Az idei nyár eddig nem a szokott uborkaszezon hangulatot árasztja. Legyen szó a MTA kutatási szabadságáról vagy arról, hogy kinek a művészete támogatandó, sőt, egyenesen szexi, több síkon zajló konfliktusnak lehetünk szem-és fültanúi, amelynek érdekessége, hogy a kormányzati oldalhoz tartozó értelmiségieket is megosztja. Egyáltalán nem a meleg miatt szabadultak el azonban az indulatok. Jól körülírható oka van, hogy épp most pattant ki ez a rendszerváltás óta a felszín alatt lappangó vita.

Elemzői szemmel első körben hajlana rá az ember, hogy azt mondja, pusztán provokáció céljából kitervelt kommunikációs akciók soráról van szó. Steve Bannon, vagy Milo Yiannopoulos meghívása Magyarországra, majd a nem kormánypárti sajtó kizárása a rendezvényekről iskolapéldái voltak ennek. Nagyon jól tudja a kormány, illetve a kormányzati sajtó, hogy melyek azok a témák, vagy kulcsszavak, amelyek hallatára azonnal ugrik az ellenzék, annak teljes szellemi holdudvara, sőt, ha „elég jól odamondanak”, akár még a nemzetközi média is. Az előre borítékolható felháborodás ezt követően könnyen felhasználható a kormányzati narratíva erősítésére. Az ellenzék önként és dalolva rohan vesztébe ezen esetekben, mivel pontosan azt teszi, amire ellenfele számít. Úgy tűnik ezúttal azonban mégsem provokációról van szó, hiszen a jobboldali táboron belül legalább akkora, ha nem nagyobb felháborodást generált a jelenség, mint az ellenzék köreiben. Holott az ilyen jellegű civakodás sosem volt jellemző a Fidesz háza tájára, főleg nem nyilvános sajtóüzengetéssel párosulva. Hogy lehet, hogy most mégis kicsit elszabadult hajóágyúkként tüzelnek egyesek oda-vissza?

Az, hogy már nem tudja, vagy nem akarja kormányközeli tábor „házon belül” lerendezni az ilyen kérdéseket szorosan összefügg a Fidesz erőfölényének nagyságával. A tartósan nagy kormányzati többség következtében óhatatlanul kiéleződnek a konfliktusok a különböző kormányközeli érdekcsoportok között. Így lehet az, hogy egyesek számon kérik, tulajdonképpen a kormányon, s annak kulturális képviselőin, hogy egy újabb kétharmad birtokában, hogy lehet, hogy ennyire „mérsékeltek”? Hogyhogy teret hagynak a korábbi balliberális kormányok preferáltjainak ahelyett, hogy sajátjaikat előnyben részesítve teljesen kitöltenék a számukra létező kulturális teret?

Csakhogy érdekes mód egyetértés és bátorítás helyett inkább mérsékelt reakció tapasztalható. Az egyik amely a minőséget és a versenyképességet kéri számon a panaszosokon, a másik, amely arról szól, hogy el kéne már szakadni attól, hogy a jobboldalon folyamatosan a balliberális „mércéhez” mérik magukat, holott győztes pozícióból erre semmi szükség. A harmadik pedig, ami azt hangsúlyozza, hogy a közpénzből finanszírozott állami kultúrának az ország egészét kell képviselnie, nem egyik vagy másik tábort.

Az átlagpolgár persze felteheti a kérdést, hogy egyáltalán létezik-e olyan, hogy bal vagy jobboldali művészet, vagy kultúra, s előállítható-e ez kormányzati eszközökkel? Picasso valaha úgy tartotta, hogy, ami valóban új, amit érdemes csinálni, az nem számíthat megértésre. A valódi művész természetében rejlik, hogy ne kívánja, hogy befogadják. Mivel azonban Magyarországon nincs jelen a filantrópia és mecenatúra oly mértékben, mint nyugaton, ezért idehaza a kultúra mindig is jórészt az állami finanszírozástól függött. Ilyen szempontból jelen konfliktus inkább forrásharc, semmint kultúrharc. Úgy tűnik, hogy hiába állnak egyesek sorban annak reményében, hogy ideológiai alapon végre eljött az ő idejük is, a választási eredmény inkább a mérsékelt szárnynak kedvez. A Jobbik visszaszorulásával ugyanis ismét kizárólag a Fidesz határozza meg a jobboldaliság határait, és biztos kormányzati pozícióból, komoly kihívó híján egyáltalán nincs szükségük szélsőséges hangokra. Épp ellenkezőleg, pontosan azt akarnák a kultúrában, mint a politikában, olyan egyedi, a mainstreamtől markánsan elütő hangot, amire nemzetközileg is felfigyelnek, ami nemzetközileg is versenyképes. Viszont, ha az, ami valóban új, nem számít elismerésre, sőt, épp, hogy mindig a fönnálló rend ellen küzd, akár politikai, akár művészeti értelemben vesszük, akkor a kormánynak, s támogatóinak egyben azt is be kell látnia, hogy sosem lesz „saját” művészetük.

Lakatos Júlia