Politikai elemzői tevékenységem előtt nyolc évet töltöttem el a közoktatásban középiskolai tanárként, így még most is érdeklődéssel figyelem az onnan jövő híreket. Így például szemet szúrt az a hír, mely szerint az iskolákban kellene a pedagógusoknak a heti kötelező munkaidő 80 %-át eltölteniük.
De hát mi ezzel a probléma?- vetheti fel joggal egy nem tanárként dolgozó fizikai munkás, vagy akár egy irodai alkalmazott. Neki magától értetődő, hogy szépen bemegy időre a munkahelyére, és a megszabott ideig (hivatalosan többnyire 8 óra hosszáig) ott eltölti az időt. Nem egyszer eljutott hozzám az a vélekedés, hogy a tanároknak ehhez képest királyi életük van: délelőttönként leadják az anyagot az órákon, és kora délután már mennek is haza pihenni.
Az Orbán-kormány tevékenységében nem először tapasztalhatjuk, hogy igyekszik megfelelni a társadalom vélt, vagy valós igazságérzetének. Ilyen volt a végkielégítések megadóztatásának, vagy éppen a korkedvezményes nyugdíjban részesülő rendvédelmi dolgozók ügye. Mindkét esetben eddig sikeresnek bizonyult a kormányzati kommunikáció, a közvélemény többsége helyesli a kormány, illetve a Fidesz ez irányba tett lépéseit. A rendvédelmi tüntetők hátrányba kerültek a közvélemény meggyőzéséért vívott küzdelemben. A Századvég kutatása szerint a megkérdezettek 69%-a úgy vélekedik, hogy változtatni kellene a korkedvezményes nyugdíjazási rendszeren, mert az nem igazságos (ugyanakkor a megváltoztatás részleteire nem kérdeztek rá), s csak 21 % véli úgy, hogy nem kellene hozzányúlni a rendvédelmi dolgozók korkedvezményes nyugdíjához . Azon Fidesz berkeiből hangoztatott kommunikációs panel – „nem engedhetjük meg az ország nehéz helyzetében, hogy életerős 40-es éveiben járó rendőrök nyugdíjban részesüljenek” – erősebbnek, és hatásosabbnak bizonyult a visszamenőleges jogalkotást kissé száraznak és jogászinak tűnő kritizálásánál. Visszatérve a tanárok iskolában tartására: nem láttam még empirikus felmérést arról, hogy a társadalom többsége mit szólna ehhez, de a már említett, hozzám eljutott vélemények alapján hajlok arra, hogy meghallgatásra találna ilyesfajta érv: „ ha más munkavállalónak a gyárban, az irodában le kell húznia a maga nyolc óráját, a tanárok sem várhatják el, hogy ők olyan kiváltságban részesüljenek, hogy csak délután két óráig tartson a munkaidejük”. El kell ismerni, ez szintén igen tetszetős és hatásos kommunikációs panel volna.
A kormány a maga és az aktuális politikai rendszer szempontjából persze jól teszi, hogy figyelembe veszi a lakossági véleményeket. Ez már csak annál is inkább kívánatos, mert ha túlságosan elszakadnak a kormányzat (kormánypártok) cselekedetei, viselkedése a társadalmi elvárásoktól, akkor beáll a legitimációs deficit, ahogy azt láthattuk az 1989-90-es közjogi rendszer esetében is. A mértéktartás ezzel együtt is javallott, egy rossz intézkedéssel (törvénnyel) komoly károkat lehet okozni, és az sem árt, hogy ha a jogalkotó lényegi kérdéseket szabályoz.
Aki már dolgozott tanárként iskolában,tudja, hogy a lelkiismeretes pedagógiai munka eddig sem ért véget az órák délelőtti megtartásával. Az ilyen tanárok számára már lapos közhely, hogy a délutáni-esti órákban az óráikra szoktak készülni otthon (különösen olyan esetekben, amikor az adott órák vizuális eszközöket követelnek meg), dolgozatokat javítanak.Ráadásul nem egyszer nem is ért véget már eddig sem az iskolában elvégzett munka a délelőtti időszakban: időnként szoktak lenni tantestületi értekezletek, fogadóórák, szakkörök, felkészítő programok a délutáni órákban.
Ha a tanároknak ezentúl munkaidejük 80 %-át kötelezően az iskolában kéne eltölteniük, ennek a tárgyi feltételeit meg kell oldani. Ha a pedagógus mostantól kezdve az iskolában kell, hogy óráira készüljön, akkor szüksége lesz folyamatosan működő fénymásolóra, nyomtatóra például a dolgozatok, szemléltető anyagai sokszorosítása végett. Csakhogy nem egy iskola pont ezekben szűkölködik: nem egy helyről hallottam, hogy az iskola annyira elszegényedett, hogy egy tanár csak igen korlátozott számú oldalt fénymásolhat. Gondoskodni kell arról, hogy legyen elegendő szekrény, hogy a tanárok azokat a szakkönyveiket, amelyeket addig otthon használtak, az iskolában tudják hova pakolni a felkészülés során. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy a tanári munka minősége elsősorban a tanórákon nyilvánul meg, és a jó tanári munka az otthoni felkészülésből is származhat, ahhoz nem feltétlenül kell órákig délután az iskolában tartózkodni.A döntéshozónak tehát figyelemmel kell lennie ezekre a körülményekre is ezen elképzelés bevezetése előtt.
Az éremnek van azonban másik, és a tanárok egy része számára kétségtelenül kényes oldala. Vannak pedagógusok, akik szerény hivatalos jövedelmüket otthon adózatlan magánórákkal egészítik az iskolában töltött idejük után. A tanárok hosszabb ideig tartó iskolában tartása kétségtelenül megnehezítené valamelyest a magánórák megtartását, amivel sok pedagógus anyagi érdeke sérülne. Ugyanakkor az igaz, hogy azon tanárok, akik szakjuk miatt kevésbé tudnak magánórákat adni (mert nem nyelv-, vagy matematika szakosak) eleve anyagi hátrányban vannak ilyen társaikhoz képest. A törekvés, hogy a tanárok teljesen a szakmájuknak éljenek, és ne a kereset-kiegészítésük kösse le energiájuk jó részét, nem feltétlenül elvetendő, de akkor ezt a célt nyíltan és őszintén ki kell mondani. És még valamit meg kell tenni: olyan szintre kell emelni a tanárok fizetését, hogy ne kényszerüljenek magánórák tartására. Csakhogy ez erős gazdaságot és egyértelmű politikai akaratot feltételez, ennek pedig híján vagyunk. Az ötletnek tehát van igazságtartalma, de ügyelni kell a részletekre és a buktatókra.
A téma azért is fontos, mert az ötlet által felszínre hozott jelenség, hogy sokan a hivatalos munkahelyük mellett további pénzkereső tevékenység után kell hogy nézzenek, túlmutat a közoktatáson. Nem egy főiskolai, egyetemi oktatót tudnánk mutatni, aki nem pusztán egy helyen tanít. Nem egy rendőr létezik, aki biztonsági őrként is igyekezett elhelyezkedni. Nem egy orvos van, aki vállalkozóként egy másik kórházban teljesít ügyeletet. Könnyen belátható, ha valaki egyszerre három-négy munkahelyen dolgozik,nem biztos, hogy mindenütt a maximumot tudja magából kihozni, azaz a legjobb telhesítményt elérni. Azt gondolom, ez egy igazi társadalmi és közvetetten gazdasági probléma.
A tanárok iskolában való tartózkodásának kérdése csak a felszín , amely mögött viszont ott feszül Magyarország megannyi ellentmondása. Ennek hathatós kezelése sem lehet pusztán felszíni, a vélt, vagy valós néphangulathoz való igazodás. Csak hosszas, következetes és szakmailag is helyes intézkedéssorozattal lehet ezt az évtizedek alatt felhalmozódott problématömeget orvosolni.
