Bár hajlamosak vagyunk csak az ellentétet látni, a hidegháborúban Nyugaton és Keleten az átlagemberek nem feltétlenül gondoltak teljesen mást az élet alapvető dolgairól, mint az ellenoldal állampolgárai. Erre példa, hogy A Szabó család kiváltotta egy újságíró érdeklődését az Atlanti-óceán túlpartján. Jane Perlez, a New York Times munkatársa forrásként használta a sorozatot a magyarok Kádár-kori nosztalgiájának megértéséhez. Csakhogy nem a magyarokat ismerte meg a sorozatból, hanem egy örök emberi érzületet: a biztonság iránti vágyat. Az 1980-as évek gazdasági-technológiai átalakulásán alapuló kapitalizmus szétrombolással fenyegette a szociális kohéziót a posztszocialista térségben, éppúgy, mint Nyugaton.
„1959-ben, amikor még nem volt televízió Magyarországon, és a kommunista kormány a hitelességét bizonygatta egy elbukott népfelkelés után, egy meleghangú, de realista rádiójáték került hetente sugárzásra. A Szabó család, mely a keményen dolgozó, de nem tökéletes emberek életét megjelenítve szórakoztatta a magyarokat válásaikkal, a háztartás mindennapi vitáival, egészen a kommunizmus 1989-ben bekövetkezett bukásáig.”
Elsőre talán azt gondolnánk, egy nosztalgikus magyar visszatekintést olvashatunk a hatszáz színészt, köztük a kor legnagyobbjait (pl. Szabó Ernő, majd Rajz János mint Szabó bácsi, Gobbi Hilda pedig mint Szabó néni) fölvonultató A Szabó család sorozatról. Egyetlen árulkodó elem van a szövegben, ami utal arra, hogy a szerző kívülről nézi a korabeli magyar társadalmi valóságot: a „kommunizmus” szó nem nagyon terjedt el a magyar nyelvben az 1989 előtti rendszer szinonimájaként. Ellentétben a lengyel szóhasználattal, a magyarok soha nem nevezték 1989 előtti saját rendszerüket „kommunizmusnak”, azt megtartották a jövőbeli – soha el nem ért – igazságos társadalom megnevezésére. Bármilyen furcsa, A Szabó családról szóló leírás a New York Times-ban jelent meg, 1997. január 14-én. Jane Perlez, a lap munkatársa, közép- és kelet-európai tudósítója, interjút készített Liska Dénessel, a József Attila Színház vezető dramaturgjával, aki 1959-től négy évtizeden át írta a Szabó család történetét, amelynek ötletét egy lengyel sorozat, a Matysiák család inspirálta.
De miért lehetett érdekes egy Kádár-kori rádiós sorozat, amely eredetileg az Egyszerű emberek címet viselte volna, egy amerikai lap angol születésű, Távol-Keletet és Afrikát bejárt munkatársának? Nyilván hatott az, hogy Jane Perlez tudósítóként úgy értékelhette, hogy a régióban élők mindennapjairól, a társadalmi kérdésekhez való viszonyáról, hagyományaikról egy rádiójáték-családregény éppoly sokat mondhat (sőt, többet), mint a politikusok nyilatkozatai. Egy jól kiválasztott, népszerű kulturális termék vizsgálata látleletet nyújthat egy embercsoport vágyairól és dilemmáiról, félelmeiről, a politikához, társadalomhoz, múlthoz és jelenhez való viszonyáról. De vajon a magyarokról mondott neki sokat a sorozat? Vagy legalább annyira az amerikai, s általában nyugati munkásokról (akik nem sokban tértek el vágyaikban A Szabó család melósaitól)?
A Szabó család tagjai munkásemberek voltak, akik békésen éldegéltek a beszélő nevű Lapály utcában. Rögtön az első rész egy olyan témát vetett fel, amely mai napig emberek tízezrei számára állandó téma Magyarországon: az angyalföldi textilgyár portásfülkéje előtt beszélgetés zajlik egy nyugdíj előtt álló munkás, Szabó János és a portás között, aki nyugtatgatja munkatársát, hogy nem kell aggódni a nyugdíjba vonulás miatt, hiszen „ez az élet rendje. Hányan cserélnének veled? Ezután már dolgoznod sem kell, csak kapod a pénzt…” (Liska Dénes: A Papa, a Mama, meg a többiek… Bp., 2005, Garbo Kiadó. 11.) Jöhetnek-mehetnek rendszerek, kormányok, pártállamok és jogállamok, de a nyugdíjba vonulás túl korai vagy túl kései aktusa éppoly beszédtéma maradt ma is az emberek között egy életkoron felül, mint az evés vagy az időjárás. Az idős Szabó János bácsit a sírás fojtogatja: „Mit mondjak? Ugorjak ki a bőrömből, örömömben?...Negyven évet húztam le itt, és tán, három napot, ha hiányoztam (…) De kit törődik ma ezzel? – legyint egyet és folytatja – Idejön ez a Kincses gyerek igazgatónak. Első dolga, hogy kiadja a munkakönyvem. – Mehetsz, öreg, nincs rád szükségem.”
Milyen érdekes egybeesés – az 1959. június 30-án elhangzott első adásban elhangzott panasz aktuális lett harminc évvel később, a rendszerváltozás utáni években, amikor, a teljes foglalkoztatottság Kádár-kori időszaka után, megint tízezrek kerültek bizonytalan helyzetbe, amikor kihúzták alóluk a gyárat, vagy éppen a termelőszövetkezetet. Ekkor sokan menekültek az előnyugdíjba vagy a rokkantnyugdíjba. Mások szó szerint belebetegedtek abba, hogy megszűnt az addigi üzem. A gyár és a termelőszövetkezet nem csak termelőegység volt, hanem olyan közösség, amely lefedte az ember életének nagy részét: az ipari és mezőgazdasági üzemek fenntartottak klubokat, étkezdéket, kórusokat, zenekarokat, óvodákat. Vagyis a gyárak bezárásával és a tsz-ek felbomlásával a helyi közösség elveszített egy sor intézményt és értéket. Hogy a szakszervezetek által fenntartott jóléti, művelődési intézmények megrendüléséről ne is beszéljünk! Hasonlóan ahhoz, ahogyan az angol, walesi és skót bányavidékeken megélték a Thatcher-kor bányabezárásait, a szakszervezetek fegyverletételét (bár hősi küzdelem után), vagy legutóbb, a 2008-as válság idején az amerikai Nagy-tavak környéki autógyárak összeomlását.
A társadalmi biztonság megrendülése éles ellentétben állt a Szabó család és munkatársaik, rokonaik meleg emberi légkörével és vágyaival. De nem volt ez másként külföldön, a sokak által vágyott Nyugaton sem: hiszen az Egyesült Államokban nem kevésbé voltak veszélyeztetettek az ipari társadalom vívmányai, és azon alapuló kisközösségek, mint az indusztrializmus másik változata (a szocializmus) által meghatározott Közép- és Kelet-Európában. A kapitalizmus 1945 után kialakult jóléti változata és a közép- és kelet-európai országokban kialakult létező, illetve létezett szocializmus egyszerre került válságba, mindkét régióban megnyitva a szakadékot a munkásosztály lába alatt.
Perlez számára nem volt újdonság a Szabó család tagjai, valamint ismerőseik, munkatársaik által alkalmazott egyéni stratégia. A szociális kérdés az amerikai sorozatokban szintén állandó téma. Ott sem vágyakoznak kevésbé a nyugdíjra, egy jó iskolára, kórházi ágyra, kertvárosi házra és hétvégi horgászatra. Az amerikai sorozatokban is gyakran szarkazmussal szólnak a kormányról. Perlez tehát saját honfitársainak problémáit viszontláthatta a Szabó család tagjainak sorsában.
A hidegháborúban az Egyesült Államok győzelmet hirdetett. Politikai rendszerek szintjén ez így is volt, de a gazdaság, s a kultúra, különösen pedig a társadalom lelkiállapota nagyon más rétegek az emberi civilizációban, mint a politikai intézmények szintje. A nagytőkének sem itt, sem ott nem volt szüksége erős munkahely- és munkásvédelemre, önszerveződésre. Ahelyett, hogy a Nyugat és a Kelet, a Smith és Szabó családok a jóléti állam vívmányaiban érintkeztek volna, sokan a könnyed gazdagodást kínáló, egész ágazatokat feláldozó kaszinókapitalista logikával szembesültek. Az amerikai és nyugat-európi munkás kénytelen volt szembesülni azzal, hogy a globalizáció rombolása tönkreteszi a közösségeket, miközben a kisember nem talál védelmet a változásoktól.
Az amerikai és német munkás horizontján éppúgy nosztalgikus idill az ipari társadalom meg a rajnai piacgazdaság, a svédnek az 1932-1976 közötti legendás „44 év” (a jóléti állam fénykora), az angoloknak a Munkáspárt háború utáni kormányzása, mint a magyaroknak a Kádár-kor – van hasonlóság, kizárólag az anyagi, szociális és kulturális biztonság egy adott keretét (és nem a politikai rendszer jellegét) tekintve. Magyarországon nem volt akkora minőségű ez a biztonság, mint Nagy-Britanniában, pláne Svédországban, de kétségtelenül volt (főleg a megelőző korszakokkal összevetve). Az állam mindenütt könnyű kézzel lemondott egész közösségekről. Az ipari társadalom hanyatlásával, politikai rendszertől függetlenül, a kialakult jóléti vívmányok szintén veszélybe kerültek, s egyelőre nem látható, mi állítaná meg e folyamatot.
Paár Ádám
