Aki a Barbiet egy didaktikus, rágógumi színű, női egyenjogúságról szóló filmnek látta, nos nézze meg megint. A film ugyanis sokkal inkább szól a politikai ellenállásról, mint a nemi szerepekről. Lakatos Júlia blogbejegyzése.

Most, hogy egyre többen látták a Barbie filmet, megszaporodtak a viták az üzenetéről. Feminista remekmű, vagy férfigyűlölő gender propaganda? A táborok felsorakoztak egymással szemben, s megindult a szokásos harc. Holott politológus szemmel ez a film legalább annyira az elnyomás elleni lázadásról szól, mint az egyenlőség kivívásáról. Másként fogalmazva, ez a film, mint annyi más amerikai film, arról szól, hogyan éljünk demokráciában. Hogyan teremtsünk közösséget, mi a teendő, ha igazságtalanság ér minket, milyen különböző életminták lehetségesek, és még sorolhatnánk. A filmnek erről a funkciójáról rendkívül sokat ír a Méltányosság, legutóbb épp a film civilszféra-teremtő szerepe kapcsán. Ha karikírozottan is, a Barbie is egy ilyen film. De ne szaladjunk ennyire előre. Hogyan jutunk el Barbie tökéletes rózsaszín világától az ellenállásig?

A Barbie egy alternatív univerzumba repíti a felnőtteket, ahol a nőket érintő összes problémát megoldották, s úgy vélik, ezáltal a való világban is jobbá tették minden nő életét. Egy aprócska bökkenő van a történetben, s ezt az is kitalálhatja, aki nem látta a filmet. A női dominancia természetesen a férfiak rovására jött létre. Barbie-honban nő az elnök, kizárólag női alkotmánybírák vannak, nők a Nobel-díjasok. A férfiak azonban nem rendelkeznek komoly társadalmi szereppel. Üres fejű, szépfiúk, akiknek egyetlen célja az életben, hogy elnyerjék kiszemeltjük szerelmét.

Mondani sem kell, mennyire csúfos ébredés a sztereotip Barbie-ábrázolást megtestesítő főszereplőnek, és a hozzácsapódó Ken-nek, amikor egy a való világba induló küldetés teljesítése kapcsán rájönnek, hogy a mi társadalmunkban a dolgok pont fordítva működnek. Túl nagy spoilerezés nélkül annyi elmondható, hogy Ken-nek roppantul megtetszik a férfiak által uralt világ ötlete, s míg Barbie saját problémájának megoldásán fáradozik, Ken visszautazik Barbie-földre, és bevezeti a patriarchátust, átfordítva az erőviszonyokat. Visszatérve, a hatalmától megfosztott Barbie elveszíti a reményt a változtatásra, ám emberi segítői megszervezik az ellenállási mozgalmat, beépülnek a rendszerbe, egyenként átállítják a nőket, és egymás ellen fordítják a férfiakat, hogy visszavegyék a rendszert. A poszt-szovjet térségben tapasztalt “színes forradalmak” mintájára lezajlik a “rózsaszín forradalom”, s helyre áll a régi rend, azaz mégsem. A férfiak bizonyos előnyöket szereznek, s elindulhatnak az egyenjogúság felé vezető úton. Ha volna kézikönyv a rendszerváltásokhoz, a szerzők elégedetten csettintenének.

Tanmese arról, hogy a demokráciák mennyire könnyen lebonthatók, de arról is, hogy még az elnyomó rendszerek ellen is lehet lázadni, s azok is megdönthetőek. A kulcs a közösségek kezében van, s a reménytelenség helyett a cselekvésben. A közösség ugyanis mindig többre képes, mint az egyén. Legalábbis az amerikai filmekben. S ha azt hinnénk, hogy Magyarországon ez úgysem érvényes, jusson eszünkbe a film zárógondolata. Az ember halandó, de az eszmék örökké élnek. Hogy a képzelet alkotta világból mennyit viszünk át a valóságba, csakis rajtunk, embereken múlik.  

Lakatos Júlia