ven Csia-pao-nak, hogy a két ország kapcsolatában a szövetséghez szükséges erős alapok megvannak, s „az elmúlt 60 év is megerősítette ezeket az alapokat”.

A fenti dilemmák természetesen nem jelentik azt, hogy hátrányos lenne a két ország közeledése, sőt, Orbán Viktor nagyon is jól felismerte a korszellemet, s igyekszik meglovagolni a BRIC-országok sikereit. A dilemmák ugyanakkor elemi erővel jelzik azt, hogy Orbán Viktor és kormánya meglehetősen kettős mércével politizál: belpolitikai szempontból elutasítja az 1949 óta eltelt időt, külpolitikai szempontból pedig nagyon is profitál abból; soros elnökként (szintén belpolitikai okból) elutasítja a Brüsszeli autoritást, magyar miniszterelnökként pedig újakat keres Európától keletre. Hangsúlyozom, semmilyen kivetnivaló nincs abban, ha profitálunk a kínai-magyar kapcsolatok erősödéséből, sőt ez nagyon is kívánatos. De az is elemi érdekünk, hogy mindezt egységes és nyílt sisakkal meghatározott elvek mentén tegyünk – ugyanis ez mind a mai napig nem történt meg, s ha jövőben sem fog, akkor a keleti szél nem csak felfrissülést hoz majd, hanem akár ki is száríthat bennünket.

A Magyar Szocialista Párt 2011. június 18-i kongresszusa 13 pontból álló kongresszusi határozatot fogadott el, a 10. pontja így fogalmaz: „ A kongresszus arra hívja fel a párt minden tagját, szervezeteit és testületét, hogy határozottan lépjenek fel azokkal szemben, akik veszélyeztetik a párt egységét és választói megítélését.” A következő pont is a mély megosztottság lezárását kívánja szolgálni: „A magánvélemények nyilvánosság számára történő megfogalmazását, a nyilvánosságon keresztül megvívott személyes vitákat a Kongresszus károsnak tartja, ezért az ilyen magatartást a továbbiakban súlyos etikai vétségnek tekinti.” Az MSZP valódi egységének megteremtésére azonban még várni kell, mert a Gyurcsány Ferenc fémjelezte Demokratikus Koalíció (DK) két nap múlva közzétett nyilatkozatában elutasította a Kongresszus azon kérését, hogy a DK álljon el a tervezett pártszavazástól. Újabb feszültséget vetít előre a DK állásfoglalásának hangneme, például azon kitétel, mely szerint „a pártelit megriadt az aláírásgyűjtés erejétől”, vagy, hogy szószegésnek minősíti, hogy a vezetés olyan határozatot támogatott a kongresszuson, amely a pártszavazás visszavonását kérte. A további konfliktus elkerülhetetlen, hogy ebből mi háramlik a pártra, és magára a baloldalra, arról Csizmadia Ervin a Népszabadságban már írt. Engem ebben a bejegyzésben az foglalkoztat, mennyire lelkesíti Gyurcsányt ez a mostani hatalmi harc.

2004. augusztus végén, Medgyessy Péter akkori kormányfő bukása folyamatában ez a politikus még képes volt az elnökség nagy részének, a frakció és a választmány jelentős részének akaratával dacolva megfordítania a tagság, és a baloldali közvélemény hangulatát, és a Kongresszus nagy többségét maga mellé állítva miniszterelnök-jelöltnek elfogadtatnia magát. Mindezt mindössze néhány nap leforgása alatt. Ez a siker persze nem a semmiből jött, hiszen már évekkel korábban ideológiai kérdésekről írt a Népszabadságban a magyar baloldal számára újszerűnek tetsző módon, amikor a blairi „harmadik utas” koncepciót propagálta, hogy azután Medgyessy tanácsadója, majd egyik minisztere legyen. Gyurcsány 2004-ben miniszterelnök lett, három évre rá az MSZP vezetését is átvette.

A harci kürtök most sem tűnnek kevésbé hangosnak az MSZP háza táján, de mennyire más a helyzet és a tét! Hiszen 2004-ben még az volt a tétje a Szocialista Párton belüli csatározásoknak, hogy Gyurcsány, vagy esetleg Kiss Péter lesz-e az ország vezetője. Ma viszont az, hogy egy igen meggyengült, az önkormányzatokban és a törvényhozásokban teret vesztett, utóbbi helyen a mandátumoknak még egyharmadával sem rendelkező párt fölötti uralmat mely irányzatok képesek megszerezni. A tét Gyurcsány szemszögéből nézve nagyságrendekkel kisebb 2004-hez képest, mert ha ő még pártelnök is szeretne lenni (amit egyelőre nem ambicionál, ahogy azt ő nyilvánosság előtt már kimondta), akkor egy lestrapált, ideológiai profilját még mindig kereső párt élére kerülne.  Feltűnő, hogy mintha kevésbé volna taktikus Gyurcsány: 2011. február 18-i  országértékelő beszédében még bizonyos együttműködést villantott fel szakpolitikai kérdésekben az Orbán-kormánnyal, ugyanakkor a további megnyilatkozásiban az engesztelhetetlen kormány-, sőt rendszerkritika dominál; nem képes a testületekben a DK számára többséget megszervezni, a Demokrata Párt esetleges megszervezése körüli hír éppen a számára kritikus frakcióülés napján kerül nyilvánosságra, ami még támogatói egy részében is értetlenséget váltott ki, és Mesterházy ügyesen elhajolt az ő levele elől, amikor a nyilvánosság előtt megsemmisítette azt… Egyébként azt is meg kell emésztenie lelkileg Gyurcsánynak, hogy egykori minisztériumi beosztottja (államtitkára), Mesterházy Attila most az ő a pártbéli főnöke. Hogy ezt a helyzetet mennyire sikerült feldolgoznia, nem tudom, de ez akár újabb gátló tényező lehetett Gyurcsány előtt a hatalmi harc sikeres megvívásában.