Miként változott meg a tusnádfürdői beszéd alapján a magyar kormány mozgástere? Milyen logika mentén alakítja ki Orbán Viktor hosszútávú stratégiáját? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Rajnai Gergely blogbejegyzése.
Orbán Viktor tusnádfürdői beszédét már szinte minden, a politikát követő újságíró és elemző kitárgyalta, elsősorban a fajok keveredéséről szóló mondatára koncentrálva. Szinte észrevétlenül maradt azonban az, hogy a miniszterelnök mennyire másképp látja a politikai cselekvés lehetőségeit most, mint korábban.
A Fidesz számára már évek óta központi fogalom a cselekvőképesség. A párt és politikusai gyakran hangoztatják, hogy a kormányzás minőségét meghatározza, hogy mekkora mozgástere van a kormánynak, ezért ezt a mozgásteret a lehető leginkább bővíteni kell. Ezért alkalmaznak gyakran olyan megoldásokat, amelyek nem felelnek meg nyugati standardoknak, vagy régóta bevett szokásos módszereket írnak felül. Ilyen szokatlan megoldás akár az Unióval folytatott politikai viaskodás, a különböző árszabályozások, vagy az alkotmányos intézményi struktúra agresszív és gyakori átalakítása is.
Ezek olyan lépések, amelyeket korábbi kormányok nem tettek meg, ezzel a Fidesz nézőpontja szerint szükségtelenül korlátozták önmagukat, és így nem tudták megtenni azokat a lépéseket, amelyek a legjobb kimenetelhez vezetnek akár az ország, akár saját politikai közösségük számára. A Fidesz az összes korlát lebontására törekszik, hogy minél nagyobb mozgásteret kapjon.
A korábbi tusnádfürdői beszédekben, különösen a híres-hírhedt 2014-es „illiberális” beszédben azt sugallta a miniszterelnök, hogy a széles mozgástér eredményeképp Magyarország képes lehet mintát adni, és a nemzetközi politikát formálni saját példájával. A formálás receptje: lebontani a cselekvőképesség korlátait, felismerni a nemzetközi folyamatok irányát, majd kiválasztani a leghatékonyabb megoldásokat, amelyek segítségével versenyelőnyt szerezhet Magyarország.
Bár manapság is hallunk olyat kormányzati szereplőktől, hogy a magyar minta követendő és más országok bizonyos aspektusokban követik is azt, az idei tusnádfürdői beszéd fordulatot jelez ebben a gondolkodásmódban. Orbán Viktor szerint az orosz-ukrán háború lehetetlenné tette a korábbi képletet, mert háborús időkben csak a gazdasági erő számít, a kis államok befolyása minimálisra csökken, így a mintaadás lehetetlenné válik, a politikai-gazdasági túlélés, és a nemzetközi vizeken lavírozás maradhat célként.
A megváltozott helyzet tehát a miniszterelnök szerint szűkíti a Fidesz által olyannyira áhított mozgásteret, de ez nem jelenti azt, hogy a szűkülő térben ne próbálná maximalizálni a cselekvőképességet a kormány. Erre pedig a miniszterelnök meglátása szerint úgy van lehetőség, ha minden erre irányuló nyomás ellenére nem válunk újra mintakövetővé, azaz nem kezdjük el követni akár a Nyugatot, akár a Keletet minden lehetséges módon, hanem a két pólus közötti köztes, közvetítő magatartást folytatjuk. Erről a modellről, ahogy azt már a beszéd előtt megírtuk, régóta beszél Orbán Viktor, de a háborús helyzetben különösen fontosnak tartja, hogy a mintaadás vagy a mintakövetés helyett ezt a stratégiát alkalmazza az ország, mert a cselekvőképességet ez maximalizálhatja nézete szerint.
A cselekvőképesség tehát Orbán Viktor szemében beszűkült, de így is maximalizálni kell, és ezért kell különböző világpólusok között lavírozni, közvetíteni. A cselekvőképességet ez a magatartás akár növelheti, de akár csökkentheti is: elég csak arra gondolnunk, hogy ebben a kiélezett helyzetben mit eredményez az uniós támogatások és az európai befolyás tekintetében az, hogy Magyarország nem követi a Nyugat által mutatott mintát. A közvetítés esetében ott a lehetősége a „két szék között pad alá esésnek”, azaz annak, hogy azok a nagyhatalmak, amelyek a világpolitika irányát Orbán Viktor szerint is meghatározzák, mintakövető államokat szeretnének maguk mögött tudni, és a közvetítő szerepet mindegyik tábor ellenségesen kezeli, ami tulajdonképpen ellehetetleníti Magyarország nemzetközi mozgásait.
Így a tusnádfürdői beszéd egy kockázatos stratégiát vázolt fel, ami azonban megérthető abból a szempontból, hogy
a Fidesz számára a cselekvőképesség a politika központi fogalma, és a párt nem hajlandó olyan stratégiaváltásra, ami nem maximalizálja a kormány mozgásterét.
Ebből kiindulva már logikusnak tűnhet a stratégiaváltás, hiába tűnik első ránézésre feleslegesen vállalt rizikónak egy kiélezett nemzetközi helyzetben.
Rajnai Gergely
