Hiába csinál bármit az ellenzék, a Fidesz úgyis kétharmadot ér el a választáson. Így összegezhetnénk a tegnap történteket, és így összegzett a miniszterelnök is.

S valóban. Az ellenzék az elmúlt 12 évben mindent megpróbált, újabb és újabb változásokon ment keresztül, de végső céljához a választási győzelemhez egy jottányival nem jutott közelebb. Az a sajnálatos helyzet állt elő számukra, hogy (igaz, főképp néhány hónapja) számos közvéleménykutatást megnyertek, a választások megnyerésére viszont képtelenek voltak.

Ezzel a modern magyar politikatörténetben egyedülálló rekordot állított fel a Fidesz. Abban a párt még nem rekorder, hogy egy kormánypárt mennyi ideig kormányoz. A Szabadelvű Párt a dualizmus idején, 1875 és 1905 között harminc évig kormányzott. Ettől még fényévnyire van a Fidesz. Abban azonban már most aranyérmes, hogy egymást követő négy választáson ér el kétharmadot. Ilyen a magyar politikatörténetben sosem volt korábban, mert például az említett Tisza-korszakban is hullámzott a kormánypárt teljesítménye. Volt, amikor négyötödöt ért el, máskor csupán kis parlamenti többséget.

De rekorder a Fidesz európai kontextusban is. Az elmúlt harminckét évben nem tudnék olyan európai országot mondani, ahol egy és ugyanaz a párt négy egymást követő választás megnyer (ráadásul kétharmaddal). Sőt a tendencia ennek éppen az ellenkezője. Pártok és kormányok jönnek mennek, sokszor még egy ciklust is nehéz végig kormányozni. Nálunk meg egyrészt nincsenek a kormányon belül egymással viaskodó irányzatok (ilyesmikből bőven volt az említett Szabadelvű Párt idején, de Európában is); másrészt az általában létrejövő koalíciós kormányok is eléggé sok konfliktussal terheltek.

Magyarország valamennyire követi a régi magyar múltat, és szinte teljesen eltér a kortárs Európától, amennyiben egy örök kormánypártot üzemeltet.

S hogy mi az oka ennek?

Nagy valószínűséggel annak a huzamos társadalmi tapasztalatnak a hiánya, hogy sokféle párt koalíciós kormányzásából is fakadhat jó eredmény. Ha belegondolunk, a magyar társadalomnak 1990 után volt ugyan módja megtapasztalni hárompárti koalíciós kormányok működését, amit még elviselt volna. Az azonban már sok volt a magyar társadalomnak, hogy ezek a kormányok egészen 2006-ig négy évenként cserélődtek és a társadalom széles tömegei számára kevés kézzelfogható eredménnyel jártak.

Voltaképp tehát a magyar társadalom idejekorán ráunt a négy évenkénti kormányváltásokra, és valahonnét, a tudata bugyraiból előhúzta a hosszú – s mondhatni egypárti – kormányzás hagyományát. Ehhez a legközvetlenebb példát a kádári közelmúlt jelentette, amelyet persze bőszen bírált mindenki, s nem utolsósorban a Fidesz. Ahhoz azonban készségesen asszisztált a magyar társadalom, hogy a politikai elit felülvizsgálja a négy évenkénti változás korai stratégiáját és helyébe egy másik stratégiát állítson. Egy olyat, amikor megteremtődik egy „örök” kormánypárt.

Amióta 2006-ban Gyurcsány Ferenc megnyerte a baloldali-liberális blokknak sorban a második választást, a bomba ketyegett. Hiszen az MSZP-ből simán lehetett volna 2010-ben egy háromciklusú kormánypárt. Amitől már csak egy ugrás a baloldal örökkévalósága. A jobboldal szempontjából nevezhetjük isteni szerencsének azt, hogy Gyurcsány Ferenc nem csak elmondta az ősződi beszédet, de az ki is jutott a nyilvánosságba. Ettől kezdődően megszűnt a baloldal monopóliuma, hogy tartósan ő kormányozzon. És egyben megnyílt egy másik esély a jobboldal örökkévalóságára.

2010-ben persze ez még csak elvi esély volt, amelyet aztán 2014, 2018 és a mostani választás teljesített be. 2022-ben a Fidesz valóban örök kormánypártnak tűnik, s nem csoda, ha vérmesebb ellenzékiek csomagolnak.

Márki-Zay Péter nem ilyen vérmes; ő – mint mondta – marad. Amivel egyet is érthetünk. A maradással azonban még semmi sincs megoldva.

Ha ez utóbbit teszi, akkor ráadásul a 2009-es kötcsei Orbán-beszédnek azt a passzusát is életre kelti, hogy a politika fő eleme a verseny. Igen, ezt 13 éve Orbán Viktor mondta.

Innen indul a történet.

Csizmadia Ervin