Evidenciának tűnhet, hogy a demokráciákat támogatni kell ahhoz, hogy fejlődjenek, vagy megőrízzék optimális állapotukat. A 2022-es év fejleményei élesen rávilágítanak arra, hogy nagyon nem mindegy, milyen módon gondolkodunk a demokráciák fejlesztéséről. A “pénz, fegyver, paripa” biztosítása ugyanis még nem biztos, hogy elegendő a demokráciák egészségének megőrzéséhez.

A Carnegie Europe agytröszt éves demokrácia támogatási jelentése arra jutott, hogy miközben az orosz-ukrán háború miatt az Európai Unió demokráciatámogatási stratégiája alkalmazkodott az új geopolitikai valósághoz, a demokráciáról való gondolkodás sok tekintetben háttérbeszorult a biztonságpolitikai szempontok mögött. Annak ellenére, hogy a nyugati politikai vezetők Ukrajna lerohanását a demokratikus normák, valamint a nemzetközi jogrend ellen elkövetett támadásként értelmezték, és az elemzés szerint mind geopolitikai, mind normatív értelemben előtérbe került a demokrácia külső és belső védelme, aközben sokkal kevésbé történt elmozdulás a demokráciák következetes támogatása terén, mint másokon. Mindez felveti a mennyiségi és a minőségi változás közötti összefüggések kérdését. Vajon önmagában az, hogy többet beszélnek a demokrácia fejlesztéséről, előmozdítja a demokratizációt? 

Adná magát a válasz, hogy igen, látni fogjuk azonban, hogy ez mégsem így van. A ’90-es évek rendszerváltásai idején az úgynevezett tranzitológiai paradigma szolgáltatta a kelet-közép európai régió demokratizálódásának elméleti hátterét, amelyet a különböző demokráciatámogatásra létrejövő intézetek próbáltak a gyakorlatba átültetni. Ilyen segítség volt az Open Society Institute nyomtató vásárlása, vagy a Soros-ösztöndíjak Magyarországon, hogy csak a legismertebbeket említsük, de másutt más formában nyilvánult meg a demokrácia támogatása. A politikában és a politikatudományban egyaránt központi témává vált a demokratizációs folyamatok technikai lebonyolítása, és egy ideig úgy tűnt, hogy jó válaszokkal szolgáltak azok a politológusok, tanácsadók, diplomaták, akik egyengették az új demokráciák útjait. Az érintett országok átvették a nyugati intézményeket, és megkezdték a megfelelő nemzetközi szövetségrendszerekbe történő integrációs folyamatokat, amelynek következtében az elemzők szemében konszolidált demokráciákká váltak. Így aztán a már említett szervezetek “dolguk végeztével” más országokra koncentráltak. A demokráciatámogató diskurzus ugyan még sokáig fennmaradt, a demokratizáció mégsem úgy alakult, ahogy azt a tranzitológiával foglalkozó szakértők elképzelték. Megjelent a demokratikus visszarendeződés a térségben, amelyet személyi (rossz vezetők) és kulturális okokra vezettek vissza (a rossz vezetők rossz társadalmi reflexeket elevenítenek fel), holott legalább ilyen erős érvek szólnak amellett, hogy nem történt valódi integráció a nyugati politikai és gazdasági rendszerbe, továbbá az “akció”-szerű demokráciatámogatás nem fenntartható, folyamatos, szintentartó beavatkozásra is szükség van a demokrácia megteremtését követően. Mindez persze felveti azt a problémát is, hogy a demokráciatámogatás nehezen körülírható fogalom, és annak sikerének mérése is legalább ennyire rugalmasan értelmezhető. 

Pontosan ez a baj napjainkban is. Miközben az Unió egyre többet beszél a demokrácia-támogatásról, és újabb meg újabb stratégiákat, mechanizmusokat hoz létre a demokráciák támogatásának előmozdítására, eléggé homályos azok alkalmazási módja, és sikerkritériumai. Az elemzés demokráciatámogatásnak tekinti azon európai stratégiákat, amelyek célja erősíteni a demokratikus gyakorlatokat, normákat, vagy intézményeket. Ez megvalósulhat pénzügyi támogatásként, vagy épp ellenkezőleg, a források visszatartásával, mint Magyarország esetében.

Az EU 2022-es demokráciatámogatási kísérleteit vizsgálva arra jutottak a szerzők, hogy a különböző szervek által alkalmazott mechanizmusok (például szankciók és politikai kondicionalitás) messze nem egységesen voltak alkalmazva az Unión belül, illetve azon kívül, részben a háborúhoz kapcsolódó érdekek következtében. Így aztán ezen mechanizmusok egyesek szerint túlpolitizáltak voltak, mások szerint meg nem eléggé, hiszen alárendelték a normatív értékeket a (biztonság)politikai érdekeknek. A szerzők úgy vélték, hogy az EU a korábbiaknál hatékonyabban képviselte a politikai kondicionalitáson keresztül Lengyelországgal és Magyarországgal szemben a demokratikus értékek védelmét, ugyanakkor, miközben új képviseletet nyitottak Katarban a kapcsolatok előmozdítására, felavatásakor semmilyen utalás nem történt az emberi jogok védelmének szükségességére. A futball-világbajnokságot követően kirobbant korrupciós botrány később ezt az esetet még tovább árnyalta. Lényegében az derült ki, hogy az Unió addig nyújtózkodik, ameddig tud. Ahol úgy érzi, hogy erőfölényben van, jobban használja a rendelkezésre álló eszközöket, ahol nincs rá mód, ott enged céljaiból.

Miközben tehát történtek előrelépések a demokráciák támogatására világszerte (Afrika, Latin-Amerika, Nyugat-Balkán stb.) látható, hogy messze nem elég világos, milyen koncepciók mentén valósulnak meg az Unió ilyen irányú törekvései. Ha a ’90-es évek demokráciatámogatási kísérleteiből próbálunk következtetéseket levonni napjainkra, akkor arra juthatunk, hogy kerülni kell a “hirtelen felindulásból elkövetett” intézkedéseket. Ez azt jelenti, hogy a demokráciák építése nyugalmi időben is fontos, nem csak akkor, amikor fenyegetve vannak. Mindez kevésbé látványos, ámde annál inkább állhatatos munkát feltételez. Olyan konstrukciók kidolgozását, amelyek érdekalapon motiválnak az integrációra, nem szankciók révén próbálják kikényszeríteni azt, és amelyeknek megvalósításához folyamatos támogatást nyújt az Európai Unió, függetlenül attól, hogy az országok a demokratikus fejlődés felívelő, vagy épp kritikusabb fázisában vannak. Nem elég ugyanis többet beszélni a demokráciaépítésről, jobban is kell csinálni, mint eddig.

Lakatos Júlia