Emmaneul Macron francia elnök beszédeiről az előző blogbejegyzésünkben a magyar közélet bejáratott kliséihez képest meglepő eredményekre is jutottunk. Így például arra, hogy miközben Magyarországon Macront a magyar kormányfő és az illiberalizmus nagy ellenfelének láttatják, addig a beszédek alapján jóval több a közös Emmanuel Macron és Orbán Viktor elképelései között, mint gondolnánk. Kutatásunkból kiderült például, hogy Macron nem híve a feltétlen bevándorlásnak. Mi a helyzet a németek "Mutti"-jával?
Ami Angela Merkelt illeti: itthon és másutt is a német kancellárt a liberális világrend egyik utolsó reménységének állították be 2016 őszén a Brexit-népszavazás és Donald Trump győzelme után. Persze ebben a klisében jelentős igazság van, hiszen Merkel számos beszédében valóban hitet tett a nemzetközi szabadkereskedelem, a nemzetközi intézmények(benne az ENSZ) megerősítése mellett és határozottan ellenezte a nacionalizmuson, nemzeti bezárkózáson alapuló politikát. Nem titkolta azt sem, hogy globalista politikusnak tartja magát és több alkalommal felvázolta az Európai Unió föderalista jellegű átalakításának szükségességét. Ezt azzal indokolta, hogy miközben számos uniós tagállamban bevezetésre került a közös valuta, az euró, addig a tagállamok gazdaságpolitikájának összehangolásának szintje elmaradt a szükségesnél. Egyik beszédében Merkel kijelentette, hogy az EU és a nemzeti-tagállami hatásköröket lépésről lépésre közössé kell tenni, vagyis „Európának kell adni” a hatásköröket, amennyiben ez Európát „jobbá” teszi. Példaként említette az EU-n kívüli államokkal kötendő szabadkereskedelmi megállapodást, melyek esetében az EU-nak nagyobb az érdekérvényesítő képessége, mint a 27 tagállamnak külön-külön. Szerinte a közössé tett európai ügyeket az Európai Bizottságnak egyfajta európai kormányként kellene ellátnia. Két kamarát kell felállítani: az elsőben az állam- és kormányfők felügyelik a nemzeti hatáskörben lévő ügyeket, és eldöntik, hogy a közös európai ügyeket kormányok közötti együttműködés keretében kell-e elintézni, vagy pedig ezeket a Bizottságnak kell átadni (példaként említette az európai hatáskörű schengeni rendszert). Az Európai Parlament pedig felügyelné a közössé tett kompetenciák gyakorlását.
Igaz tehát, hogy Merkel globalista és európai föderalista politikus – ugyanakkor nem híve a nemzetállamok eltörlésének, több beszédében is kitért arra, hogy a nemzetállamokat meg kell őrizni, sőt, ha a szubszidiaritás elve megkívánja, akkor az ügyeket nem európai uniós, hanem tagállami hatáskörben kell eldönteni. Macronhoz hasonlóan ő sem volt híve a korlátlan bevándorlásnak, éveken át azt hangoztatta, hogy a népességcsökkenés és bizonyos ágazatokban fellépő munkaerőhiány miatt szükség van jól képzett külföldi szakemberek németországi alkalmazására, de ellenezte, hogy aránytalan tehernek tegyék ki a német szociális rendszert. A 2015-ös menekültválság idején több száz ezer embernek a hirtelen befogadása jelentős törést jelentett a politikában, még ha később a német menekültügyi jogszabályokat a következő években szigorították is. Az az elv azonban megmaradt, hogy Németország szívesen fogadja az EU-n kívüli, a német gazdaság számára szükséges munkaerőt (pl.IT-szakembereket, mérnököket, építőmunkásokat, ápolókat, orvosokat).
Hajlamosak vagyunk azt is hinni, hogy a mai mediatizált kommunikációs térben igazából a karizmatikus vezetők sikeresek és erre több példát is találhatunk (lásd a már említett Trumpot vagy akár Orbánt). Ám pont Merkel az egyik ellenpélda: beszédei nagyrészt racionális érvelésen alapulnak, a hallgató/néző józan gondolkodására és nem az érzelmeire, indulataira igyekszik apellálni.
A német kancellár tehát nem a tüzes, izgalmas szónoklatairól ismert, mégis hosszú ideje, immáron majdnem 14 éve van hatalmon, a Németországi Szövetségi Köztársaság 1949 utáni eddigi történetének ő lesz az egyik leghosszabb ideje hivatalban lévő kancellárja és ez versengő többpártrendszerben bizony elismerésre méltó politikai teljesítmény. Merkel a hosszú hivatali idejével cáfolja azt a közhelyet, hogy csak nagyon jól kommunikáló politikusok képesek hatalomra jutni és ott hosszú ideig megmaradni a mostani gyors, hatásos üzenetekre fogékony média- és internetes térben. A közvélemény nagy része sokáig el tudta fogadni, hogy Merkel nem éppen egy kiemelkedő rétor, és 2015-ig nagyon is értékelte, hogy nyugodtságot, higgadtságot, megfontoltságot sugároz a fellépése. Merkel elődje, a szociáldemokrata Gerhard Schröder jóval színesebb, érdekesebb kommunikátornak számított, de ő Merkelhez képest csak hét évet (1998–2005) tudott eltölteni a tisztségében. Helmut Kohlnak sem volt kimondottan erőssége a hatásos médiaszereplés, ennek ellenére eddig mégis ő töltötte be a leghosszabb ideig a kancellári tisztséget. Ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy a német politikai rendszer összetettsége a mindenkori kancellártól megkövetel kompromisszumkészséget, átgondoltságot. Németország kormányának vezetője a világpolitikában jelentékeny szereplő, mégis, odahaza komoly korlátokkal kell szembesülnie. A hatalmat nem csak a szövetségi parlamenttel kell megosztani, hanem a tartományokkal is, amelyeknek komoly hatásköröket biztosít a szövetségi alkotmány, emellett az alkotmánybíróság kontrolljával is számolni kell – nem mellesleg koalíciós kormányt kell vezetnie, vagyis a koalíciós pártok igényeire is figyelemmel kell lennie. Ha a kancellár sikeres vezető akar lenni, akkor meg kell tanulnia fontos szereplőkkel együttműködni, kompromisszumokat kötni – a hatalmi szó önmagában kevés. A német politikai rendszernek ezen sajátossága kihatott Merkel beszédeire, aki belpolitikai célzatú beszédeiben kevésbé bizonyult konfrontatívnak és a polgárokat inkább összekötő gondolatokra (pl.stabilitás, nyugalom, felelős politizálás) hivatkozott.
Bejelentése szerint 2021-ben távozik a kancellári székből. Az azonban látszik, hogy az Európai Unió föderatív átalakítása nem kerül le a napirendről, az európai föderáció hívei Merkel gondolatait és tevékenységét is segítségül hívhatják majd.
Nagy Attila Tibor
