Tombol a nyár, ami a politikában uborkaszezont jelent. Magyarországon azonban nem szabadságolhatják magukat a politikusok, mert a közelgő önkormányzati választásokra is fel kell készülniük.

A színfalak előtt és mögött egyaránt zajlanak a küzdelmek mind pártokon és oldalakon belül, min pártok és oldalak között, igaz, a nyár miatt ezek a küzdelmek is látszólag takaréklángon égnek. A pozícióharcok mellett azonban arra is lehetőséget ad ez a kis idő az éles kampány megkezdésééig, hogy a politikusok a lehetséges stratégiáikat próbálják ki – mi működik és mi nem. Az egyik legfontosabb és legnehezebb pedig azt a stratégiát megtalálni, amin keresztül egy politikus vagy egy párt aktívnak és cselekvőnek tűnik. A passzív szereplők, rendelkezzenek bármekkora szakértelemmel vagy legyen bármilyen szimpatikus is a személyiségük, hosszútávon háttérbe szorulnak a politikában. Ráadásul nem elegendő cselekvőnek lenni, cselekvőnek is kell látszani. Ehhez pedig megfelelő stratégiát kell választani.

Az ellenzéki pártoknak különösen fontos cselekvőnek látszani. Egyrészt azért mert, többen vannak, és az ellenzéki oldalon folyó belső versenyben nagy előny, ha egy szereplő aktívnak tud látszani a választók szemében. Másrészt pedig azért, mert az ellenzéknek általában reaktív szerep jut a politikában – a kormány tesz valamit, az ellenzék pedig erre reagál valamiképpen. Nem tudnak új intézkedéseket bevezetni, terveik, ígéreteik üresen hatnak, amíg nincsenek olyan helyzetben, hogy átültessék őket a gyakorlatba. A magyar ellenzéket különösen érinti ez a probléma, hiszen 9 éve egyikük sem volt kormányzati pozícióban, és még az sem merült fel ezen időszak alatt, hogy bármelyikük esetleg koalíciós tagként legalább részben befolyásolja a politika irányát.

Az ellenzék próbálkozik is cselekvőképesnek tűnni. Erre volt kísérlet a budapesti előválasztás, amely valóban lehetőséget adott arra, hogy az ellenzék alakítsa a politikai napirendet. A kísérlet több problémája ellenére sikeres volt, egy kicsit megmozdította az ellenzéki tábort, és ezen felbuzdulva újabb előválasztások következnek (pl. Ferencvárosban). Az előválasztás azonban természeténél fogva rendkívül belterjes, és valóban cselekvésnek mutatkozhat az elkötelezett ellenzéki szavazók számára, a választók nagyobb rétegét nem könnyű ezen a módon megszólítani, ráadásul csak időszakosan (választások előtt) alkalmazható stratégia.

Éppen ezért látunk olyan próbálkozásokat is, amikor a pártok nem a belső ügyeikkel, hanem az „átlagemberek” problémáival kapcsolatban próbálnak cselekvőképesnek tűnni. Az MSZP két képviselője például a napokban a Suzuki dolgozóinak munkakörülményeit próbálták javítani akciójukkal, amit nem koronázott siker. Ez a stratégia csak akkor működik, ha a pártnak van konkrét terve arra, hogy elérjen valamilyen eredményt - jelen formájában – a probléma tematizálásán kívül – csak arra jó, hogy éppen arra irányítsa a figyelmet, hogy mennyire képtelen a cselekvésre a párt. Nincs olyan pozícióban, hogy egy cég vezetői szóba álljanak vele, így saját gyengeségét helyezi előtérbe – inkább tűnik erőtlennek és passzívnak, mintsem cselekvőképesnek.

Hasonlóan kilátástalanok az egymást követő parlamenti performanszok is. Az Országgyűlés összetétele miatt a kormánypártokon kívül másnak nincs valós beleszólása abba, hogy milyen törvényeket fogadnak el, az ellenzéknek tehát nincs tere valós parlamenti tevékenységre. Ezzel szemben az Európai Parlament összetétel olyan, hogy még a kis pártok szava is döntő lehet egy-egy kérdésben. Ezt használták ki az ellenzéki pártok, amikor megkísérelték megakadályozni azt, hogy a Fidesz alelnököt adjon néhány szakbizottságnak az EP-ben. Az akció bizonyos bizottságokban sikeres volt, más esetekben kevésbé, de a lényeges elem, hogy az ellenzéki pártok cselekvőképesnek tűntek: képesek voltak kisebb-nagyobb szövetségeket építeni, és bizonyos harcokat megnyerni – közvetve a Fidesszel szemben. Az európai intézményekben van erre lehetőség, így itt több sikerrel kecsegtet a cselekvéssel próbálkozni, mint az Országgyűlésben.

Miután a hazai térben sem a kormánypártok, sem az ellenzék nem tud igazán cselekvőképesnek tűnni, ezért az a helyzet állt elő, hogy mindketten külföldre (leginkább az európai színtérre) exportálják a magyar belpolitikai csatározásokat. Ez több szempontból is problematikus lehet. Egyrészt a magyar választók (a többi európai polgárhoz hasonlóan) a belpolitikai intézményeket és eseményeket sokkal szorosabban figyelik és sokkal könnyebben tudják értelmezni, mint a nemzetközi politika fejleményeit, ezért az exportált csatározásokat sem fogják tudni úgy befogadni, mintha azok itthon történtek volna. Másrészt pedig Brüsszelben nem csak magyar politikusok ülnek, sőt – nagy többségben más nemzetiségűek, akik saját nemzeti vagy ideológiai érdekeiket próbálják érvényesíteni, és egyáltalán nem érdekli őket a magyar belpolitika. Egy ilyen terepen egész másképp szükséges manőverezni, mint hazai környezetben kellene; nem ez a legalkalmasabb helyszín a belpolitikai játszmák lefolytatására, ráadásul a belső viták a magyar érdekek érvényesítését is nehezíthetik az európai arénában. Az elmúlt kilenc év magyar politikai helyzete viszont arra kényszerítette a hazai szereplőket, hogy egyre inkább ezt az alkalmatlan helyszínt válasszák csatáik lefolytatására, és a közeljövőben is arra lehet számítani, hogy gyakoriak lesznek a magyar belpolitikai konfliktusok az európai intézményekben.

Rajnai Gergely