Vajon milyen hasonlóságok vannak 1862 Magyarországa és a mai Magyarország között? Szerezzük be és lapozzuk fel a néhai költő, Vajda János 25 évesen írott könyvét. Forrófejű? Döntsük el.
1862-ben, 25 éves korában Vajda János, az akkor még pályája elején álló költő, író (Arisztidesz álnéven) megjelentetett egy könyvet Polgárosodás címmel. A könyvről eddig mit sem tudtam, ám egy antikvárium licitálásán beszálltam a versenybe, és megnyertem. Elolvastam.
Elképesztő olvasmány arról, mi mindenben lát hátramaradottságot tizenhárom évvel a világosi katasztrófa után. Bekezdéseket lehetne idézni, és mai ínyencek csettinthetnének, és felkiálthatnának: „Atyaég, semmi sem változott az óta”.
Kétségkívül Vajda nagyon kemény szöveget írt, amelyben ostorozza korának Magyarországát. Ide másolom könyvének azt a részletét, amelyet Ady bizonyosan olvashatott, mert hiszen ez a rész olyan, mint ha a „Magyar ugaron” és a „Hortobágy poétája” prózai előképe lenne. „Éppen ott a legelhanyagoltabb a népnevelés, ahol a legnagyobb fokon kellene állnia, a tiszta, keveréktelen magyar faj lakta, a tulajdonképi Magyarországot alkotó egész nagy alföld gazdag rónáin. Micsoda erkölcsök, micsoda szokások, minő őskori kezdetleges életmód, valóságos beduin világ! Sírhat a művelt magyar lelke, ha eltekint végig e nem csak anyagi, de szellemi értelemben vett vad pusztaságon”.
De tévednénk, ha azt hinnénk, hogy a fiatal Vajda János csak bírál, és leszól mindent. Könyvének központi alakja Széchenyi, a fontolva haladó magyar, akit valóban a legnagyobb magyarnak tekint, s akinek népnevelő programját teljes mértékben magáénak vallja. A polgárosodás Vajda számára valójában népnevelés. Népnevelés – csak nem úgy. A nevelés és az oktatás feladata ugyanis nem az, hogy megtanítsa írni és olvasni a gyereket. Hanem az, hogy megtanítsa alkalmazkodni őket a kor kihívásaihoz.
S ezzel szerzőnk kortól független programot fogalmaz meg. Úgy is mondhatnánk: ez a program mindmáig beteljesítetlen, merthogy az oktatási rendszerben ma sem igen van jelen az a motívum, amely a koreszmékhez való alkalmazkodásra készít fel. Az olvasó unalomig ismerheti a vitát, hogy az iskolának vajon mit kell tanítania: lexikális tudást, avagy a világban való boldoguláshoz szükséges képességeket.
Természetes lenne számomra, hogy az utóbbit. De érteni vélem az ettől való félelmet is. Hogy egy másik híres magyart (Babits Mihályt) is ide idézzek: a magyar jellem sajátossága (mondja a Magyar jellemről című híres dolgozatában) voltaképpen nem is akar boldogulni a világban. Ha pedig nem akar, akkor minek is kellenének a korszellemhez adaptálódó képességek, akkor bőven elegendő a lexikális tudás.
Amit nem akarok elbecsülni persze. Nekem is van elég méretes könyvtáram, ami valahol a lexikális tudás vagy a magaskultúra foglalata. De azt is tudom, hogy a világhoz való alkalmazkodás kérdése nem csak Vajda János korában nem volt megoldott, de nagy részben ma sem az.
Ja, és Vajda azt is mondja, hogy 1862-ben latolgatni kellett volna a Habsburgokkal való kiegyezést, de persze megérti Deákot, amiért ekkor még nem egyezett ki, mert a hazai közvélemény árulónak minősítette volna.
Aki teheti licitáljon Vajdára, és nyerje is meg.
Csizmadia Ervin
