Van úgy, hogy egy párt teremti meg a szavazóit, s van úgy, hogy a szavazók a pártot. A közvéleménykutatók már markáns tömbként mérik azokat a szavazókat, akik nem a hat ellenzéki párt valamelyikére, hanem egy hetedik pártra szavaznának. Csizmadia Ervin bejegyzése az Összefogás-komplexumról. 

A hétvégén azt olvashattuk egy lapunkban, hogy „új választói embertípus” jelent meg a politikában: az összefogás-szavazó. Ez a bizonytalanokból leváló olyan réteg, amely kifejezetten az ellenzéki pártok összefogására szavazna, nem pedig egyire vagy a másikra. Állítólag már most van annyi szavazója az összefogásnak, hogy egy parlamenti választáson átlépné a bejutási küszöböt.

Mindez nyilvánvalóan jó hír az ellenzéknek, hiszen megerősítheti, hogy jó úton járnak. Lassan előállhat az a helyzet, hogy amikor a közvéleménykutatók megkérdezik a választókat „ha ma lennének a választások, kire szavazna”, a hat ellenzéki párt mellett hetedikként ott lenne az „Összefogás” neve is. De persze ha a választásokig hátralévő kicsit több mint egy év dinamikáját nézzük, akár még az is lehet, hogy az Összefogás fokozatosan javít a pozícióján, és már nem az lesz a kérdés, hogy „bejutna-e” a parlamentbe, hanem az, hogy kiszorítja-e a többi ellenzéki pártot, s szinte egyedüli ellenzéki indulóvá válik.

Ez persze nyilván nem válik realitássá, merthogy az ellenzéki szavazók nem akarnak előállítani egy kétpártrendszert. Ám vannak nemzetközi példák, hogy a regnáló kormánypárt legyőzésére nem elegendő hat (hét) párt szoros összefogása sem. Szlovákia egy ilyen nemzetközi példa. Arról a választásról van szó, amikor Vladimir Meciar kormánypártját az 1998-as választáson egy – Mikulás Dzurinda által vezetett – ellenzéki „fantompárt” győzte le. Azért nevezik ezt a pártot fantompártnak, mert valójában sem a választás előtt, sem utána nem létezett, kifejezetten a választás idejére állt össze. És meg is nyerte, amelyet követően Dzurinda két cikluson keresztül kormányozta Szlovákiát, végrehajtva az az óta is sokan emlegetett és nemzetközileg elismert reformokat.

Nem tudjuk, a magyar ellenzék eljut-e odáig, hogy fantompártként induljon 2022-ben. Személy szerint nekem az a véleményem, hogy a pillanatnyi helyzet azt mutatja: egyáltalán nincsenek nagy különbségek e pártok között, tehát távlatilag akár el is gondolkodhatnak az egyesülésen. A kétpártrendszer persze Magyarországon unikálisnak számítana; 1990 után még soha nem volt, de meglehet, e felé vezet a jövő.

Ellenvetésként persze erre azt lehet mondani, hogy az ellenzék ma szoros szövetsége csak addig tart, amíg átveszi (ha átveszi) a hatalmat; utána vissza kell rendeződnie, és a pártjai közötti különbségeket jobban ki kell domborítania.

Játsszunk el a gondolattal, hogy a választás idején egy Összefogás-Párt indul, amely azonban röviddel a választás után „visszahasad” hat önálló egységre. Hogyan érintheti ez a kormányképességet? Erre is tudunk nemzetközi példákat mondani. Mindenekelőtt a már említett Szlovákiát. Itt most négypárti kormánykoalíció működik, de igen magasszintű belső konfliktusokkal terhelt. Talán túléli a válságot a Matovic-kormány, de további élete sem lesz könnyű. Miként hasonlóan van Szlovéniában is, ahol ugyancsak négypárti kormány működött decemberig, amikor kilépett a koalíció egyik pártja.

A sokpárti kormányok módfelett törékenyek.

Mindezzel nem azt állítom, hogy egy Összefogás-Pártban ne erősödnének fel a belső törésvonalak. Nem beszélve arról, hogy akkor most ez egy tényleges fúzió lenne, teljes összeolvadással, vagy mi a csoda. Magyarországon volt már meglepő pártfúzió (1875-ben), de ekkor nem hat, hanem csak kettő párt fuzionált. Igaz, utána az új kormánypárt harminc évig kormányzott egyhuzamban.

Csizmadia Ervin