Sokak szerint az Orbán-rendszer egyik meghatározó jellemzője a permanens válságkezelés. Ha nincs válság, akkor kreálnak, hogy fenntartsák az egyedüli kompetens válsákezelő imázsát. De mi van abban az esetben, ha egy ilyen rendszerben tényleg olyan komoly, akár világméretű válság adódik, amelyik borítja a korábbi kormányzati-papírformát? Hogyan lehet kezelni azokat a válságokat, amelyek kívülről jönnek, és a központi üzenetek ellen dolgoznak?

Miközben a politikatudomány sokat foglalkozik a különböző vészhelyzetek okozta kormányzati válságkezeléssel (árvíz, hurrikán, terrorcselekmények stb.) - kevesebb figyelmet fordít arra, hogy milyen kormányzati kompetenciák szükségesek ahhoz, hogy ezeket sikeresen kezeljék. A meghatározást nehezíti, hogy eleve nem evidencia, mit tekintünk sikeres válságkezelésnek. A probléma elhárítását? Mérséklését? Azt, hogy a kormány rövidtávon nem bukik bele a válságba? Vagy nem veszíti el a következő esedékes választást? Nem nehéz belátni, hogy a siker kritériuma nagymértékben függ attól, hogy milyen szempontok mentén nézzük.

Egy norvég tanulmány szerint a “jó” válságkezelés – ha egyáltalán lehet ilyet mondani – két tényezőre vezethető vissza. A kormányzati képességekre, és a kormányzati legitimációra. Mind a szerkezeti, mind a kulturális tényezők számítanak a jól működő válságkezelési rendszer megalkotásában, ahogyan a válság jellege is meghatározó. Ez azt jelenti, hogy a kormányoknak áldozni kell arra, hogy felépítsenek egy olyan intézményi rendszert, amely egy potenciális válság esetén kellően rugalmas ahhoz, hogy alkalmazkodjon a különböző politikai, adminisztratív és egyéb jellegű korlátokhoz, amelyek felmerülhetnek egy válsághelyzetben. Hiába vannak azonban intézmények, ha az állampolgárok nem bíznak benne. Ráadásul különböző kulturális közegekben nagyon más az, ami ezt a legitimitást képes megadni. Mást fog egy német választó megnyugatató válságkezelésnek tekinteni, mint egy magyar. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy az egyre növekvő politikai megosztottság következtében, egyre kisebb a konszenzus a tekintetben, hogy mit tekintenek az állampolgárok sikeres válságkezelésnek. Láthatjuk, hogy a gazdaság állapotától a COVID járvány kezeléséig jelentős mértékben eltér a választók értékelése helyzetekről, attól függően, hogy milyen politikai erőt támogatnak.

Ez utóbbi kérdés különösen amiatt fontos, mert a szerzők felvetik, hogy a válságok kockázatot jelenthetnek a demokráciák számára. A jól működő demokráciáknak ezért véleményük szerint jól működő közigazgatásra van szükségük, és magas fokú bizalomra a kormányzat iránt. Míg a közigazgatás állapotáról lehet vitatkozni Magyarországon, az egyértelmű, hogy az intézmények és a politikusok iránt táplált bizalom a rendszerváltást követően folyamatosan csökkent. Egyszerűen kulturális, történelmi okokból kifolyólag nem így van összerakva a magyar társadalom. “Kételkedem, tehát vagyok” – szólhatna a mondás Magyarországon. Még, ha a választók támogatnak is egy kormányt, mindig van egyfajta távolságtartás a politikától, amely az előző rendszerből átmentődött a demokratikus politikai kultúránkba. Emiatt a választók könnyedén szembefordulnak még egy olyan kormánnyal is, amelyet korábban lelkesen támogattak (lásd Gyurcsány-kormány). Akik viszont politikailag szembenállnak a mindenkori kormánnyal, egyre kevésbé hajlamosak legitimnek tekinteni azt. Ilyen kulturális közegben egyáltalán értelmezhető a norvég elmélet?

A Fidesz narratívája szerint legitimitása a választási eredményekből származik. A sorozatos kétharmados felhatalmazással indokolják minden cselekvésüket. Ennek a történetnek azonban fontos eleme az is, hogy az ellenzék elvenné azokat a vélt vagy valós előnyöket, amelyet a Fidesz kormányzás során szereztek az állampolgárok. Mi történik ezzel a legitimációval, ha nem az ellenzék veszi el ezeket egy választási vereség során, hanem egy globális gazdasági és energiaválság? Eddig egy új külső ellenség minden politikai nehézséget megoldott.

Ha a norvég elmélet igaz Magyarországra is, akkor most vizsgázik a Nemzeti Együttműködés Rendszere, valamint kiderül, hogy mennyire erodálja a válság a korábbi legitimációt. Ebből több lehetséges forgatókönyv következhet.

Előfordulhat az is, hogy az derül ki, hogy az intézmények milyensége nem, vagy kevésbé számít ebben a kulturális közegben, mint a legitimitás mértéke, és fordítva, ahogyan az sem kizárt, hogy egyik tényező sem érvényes magyar vonatkozásban. Nagyobb a valószínűsége ugyanakkor annak, hogy legalább egyik tényező érvényes bizonyos mértékig – még ha nem is olyan mértékben, mint egy nyugat-európai társadalomban. Amikor a Fideszes szavazók csalódottságáról olvasunk, vagy a kormányzati intézkedések elleni tüntetéseket nézzük, érdemes ezeket a különböző variációkat mérlegelni.

Lakatos Júlia