Azt már nagyon sokan leírták, hogy Orbán nélkül nincs Gyurcsány és vice versa. Azt azonban talán magunknak se magyaráztuk meg eddig, hogy mi az, ami kettőjükben – bármennyire is más platformon állnak – közös (s ezzel a világért sem akarom megbántani őket és híveiket). Vajon mit fejez ki ez a két politikus? S vajon miért nem tud a magyar társadalom egy-egy meghatározott része elköszönni egyikőjüktől sem.
Rövid válaszom: mert ideológusok. A hosszabb válasz pedig ennek részletezése.
Arról van ugyanis szó, hogy bárki bármit is mond, az embereknek szükségük van politikai hitekre. Politika hiteket azonban (bárhány politikus is van egy hazában) nem mindenki tud adni. Sőt. A politikusok többsége abban a félreértésben van, hogy a hit a politikától távol áll, s a politika nem más, mint pragmatikus dolgok menedzselése. Az a politikus viszont, aki a pragmatikát részesíti előnyben, az megérdemli a szankciókat – mármint azt, hogy a választók ne szavazzanak rá. Természetesen nem arról van szó, hogy az úgynevezett szakpolitikák ne lennének fontosak. Az egészségügy, a környezetvédelem, az oktatás (hogy csak az itthon legnépszerűbb szakpolitikákat említsem) nagyon is fontosak.
De ha a politikai hitadás elé akarnak türemkedni, ha egy szakpolitikus azt hiszi, hogy az oktatás és az egészségügy megjavításának programjával választást nyerhet – nos, az a politikus számíthat arra, hogy a választók a 0-3 % közötti tartományba helyezik majd.
Orbán már a 90-es évek közepén se követte el ezt a hibát. Már akkor, amikor 1994 után nagy párttá akarta tenni a Fideszt, tudta, hogy nagy párttá csak egy amolyan politikai „hiszekegy” képviselőjeként teheti a Fideszt, ami esetünkben azt jelenti, hogy ideológiailag koherens programot ad. Nem is késett soká a felelet, hiszen – emlékezzünk csak – Gyurcsány Ferenc már 1997-98-tól elkezdett cikkeket írni, majd 2001-ben már Medgyessy Péter főtanácsadója. Véletlen lett volna Gyurcsány „kiválasztódása”? Dehogy. Ideológussal csak ideológus, hiszekeggyel csak egy másik hiszekegy tud versenyezni. S ez a kifejezés még véletlenül sem pejoratív itt. Ahogy már említettem fentebb: A politikai hitadó hegyeket mozgat, ellenben a politikai pragmatista csak áll a síkságon, körbe néz, és csodálkozik, hogy nem jönnek a tömegek.
Rá kell tehát jönnünk, hogy ők ketten nem csupán egymásból következő, egymást feltételező, egymásra felelő vezetők.
Mi magunkról (is) szól ez a történet. Merthogy nekünk van szükségünk rájuk. Mi állampolgárok egész egyszerűen szeretjük azokat a politikai vezetőket, akik egyfelől ideológusok, képesek gondolatmeneteket megfogalmazni, másfelől…másfelől akik keltik valamiféle vezető benyomását.
Orbán esetében ez aztán végképp egyértelmű. De Gyurcsánynál dettó. S mindez teljesen független attól, hogy Őszöd óta annak esélye, hogy még egyszer miniszterelnök lesz – hogyan is fogalmazhatjuk – nem túl nagy. De ezzel együtt Gyurcsányban még azok is látnak valamiféle talentumot, akik egyáltalán nem szeretik. Ezért aztán Gyurcsány itt maradt – Orbán örök ellenfeléül, még akkor is, amikor valójában már nem is ő az ellenfél.
Még egy dolog miatt maradtak ők ketten, s ez az ideológiaalkotó, hit-adó típusú politikusok vészes hiánya. Ha csak az ellenzéki mezőnyön végig tekintünk, máris ott a válasz, miért még mindig Gyurcsány.
Szóval „hiszekkettő”.
Csizmadia Ervin