A császár (tekintély és baloldal)

2022. május 16. 09:32 - Méltányosság Központ

A politikában a személyek tekintélyének óriási szerepe van. Olykor hajlamosak vagyunk alábecsülni a tekintélyt. A mai baloldal válsága nagymértékben a tekintély hiányában gyökerezik.

Günter Grass A hal című regényében olvasható egy részlet, amikor August Bebel, a német szociáldemokrácia nagy öregje végigsétál az utcán, és a munkások meg munkásasszonyok összesúgnak utána: - Olyan, mint a császár – mondja egyikük. Mire a másik rákontráz: - Ő a mi császárunk!

Miközben Németországnak volt császára, II. Vilmos (1888-1918) személyében.

A jelenet nem teljesen kitalált. A Bebel iránti tisztelet valós volt a német munkásosztályon, legalábbis annak szocialista részén belül. Ez a tekintély egy forrásból fakadt: a szeretetből. A valódi császár, aki vaterlandlos (hazafiatlan) jelzővel illette a szociáldemokráciát, és utolsó piszkos társaságnak bélyegezte, távol volt a szociáldemokrata munkásoktól, mintha nem is egy hazában élt volna munkás állampolgáraival (alattvalóival!), mintha nem is uralkodójuk lett volna. Bebel viszont közel volt, és küzdött a munkások jólétéért. Hozzá fordulhattak – a valódi császárhoz nem.

A 19. század végi szociáldemokrácia minden országban több volt, mint párt vagy mozgalom: közösség, család, otthon volt a párt tagjainak – egy virtuális haza. Hiszen a szociáldemokraták nem érezték úgy, hogy a haza vezetői szeretik őket. A „munkásoknak nincs hazájuk” marxi jelszó ugyan demagógia és ostobaság abban az esetben, ha valaki esztétizálja ezt az állapotot – de kizárólag helyzetleírásként értelmes és igaz volt a 19. század végén. Ha a hazán a jogbiztonságot értünk, akkor a munkások valóban kizártnak érezhették magukat. A szociáldemokrácia jelentette a kis hazát – a nagyobb, jogokat megtagadó hazán belül. Azzal a reménnyel, hogy a nagyobb haza a munkásé is lehet, amint a szociáldemokrácia diadalmasan bevonul a parlamentbe, és átveszi a vezetést.

Mindenütt megtalálhatjuk azokat a személyeket, akik a szociáldemokrata mozgalom Bebelhez hasonló apafigurái: Svédországban Branting, Magyarországon Garami Ernő, Angliában Keir Hardie, Spanyolországban Pablo Iglesias, Franciaországban Jean Jaurés, Oroszországban…Lenin? Nem! Plehanov. De az 1920-30-as évekbeli második nagy generáció is említhető: Kéthly Anna, Léon Blum stb. A harmadik nemzedék pedig már menedzselte a jóléti állam modelljét: Willy Brandt, Helmut Schmidt, Tage Erlander, Olof Palme, Bruno Kreisky stb.

A szociáldemokrata pártok válságának okát abban keresik, hogy ezek a pártok elvesztették a játszmát a neoliberalizmussal szemben, és alkalmazkodtak ellenfelükhöz. Ebben van igazság, miként abban a másik érvben is, hogy a szociáldemokrata pártok lemondtak arról, hogy alternatívát nyújtsanak a kapitalizmussal szemben. De van egy mélyebb, szervezeti és ezzel összefüggő személyi probléma is. A régi szociáldemokrácia nem más volt, mint egy nagy család. Egy olyan világban létezett, amelyben a politika még nem volt professzionális tevékenység

Amint a szociáldemokrácia az elit által előbb megvetett, utóbb tűrt mozgalomból a hatalmat évtizedeken keresztül birtokló politikai tényező lett, politikusai professzionális politikussá váltak. A szociáldemokrata pártvezérek a hatalommal együtt részesei lettek az elitnek. Szükségszerűen elmélyedt kapcsolatuk a gazdaság szereplőivel, és távolabb kerültek az egyszerű párttagoktól. Elkezdtek igazodni a pr-osok, menedzserek, közvélemény-kutatók hadához. Hagyományos agytrösztjeiket föladták, és elkezdték utánozni a jobboldali pártokat, végül már teljesen azokhoz igazodtak. Miért lenne tekintélye valakinek, aki megkülönböztethetetlen az ellenfelétől?

Ahhoz, hogy a szociáldemokrata pártcsalád ismét az legyen, ami volt, érzelmi közösséggé kellene válnia. Ám ezt csak akkor tehetné meg, ha rosszabbul mennének a dolgok, ha ismét páriává válna. Ha visszacsúsznánk Bebel korába. Ezt nyilván nem akarjuk.

Marad a napi aprómunka. A tekintélyért meg kell dolgozni. Jelenleg pedig nem úgy tűnik, mintha a baloldali pártok vezetői szeretnének megdolgozni a tekintélyért. Mintha félnének is a tekintélytől, még magától a tekintély szótól is.

A mai pártvezérek kapni szeretnének, tisztelet a kivételnek. Igaz, ez a kritika nemcsak a baloldalra vonatkozik.

Paár Ádám

7 komment

MEDVE1978 2022.05.16. 13:12:26

Alapvetően szerintem nem. A tömegdemokráciák kora alapvetően magával hozta, hogy nem voltak az "élvonalbeli" politikusok kézzelfoghatók és az átlagembernek elérhetők. A helyi politikusok azért továbbra is elérhetők, mivel rengeteg helyi rendezvényen polírozzák az imidzsüket. A polgárok bevonása bármely politikai erő esetében lehetséges, erre példa mostanában Magyarországon a Jobbik közösségépítése 2010 után vagy akár a FIDESZ polgári körös közösségépítése 2002 után. Ez mind azt mutatja, hogy az alacsony szintű politikusok továbbra is "kézzel foghatók" az egyes állampolgároknak.

A szociáldemokrácia hanyatlása egyértelműen ahhoz köthető, hogy a szociáldemokrácia elhagyta a korábbi tömegbázist, a "munkásságot". Azért idézőjel, mert a társadalom időközben átalakult, a szociáldemokrácia bázisául szolgáló ipari munkásság lélekszáma drasztikusan lecsökkent és szolgáltatói szféra munkássággá változott. A másik probléma, hogy a tőke mobilitása, adó és felelősségkerülése a XX. században óriási mértékben nőtt. Ma a tőke, szolgáltatás és áruáramlás nagyságrendekkel nagyobb mértékű és könnyebb, mint akár 50 éve, de főként a szociáldemokrácia születése körüli 150 éve. Ez azért fontos, mert a korai szociáldemokrácia ereje jóval nagyobb volt. Ha a Weiss Manfréd gyárban sztrájkolt a munkás, akkor nem lehetett egyszerűen Németországból, Romániából és Szerbiából berepíteni 50 munkást. Ma már ez akadálytalan, a legtöbb munkás tudja, hogy simán cserélhető és nem sztrájkol. A példa mégis érzékletesebb (a gyári munka felértékelődése miatt) mondjuk egy pincérrel, takarítóval, karbantartóval, bolti eladóval, vendéglátóipari alkalmazottal, szezonális munkákból élő egyéni vállalkozókkal, építőipari munkásokkal stb. Ahogy láttuk a pandémia alatt is, ők cserélhetők, nagy mértékben függ a megélhetésük a konjunkturális ciklusoktól.

Emiatt a hagyományos szociáldemokrata cselekvési módszertanok (gazdagok megadóztatása, sztrájkok, segélyezés stb.) hatástalanná váltak. A szocdemek azt tapasztalták, hogy rengeteg munkanélküli lett a gazdasági átalakulások miatt, akiket a szolgáltatószféra szívott fel olyan munkakörökbe, amelyek zömében rossz jövedelmezést biztosítanak és főként bizonytalanok. Amikor válság van, ezek a munkahelyek megszűnnek, az érintettek pedig a "semmibe zuhannak". A szociáldemokraták felismerték, hogy a társadalmat nemigen lehet kiemelni ebből az állapotból, mivel a tőke ebben nem érdekelt. A szolgáltatási szférás munkákat el kell látni, minél olcsóbban, ez a gazdasági logika, a tőkeérdekvédelmi szervezetek folyamatosan erre nyomják a gazdaságot, a kormányokat. A mesterséges adórendszeri terhek közvetlen hatása az, hogy a tőke beárazza ezeket vagy ha lehetséges kiszervez, elmenekül, automatizál stb. A hazai gazdaság védelme alapvetően nem lehetséges, mert a tőke a szabadkereskedelem jegyében lényegében lebontotta ezeket vagy minimális szintig csökkentette (WTO, GATT, IMF).
Éppen emiatt a szociáldemokrata kormányzatok mindenhol elkezdtek arra haladni, hogy feladták a tőkeellenes álláspontot és elkezdtek együttműködni a tőkésekkel. Ez a 90-es évek vége, 2000-es évek eleje: Clinton, Blair, Schröder, itthon az MSZP-s miniszterelnökök. Annak az illúziónak a kiélése, hogy a globalizált tőke képes mindenhol a társadalmak építésében kéz a kézben a kormányokkal résztvenni. Ekkor jönnek létre a PPP konstrukciók, amelyek szinte mindenhol túlárazáshoz és sok helyen rossz minőséghez vezetnek, illetve az egyes kormányok olyan intézkedéseket tesznek, amelyek teljes mértékben összhangban vannak a neoliberális felfogással. (Clintonnál lényegében nincs baloldali intézkedés, de van négerek millióit kriminalizáló drogtörvény és kemény fellépés, mely hatására rengetegen kerülnek börtönbe, főként a legszegényebbek közül. Schröder lefaragja a német jóléti rendszert. Horn Bokros csomaggal sarcolja a népet stb.).

Ezt követi lényegében a 2010-es évek után szociáldemokrácia bukása. Még Obamanak (ahogy Bidennek is) van egy-egy hattyúdala az Obamacare-el, illetve Bidennek a nemzetközi minimál társasági adó, illetve az USA fejlesztési csomag ötletével, ami szociáldemokrata eszköztárra és elvrendszerre emlékeztet.
De Európában már bukás van 2010. után. A magyar helyzet ugye ismert, de ott van Franciaország, ahol Hollande 2012-ben még összegyűjti a jobboldalban csalódó szocdem és baloldali szavazókat, de 2017-ben már úgy bukik, hogy teljesen szétesik a korábban egységes mérsékelt baloldal és le is gyengül. A németeknél Schröder bukásával Merkel került hatalomra egészen 2021-ig, a mellett létező szocdem párt önmaga árnyéka volt, egészen 10-12%-ra ment le a korábban háromszor akkora támogatottsága. Az, hogy mégis vissza tudnak kapaszkodni Olaf Scholz érdeme, aki pont annyira szürke és állandóságot képviselő ember, mint Merkel. Jellemző, hogy a siker inkább az ő érdeme, nem pedig valami hagyományos szocdem politikáé.

MEDVE1978 2022.05.16. 14:11:28

Ahogy a szociáldemokrácia vagy mainstream baloldaliság illeszkedett a helyzet változásához, nagyon jelentős változások mentek végbe magában az egész ideológiában és a pártokban is, amelyek képviselték:
1. Látták, hogy a gazdasági mozgástér kicsi és a tőkével nem lehet szembe menni = nincs forrás arra, hogy a lecsúszott rétegeket fel lehessen emelni.
2. Emiatt egyre inkább a tényleges helyzet javítása - tehát a lecsúszott rétegek jólétének javítása - helyett az esélyegyenlőség szorgalmazása lett a fő cél. A probléma ezzel az, hogy az esélyegyenlőség a modern társadalmakban de facto nem létezik és jogilag meg sem teremthető. A neoliberális mítosz része a meriokratikus ideál, miszerint saját erőből, szorgalommal minden elérhető. Ez nem igaz, hiszen az eredendő társadalmi különbségek döntően befolyásolják a boldogulás esélyét a társadalmakban. Ráadásul a "race to the bottom" elvében akkor is esélyegyenlő egy társadalom döntő részben, ha gyakorlatilag mindenki nyomorog.
3. Az előzőekből következik, hogy a volt szocdemek elkezdték kibontani az esélyegyenlőség virágait. Jogokat a nőknek, homokosoknak, nemzetiségi kisebbségeknek, bevándorlóknak stb. Egyértelmű, hogy ezekkel a témákkal a többségi társadalmak lecsúszott tagjai nem voltak megszólíthatók, ha nem voltak a hátrányos helyzetű csoportok tagjai. Ugyanakkor a szabadság, egyenlőség, testvériség mantra egyre jobban tetszett a műveltebb, a globalizációs folyamatban nyertes közönségnek, akik viszont gazdagabbak. Ennek a folyamatnak a vége lett az, hogy ma a "baloldal" többnyire a globalizációnyertes közösségekben, valamint a kis diszkriminált szegmensekben népszerű, nem pedig a szociálisan rosszabb helyzetűek között.

midnightcoder2 2022.05.17. 12:08:16

Igazából arról van szó, hogy a politika egy szakma. Ma munkásokat nem jövedelmező védeni, mert manapság már errefelé nincsenek olyan tömegben hogy könnyen lehessen szervezni őket, illetve a gazdaság sem olyan már, ahol a hagyományos balos eszközök működtek. Ergo, a baloldalnak ebben a formájában kb. vége. A főállású balfék politikusok ezt szépen átlátták, és ehelyett nekiálltak olyasvalakiket védeni, akiket látványosan lehet, és igazából közben senki olyannak nem lépnek a lábára vele, akinek valóban van is hatalma. A tőkét nem zavarja ha a baloldal a munkások helyett a LMBQWERTY vagy a migrik, esetleg a bűnözők érdekeit védi, sőt kimondottan örül ennek. Az agyhalott kisembert meg némi marketinggel meg lehet győzni arról, hogy ez neki jó.

sync 2022.05.16. 10:34:19

Mert a tekintély manapság nagyon hamar nevetségessé tehető.

Válasz erre

birkamenet 2022.05.17. 10:02:08

Csak a gyavaknak és cselédeknek kell vezir meg uraság. Erre van a kétmillió fidessbirka meg az orbánnyuk.

Gazz 2022.05.17. 10:44:23

Ti most konkrétan a személyi kultusznak készítitek elő a terepet, ez nyilvánvaló.
Tisztességes ember ebben nem vesz részt.
A ti dolgotok eldönteni, hogy hova akartok tartozni.

inebhedj - szerintem 2022.05.17. 10:59:32

Ő... Orbán Viktor mégiscsak tekintéllyel bíró vezére a magyar baloldalnak, nem?

Méltányosság

Magyar politika történelmi és nemzetközi kontextusban