Bő két hónap múlva az Egyesült Államokra fog figyelni a világ, hiszen egy olyan döntés előtt áll az ország, amely akár hosszú távon is meghatározhatja Amerika sorsának az alakulását.
A kampány hajrája előreláthatólag meglehetősen keménynek ígérkezik, Trump elnök Joe Biden frissen megnevezett alelnökjelöltjére, a kaliforniai szenátor Kamala Harrisre rögtön ráagatta a a „nasty woman” kifejezést, amelyet már korábban is használt más politikusnőkre. Első látásra nehéz bármi tudatosságot felfedezni ezen minősítések mögött, azonban amennyiben figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a konzervatívokban egy erős metaforikus tisztaságszükséglet működik és a republikánusok már jó ideje használják a morált a tisztaság metafórájaként, akkor egészen más megvilágításba kerül ez a történet is. A republikánusok ugyanis már évtizedekkel ezelőtt felismerték, hogy a választók alapvetően nem racionális módon, hanem a pártok és politikusok által meghatározott kereteken (framing) keresztül szemlélik a politikai történéseket és ezek alapján döntenek a különböző politikai alternatívák közül. A keretek úgy működnek, hogy bizonyos kifejezések előhívják az emberek tudatában azokat a mentális struktúrákat, amelyek az adott politikai erőnek megfelelő pályára terelik a témáról való gondolkodást az emberek fejében. Ez pedig azért történhet meg, mert a szavaknak nincsen egy eleve adott jelentése, egy-egy jól célzott erőfeszítéssel bármit át lehet keretezni az adott politikai igényeknek megfelelően. A republikánusok évtizedek óta építkeznek ezeken az alapokon a megfelelő kommunikáció felépítése érdekében és ezáltal formálják a szavazóik világképét. Agytrösztök és kommunikációs cégek tömege jött létre ez alatt az idő alatt, amelyek nagyon komoly források felett rendelkeznek, így képesek felszívni a legtehetségesebb kutatókat. Ezek a szervezetek konferenciákat szerveznek és könyvkiadással is foglalkoznak, így teremtve meg egy koherens, nagy tömegek számára elérhető konzervatív narratívát, amely egy biztos morális alapot nyújt a számukra. Ez a jól megalapozott narratíva pedig azért is nagyon fontos a konzervatív oldal számára, mert amennyiben a másik oldal csak az ebben a keretben elhangzó állításokra való reagálásra építi a kommunikációját (ahogy azt a demokraták sokszor meg is tették/teszik), akkor ők is ezen a kereten belül maradnak, ezzel pedig némileg paradox módon a kritika is a konzervatív pozíciót erősíti a közbeszédben. Ehhez hasonló, amikor egy konzervatív támadásra igyekszik reagálni egy demokrata politikus: azzal, hogy beszél a témáról végül azt éri el, hogy a neve a tagadás ellenére összekapcsolódik az ellene felhozott vádakkal.
George Lakoff amerikai nyelvészprofesszor a fentiekhez hasonló alapon alkotta meg elméletét, amely szerint két nagy metafóra rendszer létezik az amerikai politikában: a „szigorú apa” (strict father), illetve a „gondoskodó szülő” (nurturant parent) modell. Az elmélet azon alapszik, hogy a legtöbb ember öntudatlanul is egy családra gondol, amikor a nemzetről van szó (jó példa erre, hogy az amerikai államalapítókat is Alapító Atyáknak nevezik), ez pedig abból is látszik, hogy elég jól lehet következtetni az emberek politikai álláspontjára abból, hogy mit gondolnak a családi együttélés helyes módjának. A szigorú apa modellben gondolkodó konzervatívok a gyerekeket eredendően rossznak tekintik, akiknek így olyan családfőre van szükségük, aki képes őket megtanítani a jó és a rossz közötti különbségtételre, hogy erkölcsös, felelősségvállalásra képes felnőtt váljon belőlük. Ez pedig azzal is együtt jár, hogy ezzel a neveléssel már képesek elboldogulni felnőttként ebben a világban, senki segítségére nem szorulnak rá, kiváltképp az államéra nem. Aki ezt nem sajátította el gyermekkorában, azon pedigerkölcstelen lenne segíteni például különféle segélyekkel, mert akkor sohasem fogja megtanulni, hogyan álljon a saját lábára. Ezzel szemben a liberálisok alapvetően jónak tekintik a gyermekeket, akik a negatív külső körülmények (ld. szegénység, környezetszennyezés) hatására kerülhetnek rossz helyzetbe, így ezen negatív külső hatások elhárításában látja a megoldás kulcsát (környezetvédelem, jóléti intézkedések, fogyasztóvédelem stb.). Lakoff szerint a liberálisok korábban figyelmen kívül hagyták ezeket a metafórákat és úgy próbáltak győzelmet aratni a politikai küzdelemben, hogy meg voltak győződve arról: az a helyes, amit ők gondolnak, és ha az ezt alátámasztó tényeket a választók tudomására hozzák, akkor képesek lesznek megváltoztatni a véleményüket az adott témákban. Azonban ahhoz, hogy valamit elfogadjunk igazságként, ahhoz annak bele kell illeszkednie a fejünkben meglévő keretekbe, máskülönben ellentétesnek fogjuk érezni a józan gondolkodással még a legtényszerűbb új információkat is, ez pedig a liberálisok vereségéhez vezetett a legtöbb esetben.
Az előttünk álló választás azonban mindezek ellenére korántsem lefutott, ugyanis a koronavírus-járvány egy hatalmas lehetőséget adott a demokraták kezébe: jelentősen megnőtt az állam nagyobb beavatkozása iránti igény, ez pedig jól mutatja, hogy a konzervatív keret meggyengült egy jelentős létszámú választó fejében. Lakoff elmélete szerint ugyanis három nagy csoportra oszthatjuk a választókat: egyharmad konzervatív, egyharmad progresszív, a maradék fejében viszont mindkét modell megtalálható, ez utóbbiak esetében történhetett meg az eltolódás a progresszív irányba a járvány és annak következményei hatására. Ez a változás pedig a megfelelő politizálás mellett megteremtheti az egyik oldal mellett azt a kritikus többséget, amely eldöntheti az idei elnökválasztás kimenetelét.
Vermes Ádám
