Méltányosság

Magyar politika történelmi és nemzetközi kontextusban

Az uralkodó pártok olasz és magyar modellje

2024. április 22. 08:30 - Méltányosság Központ

Gyakran hiszik azt: a hosszú ideig kormányzó pártok léte valami új jelenség, miként az is, hogy – leginkább egy külső vagy belső, azaz párton belüli válság hatására – egy parlamenten kívüli mozgalom hatalomra juthat. Azonban ez nem is annyira új jelenségsorozat a politikában, inkább egy történelmi hagyomány folytonosságáról van szó. A Méltányosság Politikaelemző Központban sokszor írunk arról, hogy a domináns párt hagyománya jellemzi a magyar pártrendszer-történetet. Akad még egy ország, amelynek történetében a 19. század végén jellemző a hosszú ciklusú kormányzás, vagyis hogy egyetlen politikai erő gyakorolja a hatalmat. Manapság, amikor számos országban látjuk a pártrendszer hirtelen, gyors változását (Bulgáriától Olaszországig), Olaszország és Magyarország történeti példái segíthetnek megérteni a ma zajló pártrendszer-átalakulási folyamatokat.

butterflies-4434231_1280_1.jpg

Általában úgy gondoljuk a hétköznapokban: a pártrendszerekben a hosszú ciklusú kormányzás új dolog. Tévedünk! A 19. század végén már több országban kialakult a hosszú kormányzás. Ugyanakkor gondoljuk azt is, hogy ha egy pártrendszer kialakul, az befagy, tehát nem lehet megváltoztatni a hagyományokat. Ez is tévedés, mert Berlusconi feltűnése Olaszországban a 90-es években, de napjaink új pártjainak fölbukkanása, Bulgáriától Szlovéniáig, együttesen azt mutatják, hogy a pártrendszerek képesek „kiolvadni”, az új pártok – lehet, hogy csak egy ideig – képesek leváltani a domináns párti rendszert.

Bár írhatnánk Bulgáriáról, Lengyelországról vagy Szlovéniáról, most egy nyugat-európai (bár földrajzilag déli, de a magyar köztudatban kulturálisan egyértelműen nyugatos referenciának tekintett) országban vizsgáljuk a pártrendszer megváltozását. Nem ma, hanem a 19. század és 20. század fordulóján. Ezt indokolja, hogy sokszor hajlamosak vagyunk elfeledkezni a történelemről, holott a 19. századi minták meghatározóak. Másrészt miért Olaszország? Berlusconi és Giorgia Meloni példája mutatják, hogy az évtizedeken át a befagyott (kereszténydemokrata-szocialista-kommunista háromosztatúságon alapuló) pártrendszerek mintájának tekintett Olaszországban radikálisan átalakulhat a politika. Magyarországon hasonlóan nem állíthatjuk (szintén történelmi példa alapján), hogy a pártrendszer jellege örök. A domináns párti uralom változhat.

Olaszországban és Magyarországban közös vonás, hogy a 19. század végi domináns párt célja a liberalizmus elveinek megvalósítása volt – ami persze a 19. század végi kontextusban mást jelentett, mint a mai liberális program, ám legalább annyira igényelte a kultúra formálását. Magyarország és Olaszország története több párhuzamot mutat. Az olasz állam 1861-ben valósult meg, az Osztrák-Magyar Monarchia, amely biztosította keretében a magyar önállóságot, pedig 1867-ben jött létre. Mindkét országban az elitek nagy része úgy érezte: csak részben érték el a célokat. Mindkét országot belső ellentétek feszítették. Míg Olaszországban a regionális kérdés (főleg Nápoly, Kalábria, Szicília, azaz a „Dél” esetében) polgárháborúba  torkollott az 1860-as években, addig a magyar kormányok igyekeztek ellehetetleníteni a nemzetiségi törekvéseket.

 A 19. század végi belső feszültségek szükségszerűen vezettek el ahhoz, hogy a nemzetépítő liberális elit nagy része elutasította a váltógazdálkodást. Mindkét országban a liberális elit vállát nyomta a modern nemzet menedzselése, a modernizáció programja: bankok, vasutak és iskolarendszer szervezése, állami anyakönyvezés bevezetése stb. A sűrű váltógazdálkodás sehol nem volt érték. Ellentétben napjainkkal, a 19. században a liberálisok is, hasonlóan a konzervatív ellenfeleikhez, a gyöngeséggel, instabilitással azonosították, ha a kormányok gyakran cserélődnek. Az általános választójoghoz másként viszonyultak a korban, mint manapság. A parlamentarizmus elitista volt.  Veszélyesnek tekintették a választójog kiterjesztését egy éles ellentétekkel szabdalt országban. Olaszországban a választójog hirtelen kiterjesztése könnyen a „vörös” (republikánus, demokrata) vagy „fekete” (egyházias konzervatív, különösen Délen) ellenzék, Magyarországon a közjogi ellenzék uralomra jutásához vezetett volna, veszélyeztetve a modernizációs célokat, legalábbis ez volt a liberális elit félelme.

Mindkét országban két hosszú ciklusú kormányzás alapozta meg a modern államot. Időben egybeesett egy-egy nagy formátumú egyéniség uralma: Agostino Depretis 1876-1887, Tisza Kálmán 1875-1890 között vezette vasakarattal az országot, elfedve a domináns párton belüli hasadásokat. A két kormánypárt liberális programú volt, de egyre elitistábbak lettek a hatalomban. A 20. század elején mindkét országban forrt az indulat: sztrájkok törtek ki, pénzügyi és kormányválság követték egymást, megjelentek a tömegmozgalmak – keresztényszociálisok és szociáldemokraták –, egyszóval a politika kikerült az utcára. Az olasz és magyar politikai rendszer képtelennek bizonyult az adaptációra. Mielőtt alkalmazkodhattak volna a megváltozott körülményekhez, belesodródtak az I. világháborúba.

A domináns pártok sem Olaszországban, sem Magyarországon nem mertek változtatni a hatalomgyakorlás addigi módján, védelmezve a modernizációs programot. Az adaptáció hiánya előhívta azokat a tömegmozgalmakat és belőlük kinövő pártokat (keresztényszociálisok, szocialisták / szociáldemokraták), amelyek az elkényelmesedett parlamenti ellenzékhez képest egy akkor újszerűnek számító politizálási stílust és taktikát valósítottak meg: kivonultak az utcára, gyűléseket tartottak, sajtó útján mozgósították támogatóikat, gazdag hívek egyéni adományai helyett kisemberek által fizetett állandó tagdíjakból éltek. Elvetették a vezérkultuszt, az egyenlőség jegyében, de jól szónokló és hiteles emberek álltak az élen. Háromosztatú erőtér alakult ki: domináns párt-parlamenti ellenzék- utcai, vagy pontosabban, mozgalmi ellenzék. Utóbbi célnak tekintette az addigi ellenzék leváltását, illetve nem is láttak nagy különbséget a kormányzat és addigi, parlamentben ülő ellenzéke között. A domináns pártot nem tudták leváltani, de hiteltelenítették az ellenzéket, és fölhívták a figyelmet arra: lehetne másként is csinálni a politikát. A politikai kultúra megváltozásában nagy szerepük lehetett…volna. Ha nem lett volna háború, amely eltérítette az egész politizálást, és elsodorta volna a céljaikat. Ez azonban egy másik történet.

Paár Ádám

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://meltanyossag.blog.hu/api/trackback/id/tr8518386827

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása