Paár Ádám írása azt vizsgája, hogy a szakirodalom által populistának nevezett hősök hogyan jelennek meg az amerikai moziban.

Nem megyek bele a terminológiai kérdésekbe, nem méricskélem, mitől populista a populista, és hol válik el a demagógiától. Szintúgy nem foglalkozom azzal, a sokféle elmélet közül Margaret Canovan, Ernesto Laclau, Chantal Mouffe vagy David Van Reybruck jár-e legközelebb korunk nagy titka, a populizmus fogalma megfejtéséhez. Egyáltalán nem kívánok szakmázni, csak megvizsgálni, hogy a szakirodalom által populistának nevezett hősök hogyan jelennek meg az amerikai moziban. (akit érdekel a populizmus elméleti kifejtése, itt, itt és itt tájékozódhat, akit pedig speciálisan a Méltányosság elmélete érdekel e témában, olvashat róla itt, itt, itt és itt)

Tézisem szerint nincs még egy ország, amelynek kultúrájába a populizmus (értve ezen a kisember / kisközösség védelmét a nagyvállalatokkal, nagypolitikával szemben) oly mértékben épült volna be, mint az Egyesült Államok. Nem csoda ez, tekintve, hogy az Egyesült Államokban alakult ki az egyetlen olyan párt, amely – nemhivatalos nevében – a „populista” jelzőt viselte, és felváltva nevezték a sajtóban Néppártnak is, Populista Pártnak is. A Populista Párt (egyszerűség kedvéért hívjuk most így) s a körülötte kialakult mozgalom gazdaságpolitikájában szociálisan érzékeny liberális, társadalompolitikájában baloldali demokrata, számos elemében a korabeli európai szociáldemokráciához hasonló, s egyébként kulturálisan konzervatív párt és mozgalom voltak. A populista mozgalom szintetizálta a három gondolkodásmódot.

1908-ban a párt fölbomlott, ám számos kormányzó, szenátor, önjelölt politikus törekedett – akár republikánusként, akár demokrata pártiként, akár pártonkívüliként – az eredeti populista program (nyolcórás munkanap, közművek ellenőrzése, közvetlen demokráciával kísérletezés stb.) meglovagolására. Az 1970-es évek óta mind a két nagy párt joggal tekinthető valamilyen értelemben populistának, hiszen mindkettő elfogadta az elnökjelöltek előválasztását, s mindkettő hivatkozik a populisták egykori kedvenc kifejezésére, a „kisemberre”.

Más értelemben is beszélhetünk a populizmus hatásáról az amerikai kultúrában, ha nem a politikai, hanem a tömegkultúrára gondolunk. Gondoljunk bele, hány amerikai film kedvelt témája a „kisember”, egyszóval az átlagos amerikai, aki szembekerül a sötétben megbújó, arctalan, félelmetes erőkkel, legyenek azok gazdasági, politikai vagy titkosszolgálati hatalmak! Nem egy kisember válik emberfölötti hőssé, mint Superman (aki ugyan földönkívüli eredetű, ám egy átlagos amerikai családban nevelkedik) vagy a Pókember (aki egy átlagos amerikai kamasz).

A populista, azaz a kisemberre hivatkozó agitátor megjelenik a „sötét oldalon” is: Batman legádázabb ellensége, Joker például teljes mértékben a nép érdekére hivatkozó, a nép fogalmával operáló „anarchista” (a szónak nem eszmei értelmében, hanem abban, hogy hadat üzen a hagyományos eliteknek). A legújabb Joker-film nem egyszerűen egy eredettörténet a „gonosz” születéséről, hanem az elmúlt évek talán legmarkánsabb társadalomkritikája: a film hőse, s egyúttal a társadalom elitcsoportjainak szenvedő áldozata, Arthur Fleck szembefordul azzal a társadalmi renddel, amely őt és a hozzá hasonlókat megfosztja a méltóságuktól. Nem egyszerűen az egyenlőtlenségről, pontosabban nem annak csupán látható (anyagi) vonatkozásairól van szó, hanem arról, hogy a társadalomnak nincs igazán szüksége a Fleck-hez hasonló emberekre. Fleck egész múltja, betegsége, rossz családi körülményei ellentétben állnak a fönnálló társadalom szirupos boldogság-mítoszba csomagolt szociáldarwinista logikájával, amely szerint aki nem tud érvényesülni, az lúzer. Fleck rájön, hogy becsapták, s lázadásával kifejezi a társadalom elesettjeinek, veszteseinek dühét.

Az amerikai Dél agrárius írói alapítottak egy folyóiratot Menekülő címen. A Menekülő-kör egyik tagja, Robert Penn Warren regénye, a Király minden katonája egy populista népszónok, Willie Stark figuráját mutatja be. 1949-ben és 2006-ban is filmet forgattak a regényből, amelyet magyarul A király összes embere címen mutattak be. Különösen a 2006-os film lett ismert. Stark, akiből Louisiana kormányzója lesz, fiktív alak, de alakját az állam egykori híres (és hírhedt) kormányzója, Huey P. Long ihlette. De emellett külsejében a Sean Penn által játszott hős fölidézi Wisconsin egykori progresszív kormányzóját, majd szenátorát, Robert La Follette-t, és szónoklata kismértékben utal még a populisták első elnökjelöltjére, William Bryan-re is (elit „keresztre feszítése”).

Stark becsületes, impulzív ember, akit a korrupció miatti morális fölháborodás (egy hanyag, ám politikailag „jól fekvő” vállalkozó által rosszul épített iskolaépület összedől, megölve három gyermeket) visz bele a politikába. Miután higgadt érvekkel nem sikerül növelnie népszerűségét a két párt pénzével szemben, taktikát vált: harcos, szívhez szóló, s elitellenes ízű szónoklatokat intéz a tömeghez. Azzal fenyegetőzik, hogy „keresztre feszíti” a két nagy párt egyformán korrupt jelöltjét, s az üzleti klikket, amely kezében tartja az államot. S lőn, az érzelmi húrok pengetése, a sérelmek fölidézése révén a tömegek – az állam fehér és afroamerikai lakosai egyaránt – azonosulnak Starkkal.

Meglepő módon a két nagy párt jelöltje és lobbicsoportjai ellenében győzelmet arat: a legnagyobb arányú győzelmet az állam történetében. Magát a „szegény fehérek”, a „parasztok” és „négerek” jelöltjének tekinti a déli államban (Stark nem játssza ki a rasszista kártyát, ahogyan helyében nem egy jelölt tenné a régióban: végig a gazdagokat tekinti ellenségnek, s a szegényeket – bőrszíntől függetlenül – szavazójának). Kórházat ígér, ahol egyformán kezelik a „parasztot” és a „ szegény négert”, emellett hidakat, ingyenes oktatást stb.

Ám a kormányzói székben Starknak nem sikerül megvalósítania terveit, hiszen a kampányban annyi pénzt ígért erre-arra, amire nincs forrás az állami költségvetésben. A gazdagok és vállalatok megadóztatásával akarja megoldani a problémát, ám ez beleütközik a realitásba, hogy mégiscsak szüksége van szövetségesekre. Igaz, a régi déli elit felelősséget érző tagjaiban, mindenekelőtt a volt kormányzó gyermekeiben találja meg a szövetségest, nem az új kor pénzembereiben. Ám a régi elit szemében ő ugyanolyan fölkapaszkodott törtető, mint az új kor pénzemberei. Stark egyre piszkosabb eszközöket vet be (zsarolás, piszkos információk gyűjtése bérelt újságíró révén), fegyveres testőrrel járkál, s közben magánéletében is elzüllik (házasságot tör, elcsábítva a régi kormányzó lányát). Végül egy magányos merénylő, a volt kormányzó fia lelövi Starkot az állami törvényhozás épületében, ironikus módon éppen aznap, amikor megússza a bizalmatlansági szavazást. Halála után hosszú sorokban búcsúznak tőle hívei – „fehérek” és afroamerikaiak, nők és férfiak, munkások, farmerek vegyesen – egy-egy virágot téve sírjára.

Paár Ádám