A konzervatív politikai oldal szeretné korlátozni a Facebook, a Twitter, és a Google tevékenységét, másfelől egyre határozottabban követeli, hogy a saját politikai céljainak megfelelő, akár téves üzeneteikhez ne fűzzenek figyelmeztetést és pláne ne töröljék azokat.
A 2016-os választások idején a Facebook oly mértékben megégette magát, hogy nem valószínű, hogy hasonló szituációba 2020-ban belemenne. Röviden, akkor több mint 80 millió felhasználójának adatait adta oda a Cambridge Analytica-nak, mely angol cég pedig áttételesen össze volt kötve Trump kampánystábjával. Így az Analytica ajánlatot tehetett, hogy kinek, milyen üzenetet (mikrohirdetést) küldjenek, a kampánystáb pedig kitalálhatta az üzenetet. Leginkább Hillary Clinton körül bizonytalankodók voltak megcélozva azzal a szándékkal, hogy még inkább elbizonytalanodjanak és tartsák magukat távol a választásoktól. (A Cambridge Analytica-botrány összefoglalóját ld. itt.)
A kampánystábok törekvése nem ördögtől való és nem is új, hiszen mióta politikai megrendelésre közvélemény-kutatásokat végeznek, mindig igyekeznek a begyűjtött ismeretek alapján a választókat csoportosítani, majd hozzájuk célzott üzeneteket eljuttatni. 2016-ban pusztán arról volt szó, hogy ezeket a közösségi médián keresztül egyénre lebontva tudták megtenni. A személyes adatokkal való kereskedés az illetők tudta nélkül viszont nem csak etikátlan, de törvénytelen is volt. (A további amerikai törvényekbe ütköző „munkamegosztást” ld. itt.) A Facebook büntetést fizetett (5 milliárd dollárt) és üzenetet is eljuttatott utóbb az érintett személyekhez, így megtudhatták a felhasználók, hogy a kiválasztott manipulált 80 millió ember közé kerültek-e.
2020-ban más dolgok borzolják a kedélyeket, de az előbbihez is érdemes még hozzáfűzn Yuval Noah Harari dísztópiáját, ami szerint a Cambridge Analytica botránya kőkorszaki lesz ahhoz képest, mikor majd egy központba érkeznek az egyes célzott üzenetekről a felhasználók biometrikus reakciói. Ez esetben pontosan lehet majd tudni, milyen érzelmeket váltottak ki az illetőből és, hogy ehhez milyen újabb üzenetet érdemes készíteni. (Harari-ról korábban is írtunk már.)
2016-ban a hamis hírekkel való operálást használták véletlenszerűen olyanok, akik egyszerűen csak a kattintás utáni bevételekre utaztak. Hamar kiderült, hogy bármilyen abszurd fake news-t találnak ki Clintonról, az mindig nagyobb megosztást kap, mint a valódi hír. A technikát használták az oroszok is, e befolyásolásról pedig a Facebook azonnal értesítést is küldött az amerikai elhárításnak. Azt, hogy 2020 mennyire fog szólni a big data-ról, egyelőre még nem tudjuk.
Harari jóslatának is valószínűleg csak Kínában lehetne aktualitása, ott is csak akkor, ha volnának demokratikus választások, mert hogy ők járnak legelőrébb a biometriai adatok gyűjtésének kísérletezésével. Azt viszont már tudjuk, hogy 2020 is a fake news éve valamint azt is, hogy Trump igen népszerű a klíma-problémát tagadó bejegyzéseivel. Ami viszont új 2016-hoz képest, hogy a közösségi média, mint önálló intézmény került konfliktusba a politikai törekvésekkel.
A közösségi média önszabályozása valószínűleg folyamatos alakítgatásban van. Mivel a hamis hírek hatszor annyi kattintást érnek el, mint az igazak (ld. erről a Social dilemma c. filmet), bárki aki pusztán csak kereskedni akar, hamis híreket fog gyártani. Azt is tudjuk, hogy az algoritmusok az érdeklődés irányát erősítik, így képeznek buborékokat, majd ellenséges csoportokat, amik azonban a másik érveiről mit sem tudnak. Ha az első állítást elfogadjuk, hogy a hamis híreknek nagyobb az ütőereje, máris világossá válik, hogy a buborékképződésben miért támogatja erősebben az összeesküvés-híveket a rendszer. Ebben az univerzumban az a politikus, aki nyerni akar, bolond lenne nem zsigereket felizgató, sőt, nem hamis információkkal operálni. A másik csoportba meg fizetett trollokat építenek be és feljelentésekkel bénítják le az ott folyó diskurzust.
A közösségi média birtokosai két dolgot tehetnek. Vagy erős moderálással belenyúlnak a tartalmakba, vagy a szólásszabadság nevében szabadjára eresztik. Amennyiben egy politikus által felrakott, belső szabályzatot sértő posztot kicenzúráz a platform, a politikus a szólásszabadság korlátozását fogja kiáltani.
A hagyományos médiaetikai szabály az volt, hogy az elnökök két módon szólalhatnak meg, vagy úgy mint egy ország minden állampolgárának elnökei – ilyenkor nem lehet kontrollálni a megszólalást, rövidítés esetén a pontos tartalmat kell átadni -, vagy pártpolitikusként. Kampányidőszakban szinte minden megszólalás olyan, mint ez utóbbi, és ezeket kontrollálni kell. Ám a közösségi médiumok nem rendelkeznek a szerkesztőségek felelősségével, mert épp a hagyományos falu kútja körüli beszélgetés terepét modellezik, a politikusok pedig mára mintha állandó kampányüzemmódban volnának, még akkor is, amikor azt állítják a nemzetért küzdenek. Szinte minden megnyilvánulásuk az újraválasztásuk bűvöletében telik.
Trump eddig két témában sérelmezte véleményszabadságának korlátozását. Az egyik bejegyzése arról szólt, hogy a levélszavazás szerinte csalásra ad lehetőséget, mire a Twitter becsatolt egy figyelmeztetést, hogy ez tévedés. (Trump motivációja itt az lehetett, hogy a levélszavazásról a republikánusok azt gondolják, hogy az a demokrata szavazóknak kedvez, mert ők kevésbé fegyelmezettek.) Egy másik alkalommal pedig, mikor Trump a rendrakást fegyveresen képzelte el, a Twitter megint lépett, mert a belső szabályozása szerint az erőszak magasztalása nem elfogadható. (Az elnöknek ezek a szavai verték ki a Twitternél a biztosítékot: „[…]when the looting starts, the shooting starts”). A Facebooknál viszont ezt a posztját nem jelölték megoszthatatlannak és problémásnak, mire az a Facebook belső köreiben okozott válságot. Sokan nem értették, miért esik moderáció alá egy átlagpolgár és Trump miért nem. (Bővebben ld. itt.)
Trump elnöki rendeletet adott ki, amelyben a szólásszabadság korlátozásának akadályozását kívánta megszüntetni, hiszen fel volt háborodva, hogy a konzervatív hangokat elnyomják, bejegyzése moderálása miatt megsértődött.
A konzervatív politikai oldal mára egyre inkább szeretné korlátozni a közösségi média tevékenységét – mert általában is a vállalkozások állami ellenőrzését preferálja -, másfelől egyre határozottabban követeli, hogy a saját politikai céljainak megfelelő, akár téves üzeneteket ne korlátozzák. Az a mélyebb dilemma, hogy miként biztosítsuk a fake news visszaszorítását és ugyanakkor ne korlátozzuk a szólásszabadságot már alapvető demokratikus kérdés és a liberális politikai tábornál sem látszik, mit szeretnének konkrétan ezzel kezdeni. Lehet, Amerikában Biden-nek kell majd a jogi kereteket megalkotni. (Az erre való szándékát ld. itt.)
Van esély rá, hogy a Trump-féle személyeskedő és érzelmek felkorbácsolására irányuló kocsmai kommunikációból elege lesz az amerikaiaknak és a közösségi médiában is igényelni fogják a valódi vitákat. Valamit mindenképp tenni kell, mert egy kutatás szerint 2022-re több álhír lesz, mint valós.
Zsolt Péter