Fontosak-e a történelemről szóló viták? Igen, mert ezen vitákat nem csak a történészek és professzorok folytatják le szakmai fórumokon, hanem a napi politika is felhasználja a történelem fontosnak tartott tanulságait. Radásul a közösségi oldalaknak köszönhetően ma már bárki közzé tudja tenni véleményét akár történelmi vitákban is. Tehát, hogy mely csoportok, politikai erők történelemszemlélete válik uralkodóvá, az hatalmi kérdés is.
Olyan korban élünk, amelyben megkérdőjeleződött a liberális/neoliberális világrend dominanciájába vetett hit és azon optimizmus, amelyet Francis Fukuyama közgazdász és filozófus 1989-ben A történelem vége elnevezésű dolgozata, majd az abban lefektetett elméletét részletesen elmagyarázó, 1992-ben megjelent könyve is tükrözött. Ezt a megkérdőjelezést láthatjuk Maximilian Alvareznek a Boston Review honlapján nemrég megjelent, a The End of the End of History c. elemzésében is, amelynek érdekessége, hogy a fukuyamai történelemszemlélet sorsán tűnődve fontosnak tartja azt, hogy kik dominálnak a történelem értelmezése körüli vitákban.
Két, egymással élesen szemben álló végpont figyelhető meg: 1989 és az azt követő pár év lelkesedése a liberális rend véglegesnek hitt győzelme miatt, valamint a mostanában tapasztalható aggodalom, félelem, a lelkesedés elpárolgása a liberális rend gyengülése miatt. Az első pont Fukuyama Alvarez által is idézett világhírűvé vált 1989-es írása, amelyben a szerző levezette, hogy a fasizmus és a marxizmus/szocializmus ideológiájának kudarcba fulladt kísérlete után a kapitalizmussal összefonódott liberális ideológia és ezzel a nyugatias értékrend diadalmaskodott és nincs maradt vele szemben versenyképes más ideológia. Ez pedig a történelem végét is jelenti, de érdemes pontosan idézni Fukuyama 1989-es szavait, hogy mit is értett a történelem vége alatt:
az emberiség ideológiai fejlődésének végpontját és a nyugati liberális demokrácia egyetemessé válását, mint az emberek kormányzásának a végső formáját Fukuyama azonnal hozzá is tette, hogy a történelem vége nem az események megszakadását jelenti, még csak nem is azt, hogy minden társadalom sikeres liberális társadalom lesz, de azt igen, hogy a liberális ideológia az anyagi világot hosszú távon fogja uralni a nemzetközi kapcsolatokat pedig a piacok nemzetköziesítése, a közgazdasági kalkulációk és a fogyasztói érdekek irányítja majd.
Érdemes megfigyelni, hogy ehhez képest Maximilian Alvarez miként interpretálja most Fukuyama akkori gondolatait: szerinte a filozófus a piacgazdaság és a liberalizmus globális rendjének örökkévalóságát jövendölte meg. Fukuyama szóhasználata a liberális világ tartós dominanciáját, de nem az örök egyeduralmát vetítette előre, így kérdéses, e tekintetben mennyire pontos Alvarez interpretációja Fukuyama akkori szavait illetően.
Alvarez írása ugyanakkor jól tükrözi a második végpontot, azaz a mai narratívát, amely szerint a liberális demokrácia az elmúlt egy évtizedben, különösen a 2008-as válság óta jelentősen visszaszorult a világban, elég csak az európai szélksőjobboldali/populistának/euroszkeptikusnak nevezett pártok megerősödésére, a 2016-os Brexit népszavazásra, vagy akár Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek az európai politikai gondolkodást befolyásolni képes illiberális államépítésére gondolni. A szerző a liberális hatás, befolyás meggyengülésének egy aspektusára koncentrál: a történelem birtoklására. Alvarez írásában megemlítésre kerül Donald Trump amerikai elnök, aki szerinte visszahúzó szemléletet képvisel, mondván, hogy túl messzire ment a „történelem vége” felfogás, és egy korábbi szemlélethez, például a reaganizmushoz vagy a konföderáció időszakához kellene visszamennünk. Alvarez szerint a „Tegyük naggyá ismét Amerikát!” trumpi szemlélet valójában Fukuyama önteltségével szemben intézett kihívás, ezért nem lehet Trump elnökségét neoliberális eszközökkel hatékonyan kihívás elé állítani. Míg korábban a történelem neoliberális alapon megállapodott formának látszott, a trumpi hatalomra jutás óta már nem az, pusztán tartalom, méghozzá vitatható tartalom – napról-napra kétségbe vonódik a történelem tartalma, a történelem maga is feldarabolódik és lehetséges a történelem végének a vége – állítja Alvarez.
Hozzáteszi, hogy a történelemi neoliberális status quo eszközei – a hivatalos intézmények és gyakorlatok – a 21. századi politikai hadviselésnek, a jelen nyomasztó súlyának vannak kitéve és a történelem birtoklásáért folytatott csatában az diadalmaskodik, aki a jelenben a legjobban képes megragadni a figyelmünket. Ez a küzdelem azt dönti el, hogy a történelmet alakító személyek közül kire miként fogunk majd emlékezni.
Úgy vélem, a politikai befolyás fontos része az is, mely erők, ideológiák uralják a közoktatást, ezen belül a történelemszemléletet, hiszen az iskolából hozott ismeretek (így a történelemről kialakult szemlélet) jelentős mértékben hatással lehet a majdani választópolgár politikai preferenciáira, hiszen az ideológiákkal szervezett keretben először az iskolákban szerez tudomást. A magyarországi közéletben is számos esetben láthatunk példát – különösen nemzeti ünnepeinken – a politikai erők különböző történelemszemléleteinek küzdelmeire, amelyek a pártok napi aktuálpolitika üzeneteinek alátámasztásául szolgálnak. Egyetérthetünk tehát Alvarez azon megfogalmazásával, hogy a politikai küzdelem a történelem terrénumára is kiterjed. Amit még nem tudunk bizonyosan, hogy tényleg leáldozott-e liberális világrendnek és ezzel együtt a fukuyamai „történelem vége” -féle szemléletnek. Ha ugyanis figyelmesen olvassuk Fukuyama korabeli szövegeit, egyértelmű, hogy bár a szerző nem láthatta előre a következő három évtized fejleményeit, de arra több ízben is felhívta a figyelmet, hogy a liberális dominanciát érhetik komoly kihívások és nehézségek – így például a liberális demokrácia megvalósulása akadályaként írta le a könyvében, ha egy adott országon belül a társadalom nagyobb csoportjai etnikai-nyelvi alapon különülnek el egymástól. Fukuyama tehát már jó előre számolt az esetleges megingásokkal. Meglehet, hogy újabb évtized múlva azt mondhatjuk, hogy a liberalizmus világszerte tapasztalható visszaerősödése miatt A történelem vége szemlélete is visszanyeri domináns helyét.
Nagy Attila Tibor
