Nemrégiben Márki-Zay Péter egészségügy (részleges) privatizációjáról szóló megjegyzései kavartak némi port különösen a kormánypárti megmondóemberek között. Ebben az az igazán érdekes, hogy az ellenzék részéről szakpolitikai jellegű javaslat/eszmefuttatás kavarta fel az állóvizet, és erre részben szakpolitikainak nevezhető ellenérv érkezett (persze a szokásos Gyurcsány-korszakhoz kötés mellett, de azért elhangoztak valós érvek a magánosított egészségüggyel szemben). Ez pedig az elmúlt bő évtized magyar politikájában szinte unikálisan hat: a szakpolitika háttérbe szorult a hazai politikai közbeszédben. Ennek a történeti okaira keresünk választ ebben a bejegyzésben.
A rendszerváltást követő magyar politikában azért még bőven jelen voltak a szakpolitikai kérdések, és az ezekről való különböző álláspontok ütköztetése. Ennek a csúcspontja éppen az egészségügy és az oktatás privatizációjáról szóló 2008-as népszavazás volt, ami valóban szakpolitikai témák mentén tematizálta a hazai közbeszédet. Nyilván nem mentek a számok mélyére sem az állampolgárok, sem a politikusok, de alapvetően egy-egy ügyben hozott döntés vagy álláspont alkalmas volt arra, hogy a politika homlokterébe kerüljön.
Ehhez képest 2010 után, mint oly sok minden, ez is megváltozott a hazai politikai életben. A kormány rendszert váltott, az ellenzék pedig rendszerellenzékként kezdett működni. Természetesen ezek után is voltak éles viták látszólag szakpolitikai kérdések mentén, de a kormány lépései elleni szakpolitikai kritikákat folyamatosan rendszerkritikába csomagolták. Ebben a narratívában a kormány egészség-, oktatás, gazdaság- vagy külpolitikája nem elsősorban azért volt rossz, mert egy másik irány hatékonyabban szolgálta volna a közjót, hanem sokkal inkább azért, mert a NER részeként működött. Például a folyamatosan tematizált rossz egészségügyi és oktatásügyi helyzet esetén is a lényegi problémát a kormányszervek korrupt, a rendszer érdekét szolgáló működése jelentette, nem elsősorban az, hogy az egyes ügyekben pontosan milyen döntéseket hozott a kormány. A fő probléma a korrupció, a források rossz elosztása, a megoldást pedig nem elsősorban a modellváltás jelentené, hanem az, hogy több pénz jut egy-egy területre, mert nem a korrupt rendszer működteti. A kormányváltás lényege tehát nem elsősorban a szakpolitikai irányváltás, hanem a korrupt rendszer leváltása, ami önmagában hatékonyabb szakpolitikákat eredményezne az ellenzék ígérete szerint.
Bár a rendszerváltás utáni korszakra kevésbé volt jellemző ez a fajta rendszerellenzéki magatartás, a magyar hagyományok tulajdonképpen predesztinálták azt, hogy előbb-utóbb ez a fajta hozzáállás visszatér a hazai politikába. A mai pártok tagjai közül néhányan már a Kádár-korszak alatt begyakorolhatták ezt a fajta hozzáállást: az ellenzéki álláspont a rendszerváltás előtt az volt, hogy a szakpolitikai változások nem javítanának a helyzeten, hiszen a problémát az államszocialista rendszer jellege okozza – egy-két törvénymódosítás semmit sem számít, ha nincs rendszerváltás.
A Kádár-korszakot megelőzően a Horthy-rendszerben, és azelőtt a dualizmus során is ez a fajta szembenállás határozta meg a magyar politikát. Az ellenzéki követelések a rendszer megdöntéséhez kötötték a politika javulását, közjogi változások nélkül a szakpolitikai változások mit sem értek. Amíg a császár/a kormányzó/a párt vezeti az országot, teljesen mindegy, konkrétan milyen intézkedéseket hoz a kormány, az ország helyzete szemernyit sem javul. Érezhető, hogy ez a generációkon átívelő reflex köszön vissza a jelenlegi ellenzék magatartásában is, és nem véletlen, hogy a választók egy széles körének erre igénye is van: szinte kódolva van a magyar politikába, hogy a szakpolitika csak a rendszerkritika részeként kerüljön elő.
Kérdés, jót tesz-e ez a hazai közbeszédnek. A magyarországi választók politikai berendezkedések mellett és ellen az átlagosnak jóval több érvet fel tudnak sorakoztatni, képesek minden politikai eseményt rendszerszinten értelmezni. Ezzel szemben az egyes szakpolitikai kérdésekben az álláspontok kizárólag a rendszerhez viszonyulva léteznek: akkor helyeslendő egy gondolat, ha a rendszert építi/lebontja, nem attól, mert ez tűnik a leghatékonyabb, közérdeket leginkább szolgáló irányvonalnak.
Akárhogy is, a rendszerellenzékiség mintája, és ennek fő hívószava, a korrupció itt marad velünk legalább áprilisig. Meglepő lenne, ha a szakpolitikai viták is ezzel a diskurzussal egyenrangúan kerülnének elő a kampányban:
Magyarországon az ellenzék évszázados hagyomány alapján rendszerellenzék, a kormány pedig rendszerpárt. A szakpolitika irányok és ideológiák ezekhez a pozíciókhoz képest másodlagosak.
Rajnai Gergely
