Elképesztően sok film született az elmúlt száz évben arról, hogy különböző külső és belső erők, esetleg ezek együttesen, támadást intéznek az Egyesült Államok területe, szuverenitása, politikai rendszere stb. ellen.
Magyarországról nézve különösnek hat ez a témaválasztás. Hiszen minket, akik a népek vándorútján és birodalmak közé szorítottan éltük életünket ezer éven át – „kis ország vagyunk’”, szoktuk mondani – gyakrabban ért külső támadás, mint az óceánpajzs által védett Egyesült Államokat, mégse jellemző, hogy a történelmi tények mellett még kitalált megszállásokat is a mozgóképre vigyünk. Nem beszélve arról, hogy idegen megszállást az Egyesült Államok csak egyetlen háborúban tűrt el (az 1812-14-es brit-amerikai háború idején), ellentétben például a legendás 150 éves oszmán és a 45 éves szovjet hódoltsággal!
Mi rejlik az amerikai mentalitás mélyén, hogy kitalált pusztító csapásokat kreál magának? Akár idegen megszállók (Invázió, 1952, Vörös hajnal, 1984, utóbbi remake-je, Támadás a Fehér Ház ellen, 2013), vagy a földönkívüliek (ld. A függetlenség napja, 1996), sőt személytelen természeti ellenségek, jelesül égitestek (Meteor, 1979, Armageddon, 1998) vagy az éghajlatváltozás (Holnapután, 2004) formájában! És vajon nem ebben rejlik-e az amerikai kohézió egyik magyarázata, mármint a külső és belső ellenségeken való közös erőfeszítéssel történő felülemelkedésen!
Ha meg akarjuk érteni ezt a sajátos lelkialkatot, minimum a 19. század végi szépirodalomig kell visszamenni – ha nem éppen a puritánokig. De maradjunk csak a szépirodalomnál! A 19. század végén félszáz utópisztikus regényt írtak az Egyesült Államokban. Ezek némelyike valójában disztópiát, azaz antiutópiát ábrázol, és összeomlást, polgárháborút vizionálnak az Egyesült Államokban. De nem olyan polgárháborút, mint az 1861-es, amely végső soron az Unió egyesítéséhez és az alkotmányos rendszer megszilárdításához vezetett, hanem olyat, amely elpusztítja az Egyesült Államok politikai rendszerét, és utat nyit valamilyen diktatúra előtt! Ignatius Donnelly amatőr tudós, író, újságíró, a Populista Párt politikusa Caesar feljegyzései című regényében és Jack London A Vaspata című regényében egyaránt olyan diktatúrák épülnek ki, amelyekben az amerikai nép többségét a nagytőke rabszolgasorba veti, és az ellenállókat zsoldosok hadával irtja. Ám egy gigantikusan véres polgárháború, amelyet forradalmárok kicsiny csoportja indít, vet véget az elnyomásnak (a Terminátor-filmekben az uralkodó „kiválasztott faj” már nem is ember, hanem robot).
Az I. világháború idején az ellenségek már nem belülről, hanem kívülről jönnek. Az amerikaiak frusztráltak voltak a német tengeralattjáró-háború miatt, és az alantas németellenes kampány – egyebek között a moziban – tömeghisztériáig fokozta a dühöt. Ekkoriban az amerikaiak komolyan tartottak egy német megszállástól, túlbecsülve a német flotta képességét (az 1990-es években Kielben titkos iratok kerültek elő, amelyekben a német hadvezetés II. Vilmos császár utasítására foglalkozott egy esetleges USA-ellenes támadás előkészítésével, de az Amerikától való félelmet csak a paranoia szülte, és a titkos terv az 1910-es években amúgy sem lehetett köztudott az Egyesült Államokban. A haditerv célja természetesen nem a kontinensnyi ország elfoglalása lett volna, hiszen az nagy falatnak bizonyult már ekkor is a német hadseregnek, nyilvánvaló demográfiai és logisztikai okok miatt, hanem csupán Amerika semlegesítése egy Angliával való háború idején.
1917-ben Randolph Hearst sajtómágnás szponzorálásával készült a Patria című film, amely kellően kielégítette a borzongani vágyó közönség igényét. A filmben nem Németország, hanem Mexikó és Japán intézett támadást az Államok területe ellen. A mexikói inváziónak volt alapja (az ún. Zimmermann-távirat, amelyben Berlin felbiztatta a mexikói kormányt, hogy támadja meg északi szomszédját), Japán szerepeltetése azonban a nyugati parti amerikai közvélemény jelentős részének rasszista érzelmeivel, az ún. „sárga veszedelem” néven ismert hisztériával magyarázható.
Hearst óta sem szálltak le erről a tematikáról. Amerikát szállták meg már szovjetek (Invázió, 1952), szovjetek kubai és nicaraguai szövetségeseikkel (Vörös hajnal, 1984) – nyilván Nicaraguában az utolsó lekapcsolta a villanyt! Legutóbb észak-koreaiak (a Vörös hajnal remake-jében). Persze, a hős amerikai gerillák mindig győznek, és visszaszerzik országuk függetlenségét. Az amerikaiak tehát „élvezik” a megszállásokat – persze kizárólag a mozivásznon. De talán ennek is van szerepe annak, hogy az amerikai kohézió erős. A hősök mindig megmentik Amerikát a film végére, így a néző megnyugodhat.
Lehet, hogy jobban értékelnénk magunkat meg egymást, ha kitalált megszállásokat látnánk a moziban? Szerintem erre nincs szükségünk. Van éppen elég valós történelmi hősünk, akire büszkék lehetünk. Csakhogy valós hőseinkről is kevés film készül.
Paár Ádám
