A POSzT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) kapcsán számos riport és interjú készült hazai színészekkel, rendezőkkel, melyben a színház szerepét és feladatát értelmezik. Jeskó József kollégám múlt heti bejegyzése, melyben a magyar kulturális harcból eredő „párhuzamos kultúrák” témáját járja körül, jó kiindulópont ahhoz, hogy tovább vizsgáljuk ezt a nagyon is aktuális kérdést.
Írásában leszögezi, hogy egyfelől ennek a „párhuzamos kultúrának” mélyen gyökerező hagyományai vannak hazánkban; másfelől minden művészt „besorolnak” munkássága, vagy egy-egy műve alapján valamely politikai oldal szellemi holdudvarába; harmadrészt a kulturális szembenállás és megosztottság jelensége nem hungarikum, számos országban jelen van. Ez utóbbi állítás gondolatmenetét folytatnám, hiszen komoly értelmezési vita folyik külföldön, a nemzeti kultúrák társadalmi jelentősége és szerepe körül. Ennek megfelelően nem árt, ha röviden definiáljuk, hogy jelen esetben kultúra alatt közös értékeket, viselkedési normákat és hagyományokat értünk. Vegyük példának az Európai Uniót övező vitát: vajon az Uniónak kulturális vagy politikai/gazdasági közösségnek kell lennie? Vajon a kulturális kohézió hiánya, és a nemzeti kultúrák dominanciája és sokszínűsége a mélyebb európai integráció buktatóköve? Ezt a nézetet képviselők leginkább azzal érvelnek, hogy akik kulturális alapon szeretnének egységes Európát, nem veszik figyelembe, hogy a nemzeti kultúrák sem homogének. Ha ez egy ilyen súlyú vitában alapvető tézisként jelenik meg, akkor idehaza miért lepődünk meg (még mindig), a saját, évek óta zajló belső kultúrharcainkon?
Talán azért, mert hiába a kultúrák sokfélesége, ez elméletileg nem kellene, hogy kultúrharcot eredményezzen. Már amennyiben szerves része volna kultúránknak a tolerancia. Ehhez azonban tudatos társadalmi nevelés szükséges, hiszen hogyan is alakulna ki az elfogadás kultúrája önmagától?
Mégis hogyan jön az értékekhez, viselkedéshez, hagyományokhoz a színház, és a művészetek? A művészeti értelemben vett „kultúra” az egyik legfőbb hordozója a társadalmi nevelésnek. Lehetséges szerepeket, élethelyzeteket láttat a színház (mozi, film, számítógépes játék(!), könyv) amelyekről mi dönthetjük el, hogy a hétköznapi életünk során alkalmazzuk, belehelyezkedünk, vagy épp ellenkezőleg, elutasítjuk azt.
Egyáltalán mi is a kultúra szerepe, és amennyiben egy társadalom kultúrája nem homogén, kinek az értékeit tükrözi az a bizonyos kulturális tükör? A POSzT kapcsán Kovács Patrícia színésznő nyilatkozta, hogy a színház szerepe, hogy kérdéseket vessen fel, nem az, hogy megmondja, „merre van az arra”. Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház igazgatója, aki (a beskatulyázás „kultúrájába” illeszkedően) az utóbbi időben folyamatos politikai támadásnak van kitéve, hasonlókról beszélt egy interjúban: „…a művészetnek az a feladata, hogy kibeszéletlen, kínos és nehéz témákat vessen fel. A színháznak különösen ez a feladata…[…] … Azokról a témákról kellene beszélni, amelyeket tisztázni kéne, és amelyeknél vállalnunk kéne önmagunkat a hibáinkkal és erősségeinkkel együtt.” Ennek fényében hirdetett korábban a Nemzeti Színház például dokumentumdráma pályázatot a romagyilkosságok témájában. S, hogy mi is ez az idehaza még idegenül csengő fogalom? Ezt is ebből az interjúból tudhattuk meg: „A dokumentumdráma Nyugat-Európában és Amerikában olyan színházi műfaj, amely azonnal reagál azokra a társadalmi visszásságokra, amelyekről a színház fontosnak tartja, hogy párbeszéd szülessen. Ez nálunk nem egy ismert műfaj, de én a történeteket olyan eseménysorozatnak tartom, amely példátlan az elmúlt 40 évben Európában - bizonyos háborúkat leszámítva.„
Véleményem szerint az ilyen és hasonló, ezidáig „kibeszéletlen témák” sokaságának megvitatása, egyike azon eszközöknek, amelyek segítségünkre lehetnek a kollégám által felvetett közös pontok megtalálásában. Ez persze felveti azt a kérdést, hogy a színházlátogatók inkább egyfajta „kultúr-nárcizmust” vagy a „kegyetlen hétköznapi valóságot” szeretnék látni. Ha ugyanis a kultúra mutat tükröt a társadalom felé, el kell fogadnunk, hogy akárcsak a valóságban nem mindig tetszik, amit látunk. Kérdés, hogy önmagunkban akarunk gyönyörködni, vagy a valóságot viszontlátni, önmagunkat, kultúránkat jobban megismerni, megérteni?
Visszatérve Európára, lehet, hogy az Unió sokszínűségét politikai, gazdasági érdekek tartják össze, de végső soron összetartják. Magyarországon legalább akkora érdek volna az összetartás, hiszen az egymás gáncsolása a hétköznapokban és a politikában, gazdaságban egyaránt azt eredményezték, hogy lényegében ugyanott tartunk (politikai) kultúránk „fejlettségét” tekintve, mint a rendszerváltáskor.
