Prohászka Lajos híres szellemtörténeti könyve, „A vándor és a bujdosó” tele van nagyon érdekes kérdésekkel. Ezek közül az egyik az, hogy miért nem szeretik Európában a magyarokat. Válaszokat is ad. De könyve 1936-ban íródott. Változott valami?
Egy a két háború közötti jelentős magyar gondolkodó, Prohászka Lajos azt írja, hogy a magyar Európa jó gyereke akart lenni mindig, de Európa sosem értette meg.
Ezt a mondást módosítom kicsit: a magyar Európa jó gyereke akart lenni mindig, de Európa – rossz gyereknek gondolván – sosem érti meg.
A kérdés mindössze annyi tehát – s ez a mindössze világokat választ el egymástól -, hogy a „jó” gyerekből hogyan lesz „rossz” gyerek az európai percepcióban. Miért van az, hogy nem csak a történelemben, de a jelenben is szinte ugyanez a helyzet? Miért nem látja „jónak” Európa azt, amit a magyar nemzet/állam/politika/társadalom stb. Európa számára felmutat?
Először is próbáljuk adni erre egy választ a híres szerzőpáros, Acemoglu és Robinson alapján. Ők a következő állítást teszik: gyakorlatilag nincs különbség ország és ország között; minden nemzet számára állandó lehetőség, hogy változtasson a saját fejlődésén. Erre bizonyos országok képesek, mások azonban nem. Ők könyvük egy pontján az Egyesült Államok és Mexikó példáját hasonlítják össze, és arra jutnak, hogy az előbbi képes volt a változásra, míg az utóbbi nem. Ha így nézzük, Magyarország Mexikóra hasonlít, merthogy nagyon nehezen változik.
Lehetséges, hogy az európaiság fokmérője a változásokhoz való rugalmas alkalmazkodás? Könnyen lehet. Ha ez így van, ne csodálkozzunk, hogy a magyar jószándékból és „jó gyerekségből” kevés megy át Európa tudatába.
Itt van például a magyar történelem egyik kulcstényezője, a közvetítő szerep. Mit mond erről nekünk Prohászka? Azt, hogy ezt a felfogást egyszerűen nem érti Európa. Ami persze nem azt jelenti, hogy ez a szerep rossz, azt viszont jelenti, hogy van itt egy évszázados feszültségpont, amivel kellene, lehetne kezdeni valamit.
A közvetítés valóban a magyar politikatörténet állandó jelensége, ami röviden a Nyugat és a Kelet közötti áthidalást jelenti. Engedjük meg: nagyobb benne a Nyugat értékrendjének közvetítése a Keletre, mint fordítva. Logikátlannak se mondhatnánk. Merthogy Prohászka leírja, hogy a magyar néplélekben (figyeljünk csak: néplélek!) a harc mennyire mást jelent, mint a nyugatiban. Más népeknél a harc mindig eszmék megvalósításáért zajlik, nálunk sosem. Nálunk a nyugalom fenntartásáért. Ha pedig a harc nem eszmemegvalósítás, akkor már nem is olyan logikátlan, hogy az ilyen nemzet megelégszik a közvetítéssel. Exportálható eszméje nincs, magatartásmódot akar hát közvetíteni.
Mit hallunk a mai kormánypolitikában? Azt, hogy Magyarország közvetítő ország. Mi erre a fejlett Európa reakciója? Pontosan ugyanaz a nem értés, amiről Prohászka – történelmi léptékben – beszél.
Gyaníthatóan Európa továbbra se fogja jó gyereknek tartani a közvetítés mai megtestesítőjét, az Orbán-kormányt. Az Orbán-kormány részéről pedig nemigen látunk törekvést arra, hogy jobban értse az európai nem értés – ha tetszik: történelmi – okait.
Acemoglu/Robinson vagy Prohászka?
Csizmadia Ervin
