Aki gyakran emlegeti, hogy az út a lényeg, az még nem beszélgetett politikussal. Merthogy a politikusi perspektíva egészen más, számukra a megérkezés a fő. A győzelem, a csúcs meghódítása. “Szép, szép, de ott vagyunk már?” - mondják magukban menet közben, amire a szavazói keménymag még rá is erősít.

Különösen igaz ez hosszú ellenzéki periódusok során, amikor a türelem és a remény helyét idővel átveszi az elkeseredettség, hiszen bőven elég ideje lett volna az általuk favorizált pártnak arra, hogy újracsoportosítsák erőiket és legyőzzék ellenfelüket. Csakhogy vannak utak, amelyeket nem lehet megspórolni. Könnyen újra a startvonalon találhatja magát, aki úgy gondolja, tud egy rövidebb utat. A gyorsaság, pontosabban, ha a kelleténél gyorsabban akarunk túllenni valamin, nem mindig kifizetődő.

Frédéric Gros francia filozófiaprofesszor A gyaloglás filozófiája című könyvében írja, hogy a sebesség illúziója, hogy azt hisszük időt nyerhetünk vele, holott a lassúság igazi ellentétje a kapkodás. Azt hisszük, ha valamit rövidebb idő alatt végzünk el, időt nyerünk. De az adott időben elvégzett munka minősége, s főképpen az eltöltött idő minősége nem ugyanaz.

Márpedig a hatalomhoz vezető úton a politikai építkezés – adott esetben újraépítés – elkerülhetetlen. Mégis, az ellenzéki pártok többsége az utóbbi években ezt letudni való tehernek tekintette. Eleinte nem is foglalkoztak vele, hiába mondták sokan, sokféle megfontolásból, hogy fontos. Kezdetben úgy gondolták, hogy csak megfelelő alternatívát kell állítani a Fidesszel szemben, és a választók pusztán a programbéli különbség láttán átcsábulnak. A keserű ébredést követően az építkezés szükségessége a technikai többség megteremtésének gondolatára korlátozódott, s az ellenzéki formációk közötti összefogási kísérletekben merült ki. Mindez megint nem hozta meg a kívánt eredményt, amiből az ellenzék levont két különböző, külön-külön fontos, mégsem teljesen szétválasztható kövekeztetést.

Az egyik, továbbra is a szervezeti fölény kiépítésére koncentrál. Ez a DK stratégiája. Ami azt jelenti, hogy hasonlóképpen, ahogy a Fidesz kiszorította a jobboldalról a rivális pártokat, az ellenzéki oldalon létre kell hozni egy nagy gyűjtőpártot. A többi pártot vagy integrálni kell, vagy kiszorítani, hogy ellenzéki alternatíva híján a szavazók köréjük csoportosuljanak. A másik, az intellektuális fölényre hajt. Ez a Momentum stratégiája. Ami abból indul ki, hogy persze fontos a szervezeti építkezés, de mit sem ér, ha nincs olyan világkép, s erre alapuló rendszeralternatíva, amelyet felajánlhatnának a választók számára. Ez a megközelítés abból indul ki, hogy nem elég annak ígérete, hogy az ellenzékkel majd jobb lesz. A szavazók inkább választják a stabilitás és rend látszatát teremtő, tökéletlen, ám de ismert rendszert, szemben egy homályos üzenetű formációval, amelynek egyetlen konkrét mondanivalója, hogy ők mások lesznek, mint a kormány.

Mindkét stratégia az építkezés stratégiája, igaz, mindkettő egy más fontos szegletét célozza meg a folyamatnak. Idővel mindkét párt számára világossá fog válni, hogy akármilyen sikeresek lesznek stratégiájuk megvalósításában, féloldalas lesz építkezésük. Ami újdonság a két megközelítésben, az a tudatos “lelassulás”. A lassú építkezés politikája nem azt jelenti, hogy az ellenzéki szereplők tétlenkednek, hanem azt, hogy bepótolják azt, ami mellett korábban sietségből elsuhantak.

Lakatos Júlia