A közvélemény, ha civilizációkról esik szó, régiók és kultúrák olykor nagyon éles különbségéről beszél. De mi van, ha a civilizáció fogalmát egy országon belül is alkalmazzuk? Csizmadia Ervin írása.
Fred Dallmayer, amerikai politológus-történész 2002-ben megjelentetett egy könyvet, amelynek az a címe, hogy Dialógus civilizációk között (eredeti cím: Dialogue Among civilizations. Some Exemplary Voices).
A tájékozott olvasó tudja, hogy az 1990-es évek jórészt a civilizációk háborúja gondolat jegyében teltek, legalábbis Samuel Huntington híres könyve ezt a gondolatot állította a középpontjába. Dallmayr könyvében az egyik civilizációnak Európát, a másiknak az Európán kívüli Keletet, az iszlámot tekinti. És az egész könyveben olyan fogalmakat jár körül, mint például az Európán belüli és kívüli szabadságfelfogás. De persze beszél a globalizációról, a globális modernizációról, és felteszi azt a kérdést, hogy létezhetnek-e különböző modernitások.
A magyar olvasónak (e blog írójának bizonyosan) a magyar helyzet jut eszébe, és Dallmayr tételét a magyar helyzetre alkalmazza. Ha ugyanis az itthoni politikát nézzük, akkor rögvest szembetűnik, hogy abban rendkívül nagy a polarizáció. Olyannyira nagy, hogy talán nem túlzás különböző civilizációkról beszélni országhatárokon belül is.
Ez persze nem egy megszokott megközelítés, hiszen a mainstreamnek az tekinthető, hogy Magyarország kettéosztott ugyan, de úgy, hogy az egyik póluson a demokraták, a másikon a nem demokraták állnak.
Ez a népmesék könnyen kezelhető világát idézi; a jó és a rossz örök küzdelmét, és el kell ismernünk van magyarázó, és különösen van mozgósító ereje. Merthogy ki szeret olyan országban élni, amelynek felét – állítólag – nem demokraták teszik ki? Ha csak nem önsorsrontó valaki, akkor erre a kérdésre csak azt felelheti, hogy természetesen senki. A demokráciában, úgy tanultuk, az a jó, hogy csupa demokrata népesíti be. Ha valamiért mégsem így van, akkor ott valami probléma van.
A mainstream szerint az említett nem demokratákban, de fogalmazzunk egyértelműbben: az autokratákban rejlik a magyarázat. Ők torlaszolják el az utat a demokrácia kisugárzása elől, ergo ha őket kiebrudaljuk, megszűnik a probléma, és az ország boldog fényre derül.
Ennek a blognak az a mondanivalója, hogy ha az iszlámot például az európaival egyenértékű civilizációnak tekintjük, miért ne tekinthetnénk az itthon egymással szemben felvonuló politikai ideológiákat és az őket hordozó politikai csoportokat külön civilizációnak. El kell persze ismernünk, ez nem éppen egy megszokott megközelítés, de érdemes végiggondolni.
Már csak azért is, hogy ha van abban valami, hogy „politikai civilizációk” küzdenek egymással szemben, az a demokráciáról is sok mindent árul el nekünk. Például azt, hogy az eredetileg nyugati talajból és feltételekből kisarjadó demokrácia Európán belüli átültetése nagyon is felvethet civilizációs kérdéseket. Például azt, hogy itt egyáltalán nincs egy olyan homogén politikai közösség, amely Nyugat-Európában a nemzetállami fejlődés időszakában alakult ki, és amelyet ezért mélyen áthatott a liberalizmus és a demokrácia normarendszere. Ebből voltaképpen azonosan civilizálódtak liberálisok, konzervatívok, szociáldemokraták és mások. Ha voltak is köztük ideológiai viták, az hogy közös civilizációs normarendszer részesei, egy percre sem kérdőjeleződött meg.
Nem így minálunk.
Az átültetett demokrácia máig nem hozta létre a közös normarendszert, mert az időben előre haladva egyre inkább az látszik, hogy itt a feltétek nem ebbe az irányba vitték a szereplőket. A jó-rossz ellentétpárnál autentikusabbnak tűnik, hogy a ma szembenálló tömbökben két különböző civilizációs alternatíva letéteményeseit lássuk.
Ha mindezt megláttuk, érdemes fontolóra venni Dallmayr könyvcímének első szavát, s el lehet gondolkodni, hogyan lehet közöttük belső dialógust kezdeni.
Csizmadia Ervin
