A nemzeti, közösségi identitásformálásban nemcsak a politikai, társadalmi intézmények, mozgalmak, szervezetek képesek segítséget nyújtani. Sőt: a létező politikai, társadalmi intézmények a legkevésbé alkalmasak erre. A filmek, művészeti alkotások jobb eséllyel indulnak e célért. S fölzárkózik melléjük a játék. Bejegyzésünkben egy új társasjáték kapcsán írunk 1848 szerepéről a nemzeti kohézióban.
Nagy divatja van a különböző történelmi társasjátékoknak. Bár karácsony már elmúlt, így a „fa” alá már nem tudjuk rakni, de érdemes megismerkedni egy új társasjátékkal. Paksa Rudolf történész nemrég egy interjúban mutatta be az általa és barátai által megalkotott Rebellió című társasjátékot, amelynek keretében a játékosoknak lehetőségük van belehelyezkedni az 1848-49-es magyar szabadságharc hadvezérinek pozíciójába. Görgei Artúr, Bem József, Damjanich János vagy Windisch-Grätz, Anton Puchner és Djordje Stratimirović helyében kell dönteni stratégiai kérdésekben. Mindegyik vezérnek feladata egy küldetés megvalósítása és ehhez egy taktikai terv elkészítése. Március 15-e előtt egy hónappal ideális ajándék lehet gyereknek és felnőttnek egyaránt.
Nem önmagában a Rebellió bemutatása a szándékunk (akit érdekel részletesen, elolvashatja a linkelt interjút vagy fölkeresheti a játék Facebook-oldalát), hanem az a kérdés: miért éppen 1848? Vagyis miért erős annyira 1848 elbeszélése, hogy mindmáig az eseménysor megítélése az egyik legnagyobb konszenzusteremtő tényező a magyar közgondolkodásban! Olyannyira, hogy íme, még társasjátékban is fölidézik a forradalmat és a szabadságharcot (mellesleg: azóta Trianon-társasjáték is készült, tehát a „biznisz” elindult).
A válaszon töprengés során arra jutottam, hogy kétféle történelmi esemény létezik. Az egyik, amely „megtörtént”, és egyszer elmúlt, a közvélemény is így viszonyul hozzá. Jan Assmann ókortörténész elmélete alapján mondhatjuk azt: ezek az események a „hideg emlékezet” részei. Az események másik fajtája a történelemből átemelődött a mitológiába. Több köze van a mítoszhoz, a meséhez, egyszóval az emberiség nagy világmagyarázó történeteihez, mint a valódi történelemhez. Az adott politikai közösség tagjai generációkon át úgy mesélték a megtörtént eseményt, mintha annak szereplői jó ismerőseik lennének. A parasztság számára 1848 a jobbágyfölszabadítás évét jelentette, a politikai elit számára pedig azt, hogy 400 év után a magyarság először teljesen maga intézheti belpolitikáját a Kárpát-medencében. S lett népképviseleti országgyűlés, valamint – 400 év óta először – magyar pénzügy, magyar hadsereg, hadiipar, diplomácia…
Az is szerepet játszik, hogy 1848 az utolsó olyan nagy tömeget megmozgató eseménysor, amelyben a magyarok könnyen konszenzusra jutnak. Ha megkérdezzük az utca emberét akár Budapesten, akár Debrecenben vagy Marosvásárhelyen, a többségnek pozitív nevek, fogalmak és hívószavak ugranak be 1848-ról: „Petőfi”, „március 15”, „kokárda”, „Nemzeti dal”, „Tizenkét pont”, „jobbágyfelszabadítás”.
1848 meg 1849 összeolvad az emlékezetben, ami logikus, hiszen az 1848-49-es szabadságharc a polgári átalakulást elősegítő reformok és az ország alkotmányossága védelmében vívott küzdelem volt a törvénysértő hatalommal szemben. Szerencsére abban nincs vita, hogy ki sértette meg az alkotmányt 1848-ban, és melyik szereplő volt az, amelyik – legalábbis 1849 áprilisáig, a Függetlenségi Nyilatkozatig – a jog oldalán állt.
Az 1848-as mondák, mesék, népdalok, Petőfi kultusza, Jókai regényei, azok filmes földolgozásai, az ifjúsági regények (ld. Lengyel Balázs: A szebeni fiúk) egymást erősítve tartják életben mindmáig 48 kultuszát. Külön elemzést igényelne, amelyre terjedelmi korlát miatt nem vállalkozhatok, miként élt társbérletben a 48-as kultusz és „Ferenc Jóska” kultusza a lelkekben (s ha már itt tartunk, külön tanulmányt, sőt könyvet igényelne a téma nemzetközi kitekintése: például, hogy miként és főleg miért él együtt – mindmáig! – a Napóleon-kultusz és a köztársaság Franciaországban, vagy Garibaldi- és Bourbon-kultusz Dél-Olaszországban. E sorok szerzője szívesen olvasna erről monográfiát magyar nyelven. Sajnos az efféle összehasonlítások mindmáig késnek a történettudományban, mivel nemcsak történelmi, hanem szociálpszichológiai tudást igényelnének).
A másik ok, hogy 1848-49-nek olyan hősei vannak, amelyek sokfélék, sokszínűek. Mindenki találhat olyat, akiben magára ismerhet. Nem héroszok, hanem hús-vér emberek, elég közel hozzánk, hogy emberi esendőségükben lássuk őket, de elég távol, hogy tárgyilagosan, érzelemmentesen ítélhessük meg őket. Hogy szándékosan a botcsinálta népvezéreket említsük, és nem a vérprofi politikusokat: Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Vajda János és Avram Iancu mélyen emberi szereplők (utóbbi egyébként nem szerepel a Rebellióban). A hirtelen haragú, csatát sohasem vesztő Damjanich (a zord katonaember archetípusa), a forrófejű, radikális Perczel Mór, a lángoló szónok Kossuth, a lobbanékony, öngyilkossággal zsaroló Gábor Áron és társaik mind rendelkeznek erényekkel és hibákkal. Elég távol éltek tőlünk ahhoz, hogy hibáikat a távlat megszépítse (ami például 1956-osokkal szemben nem áll rendelkezésre), s mégis elég közel ahhoz, hogy emberi esendőségükben lássuk őket.
Egy napon talán, a 22. században elkészül a társasjáték, amelyben a rendszerváltó Nemzeti Kerekasztal pártjainak bőrébe bújhatunk. Ha már eléggé messze leszünk a rendszerváltástól, legalább annyira, mint most 1848-tól. Bár az 1989-es alkotmányozás megítélését korántsem övezi olyan konszenzus, mint a rendi kötöttségeket fölszámoló, az ország polgári átalakulását biztosító áprilisi törvények meghozatalát – de ez már egy másik történet.
Paár Ádám
